The cat love me best

Bába István: Hajnalvárók
Akkor, a háború után, egyetlen autó járt előttünk az utcán. Az angol követ szolgálati kocsija. Mégis ez hajtott keresztül Cilán, a cirmosomon.
A karomban vittem be a kertbe, rémülten nézett a szemembe. Lehet, hogy még élt néhány pillanatig.
Dédapám fenyőfája alá temettem. Nem felejtettem el: róla írtam a Fél rúd szalámit, ami még első francia könyvemben is benne van.
Nem lett több macskám ötven évig. Más dolgom volt: megnősültem, elváltam, felneveltem a gyerekeimet. Éltem. Aztán, 2000-ben, nyugdíjazott az egyetem, és a floridai Villa Veneziában találtam magamnak helyet.
Itt csapódott hozzám Gátó, a második macsakom. Én akkor még az Óvilágban töltöttem az év felét, de valahányszor visszatértem, ő fogadott. Lett egy társa is, amikor a fiam hozzám költözött. Osama szabályosan, útlevéllel érkezett a szigetvilágból, és attól fogva jól-rosszul együtt élt a két tigrisem.
Osama az íróasztalomon elnyúlva figyelte a toll percegését, míg Gátó csavargott, vadászott, néha még egy-egy szöcskével, egérrel is meglepett.
Osama – ez a név állt az útlevelében – nem élt sokáig. Odaát a tengeren túl kaptam a hírt, hogy beteg. Mire nyár végén visszatértem, már eltemette őt a fiam. Gátó sem várta ki a következő nyarat. Eltűnt. Hogy mi lett vele, nem tudom. A Villa Veneziában időről időre sintérek szedik össze a gazdátlan állatokat.

*

Történt, hogy a fiam után a feleségem is megérkezett.
– Hárman vagyunk megint! – állapítottam meg.
– Hárman? – kérdezte Conchi.
– Gátó! – magyaráztam. – A cirmosom!
– Szerencsém van! – sóhajtott az asszony. Allergiás vagyok – vallotta be. Ahol egy macska vakaródzik, ott én megfulladok.
Márpedig Gátónak utódai lettek. Nem is egy: három koromfekete macsak. Nem volt mit tenni, behúztuk a veranda üvegfalát. A cicák tányérját pedig kint helyeztük el, a teraszon.
Hamar megszokták, attól fogva hárman osztoztak minden falaton. Volt egy nagy öreg közöttük, ez volt az első, aki elmaradt. Őt egy apró, fehérmellényes követte. Nekem a harmadik, a tágra nyílt szemű maradt. A Negro: a név rajta ragadt.
Elmesélni könnyű. De ez az új életforma nem volt egyszerű. Negro lépten-nyomon beosont a lakásba. Conchi sikoltozva kergette, körbe-körbe, a rémült kis állatot.
– Vagy megszoksz, vagy megszöksz! – mérgelődtem, de egy idő után már magam se tudtam, hogy melyikükre gondolok.
Lett egy új szokásunk. Conchi minden reggel kiültetett a szabadba, és egy gyors puszi után magamra hagyott. Negro, a cicám pedig csak erre várt: villámgyorsan felugrott az ölembe, és valami dorombolásszerű nyöszörgés tört fel a torkán. Trópusi csendélet. Volt kinek elmondani a gondjaimat.

*

Aztán lett egy műtétem, és amikor hazahoztak, Negro nem várt kint a kapuban.
– Kapott enni? – kérdeztem, és Conchi azt felelte: épp elég bajom van veled!
Múltak a napok, elfogyott a türelmem. Egy reggel, amikor asszonykám az áruházakat járta, kitolattam a szabadba a kerekeskocsimat. Mit részletezzem! Félreléptem, nagyot estem. Felállni nem tudtam, a fűben fekve vártam, hogy valamelyik szomszéd rámakad.
– És mindez – sóhajtozott a feleségem – egy nyomorult macska miatt!
Nagy, fehér findzsát vett a születésnapomra. „The cat love me best!” – állt a csésze fenekén. Így hozta tudomásomra, hogy engem még a macskám is jobban szeret.

*

Egyetlen gondolatom volt: hazamenni! Hogy véget érjen ez az amerikai kaland. Hazamenni! Amikor még lábra sem tud állni az ember! Nem volt sem készpénzem, sem útlevelem.
És mintha mindez nem lenne elég: leálltak a nemzetközi repülőjáratok. Az újságok valami új járványról írtak, hamarosan hozzánk is megérkeztek a vírusok. A többit fölösleges elmondanom. Következett, ki ne tudná, a tesztelés, a karantén, a kijárási tilalom.
– Ha nem tudnád! – közölte feleségem. Az állatok terjesztik a vírusokat!
Ültünk, az üvegfal két oldalán. Szegény cicám még csak nem is nyávogott. Néztük egymást. Vajon értette-e, hogy mi történt? Nem érdekelte, hogy a tányérja üresen maradt.
Az epidémiából időközben pandémia lett. Aztán, egy reggel, hiába vártam a macsakomat.
– Sose bánd! – vigasztalt a feleségem. Talált egy új gazdit magának. Ilyenek az állatok.
Körülöttünk leállt az élet. Állandósult a karantén, bezártak a rehabilitációs központok. Lehet, hogy egyszer így ér majd véget a Földön az élet. Egyre kevesebbet ültem az üvegfal előtt, ahol régen naphosszat lestem az egyre girhesebb kis állatot.
– Nézd a madarakat! – biztatott a feleségem.
A tó partján vadul köröztek a szárnyasok. Changák, vadkacsák, kecses, hosszúnyakú kócsagok! Conchi még egy marék morzsát is kiszórt nekik. Úgy képzelte, hogy ezzel majd elszórakozom. De hát a cirmosom szemét nem pótolták a madarak.

*

Tavasszal végre lábra álltam. Kerekeskocsimat – a pesti taxisok Trabantját – tologatva körbejártam a lakótelepet. De Negróról, a cicámról senki se hallott.
– Volt ez a nagy vihar! – A szomszédok vonogatták a vállukat. A sintérekről nem beszéltek a Venezia-telepen.
Múlnak az évek, és nekem nincsenek már cicáim. Nem maradtak csak a régiek. Cila ma is a lábamon alszik, Osama némán figyeli a toll percegését a papíron. Gátó letesz elém a küszöbre egy gyíkot vagy egy madarat. És felébredek, valahányszor Negro megáll előttem a balkonon.
Itt a vége, fuss el véle. Elszálltak az évek. Egy idő óta már én tologatom a feleségemet. „The cat love me best!” Öt szó egy fehér findzsa fenekén. Kiiszom a kávémat, és írom tovább a szomorú kis szöveget.