Tetthely

Predrag Popara: Lebegő formák II.

(Tatort)

Menjen csak tovább. Hiszen láthatja, nincsen itt semmi néznivaló. Mindennek vége.
Huszonöt éve lakom ebben az utcában. Senki sem tilthatja meg nekem, hogy itt álldogáljak az úton. Megvan hozzá a jogom. Nem hagyom, hogy elkergessenek, nem vagyok kutya, megértette? És ezenkívül ismertem Troimann urat. Beszélgettem is vele, érti?! Jogomban áll megvárni Troimann urat.
Troimann úr halott, rá aztán várhat. Alighanem a lábaival előre érkezik.
Hallották, a lábaival előre, azt mondta. Felfoghatatlan, milyen nyers a rendőrség. Még hogy barátod és segítőd, de régen is volt az! Ne feledje a nehéz szolgálatot, amit ezek az emberek végeznek, alulfizetettek, sokat túlóráznak, elmegy a nevethetnékjük. És egy ember halála nem ad okot a nevetésre. Szeretném tudni, hogyan halt meg Troimann úr, hiszen ez egy teljesen átláthatatlan eset. Túszejtés, tudom, körülményes kiszabadítás. Nem tudta, hogy a rendőrség megrohamozta a lakást? Nem, ez újdonság számomra. Éppen most vetődtem ide. Mi történt? Troimann úr megjelent odaát az erkélyen, és segítségért kiáltott. Azután újra eltűnt a lakásban. Nemsokára rá a túszejtő lépett ki az erkélyre, harisnyaálarccal a fején. Nem, nem harisnyaálarc volt, csak egy gyapjú arcvédő, olyan, amilyet a sízők viselnek. Csupán a száj látható és a szemek, mint egy fekete golyóban, kísértetiesen, a kivágások széle pedig piros, ijesztő. És azután? Mit csinált? Követeléseket támasztott? Fegyvere is volt? Igen, valamit tartott a kezében, sajnos nem lehetett azonosítani. Lehetséges, hogy kézigránát volt? Az ilyen holmi alma nagyságú, olívazöld, az ember csak kihúzza a biztosítószeget, és amint elengedi, a rugó felugrik, és már készen is van a meglepetés. Látta-e? Túl messzire álltam. Hamarosan újra eltűnt a szobában. Troimann úr aztán nem bukkant fel többé. Elnézést, csak egy kis ideje lakom itt, a házzal átellenben – ki is az a Troimann úr? Itt lakik, a második emeleten. Szinte naponta lehetett találkozni vele, egy idősebb férfi, hajlott hátú, szürke, kócos hajjal, és ha engem kérdez, ez kissé megbízhatatlan külsőt kölcsönzött neki, nem úgy, mint a többi idősebb úrnak a környéken. Folyton kabátot viselt, nyakig gombolva, és egy hálós szatyrot – ugyan kinek van még ilyesmije manapság, hiszen első pillantásra látni lehet mindent, amit vásárolt –, lassan haladt, lépésről lépésre, végigment itt, azután betért ott hátul a sarkon, és néha csak órák múlva tért vissza, legalábbis ezt a benyomást keltette, valószínű a lassúsága miatt. Az embernek mindig egy csiga jutott eszébe róla. Különben szemüveges volt. Nem emlékszem, hogy viselt volna szemüveget. De igen, biztos vagyok benne, hogy viselt, sötét keretes szemüveget, úgy nézett ki vele, mint egy bagoly, és hogyha valakit megnézett, gyakran nagyon sajátságosan mélyen nézte, olyannyira, hogy az ember arra kényszerült, hogy a fejét megmozdítsa, és enyhén elfordítsa, mert ezek a szemek nem akarták elengedni. Immár örökre lehunyta őket. Lövöldözésre is sor került a lakásban? A túszejtőt is megölhették. Végső mentő lövés. Mentő lövés? Nevetnem kell! Hiszen szegény Troimann halott, mi volna még menteni való. Igen, kedvesem, a túszejtés mindig összekapcsolódik a túszok testi épségének és életének kockáztatásával. Hogy a túszejtőket lepuffantják, az teljesen jogos és méltányos. Ezeket a gonosztevőket, amennyiben túlélik, még ott helyben el kell intézni. Hogy mondhat ilyet? De hisz ez embertelenség, ez az igazságszolgáltatást illeti meg. Az igazságszolgáltatást? Hiszen az ilyen hitvány alakokat azonnal hazaengedik. Felfüggesztett büntetés, próbára bocsátás, szabadlábra helyezés, hogy aztán elkövethessék az újabb gaztettet. Lelőni!
Most hajtott oda a mentőkocsi. Elég sokáig tartott, amíg megérkeztek. Ott, most megy be az orvos a házba.
Lehet-e tudni, miért ejtették túszul Troimannt? Tudják, mik a követelések? A rendőrség rádión át beszélt a túszejtővel. Aránylag közel álltam a kocsihoz. Felszólították, hogy bocsássa szabadon Troimann urat, és adja meg magát. Elutasította. Azt válaszolta, egy milliót akar, így mondta egyik rendőr a másiknak. Egy milliót! Hiszen ez manapság már nem pénz, odafönt minden nap elvesztegetnek ennyit… Az meglehet, de, és ezzel nem akarom leértékelni, de egy millió nem túl sok egy ilyen egzisztenciáért? Mégis, hogy gondolja ezt? Nos, egy öregúr, aki nyilvánvalóan nem éppen a legélesebb elméjű, nem a legegészségesebb, és amint a megjegyzéseiből kiveszem, már nincs sok hátra az életéből. Számítsuk csak ki: nemcsak hogy az adófizető megtéríthette már a milliót, a túsz a sokkhatás következtében feltehetőleg már kórházra érett, hosszabb kórházi kezelésre szorult volna, summa summarum, uraim, lehet, hogy nem hangzik keresztyénien, leolvasom az arcukról, de titkon mégis igazat adnak nekem. Tudják-e, hogy mit tesznek az eszkimók az öregeikkel? Hagyják őket megfagyni. Kész. Vége. A koloncot kivetik.
Ember, maga az eutanázia szájából veszi ki a szót. Ebben már volt részünk. Életképtelen életek megsemmisítése, így nevezték. A nyugdíjasok megölésének segítőtársává akarja tenni az öregedéskutatást? Nehogy meghallja ezt a rendőrség! Kérem, kérem, nyugodjon meg. A pénzt és az életet nem mérhetjük össze egymással. Hová is jutnánk így? Oda jutnánk, ahol ma vagyunk, kedvesem. Így számolgatunk naponta. És engedje meg, hogy hozzátegyem, Troimann úr halála meglehet, szeretetszolgálat volt. A férfi esetleg súlyos beteg volt, alig vonszolta magát az utcán, azonkívül szegény volt, depressziós, és amint a testtartásából következtetni lehet rá, teljesen a végét járta, tönkrement, de nem volt bátorsága ahhoz, hogy maga vessen véget az életének. Abban a pillanatban érkezik a túszejtő és megoldja a gondját. Mindnyájunknak meg kell halnia egyszer, kérem, ne feledjék ezt a megcáfolhatatlan tényt. És hát nem kívánjuk mindnyájan úgyszintén, ha már annyira van a dolog, hogy gyorsan menjen, hirtelenül, fájdalom nélkül, hogy röviden, és ne hosszasan szenvedjünk, nyomorultul tengődve, egy csővel az orrunkban, és eggyel a légcsövünkben, kanüllel a vénában, vagy talán inkább ezt részesítené előnyben? Nem csaphatunk föl bírónak egy ember élete és halála fölött, még akkor sem, hogyha már öreg és beteges. Az életet megőrizni és védelmezni mindenkinek erkölcsi kötelessége, az ördögbe is! Soha nem olvasta a tízparancsolatot? Senki sem mondta Önnek, hogy úgy kell szeretnie a felebarátját, mint önmagát? Mit tud maga az önszeretetemről? Inkább gondoljon a polgárháború milliónyi áldozatára Jugoszláviában, Szomáliában, a Kaukázusban, Dél-Amerikában, mindegyiküket szeretni akarja? Ez tiszta perverzitás! Úgy – szóval nem hisz Istenben? Kérdezze meg az istenét, vajon ő hisz még mibennünk? Már régen lemondott rólunk. Azt gondolja, van fogalma arról, hogy kicsoda Troimann úr?
Hiszen mi magunk sem tudjuk. Egy idős férfi, aki most halott. Milyen sok más idős férfi – és természetesen sok más idős nő is – tűnik el naponta a semmiben. Nyomtalanul! Mintha soha itt sem lett volna. Ki lakott Troimann úr előtt a lakásában? Hiszen régi lakás. Hol voltak az azelőtti bérlők, és az azelőttiek? Mihelyt holnap az „Adelbert Troimann” névtáblát az ajtóról lecsavarozzák, már nem is volt Adelbert Troimann. Azt akarja bebeszélni nekem, hogy hiányozni fog Önnek? Hogy holnap, vagy holnapután, vagy egy hónap múlva így szól majd a feleségéhez: De kár, hogy Adelbert Troimann már nincsen közöttünk. Nem vagyok házas. De elborzaszt az emberi léthez való szellemi viszonyulása. Egyáltalán nem akarok kérkedni a kereszténységemmel, amely tiltja a hivalkodó szavakat, csak arra szeretnék rámutatni, hogy Ön is, igen, Ön is a mi felebarátunk, akinek az érdekeire köteles vagyok odafigyelni! Ön és mindenki, aki most itt áll körülöttünk. Badarság, mindenki önmagához áll a legközelebb, ez örök törvény, kőbe vésve, vasba öntve. Ebben a tekintetben Troimann úr egy szemernyit sem különbözött tőlünk. Meg mernék rá esküdni.
Ott, ni – most nyílik ki a ház ajtaja. A betegszállító a hordággyal. Most a holttestet a kocsiba tolják. Honnan tudja, hogy hulla? Világos – az arca letakarva, már nem lélegzik többé. Vajon Troimann úr az? Vagy a túszszedő gengszter? No, ezt jól elcsípték. Nézze csak a vérfoltot a kendőn. Egy egész tárat beleeresztettek. Nemsokára elviszik. Az ilyesmi szemétre való. Fogja már be a száját. Ahogy mondtam: halott. Kékfény és sziréna nélkül mennek.
És hol van Troimann úr? Vagy a gengszter? Hiszen a másikat is ki kell hozniuk. Az egyik és a másik.
Uraim, menjenek tovább. Akadályozzák a forgalmat. Az esetnek vége. Likvidálták a tettest, őrmester úr?
Kérem, menjenek most már tovább…
Talán Troimann úrnak nem is esett semmi baja, és kényelmesen üldögél odafönt a nappalijában, és örül annak, hogy az egészet túlélte. Kellene küldeni neki pár virágot. A virágküldő szolgálattal. Nem rossz ötlet. Amott jön végre egy férfi a sajtótól a fényképésszel együtt, ők biztosan tájékozottak az ügyben. Hallja, riporter úr, elnézést kérünk, meg tudná mondani nekünk, hogyan történt az egész? Él-e Troimann úr? Halott-e a gengszter?
Sajnálom, emberek, nem volt semmilyen túszejtés. De mi világosan… A férfi önmagát ejtette túszul, ez van, ostoba trükk, azért, hogy egy milliót kapjon. Hogy balul fog kiütni, kiszámolhatta volna a tíz ujján. Megjelenik az erkélyen, először mint önmaga, másodjára álarccal. Baromság. Természetesen azonnal lőttek, amikor álarcosan nyitotta ki a lakásajtót. Hogy mi eszükbe nem jut ezeknek az ilyen alakoknak, istenem! Legalább nem talál követőkre, a lapunkban majd úgy közöljük az esetet, hogy figyelmeztetés legyen az ilyesféle vállalkozások potenciális potyalesőinek.
Maga Troimann? Patologikus. Beteges. A kócos haj, a görnyedt járás. És az a fenyegetően magába szívó tekintet. Hipnotikus. Már régóta beteg lehetett. Zavarodott elméjű. Pszichiátriai eset. És az ilyen még szabadon járkál! Ki tudja, mi történhetett volna még. Túszejtő és túsz egy személyben. Foglyul ejti és megfenyegeti önmagát. Lélektanilag nézve a folyamat súlyos skizofréniára vall. Tudathasadás. Azt hitte magáról, hogy kettő, és az egyik már nem tudta, mit cselekszik a másik. Világos eset. Ezért a kétszeres fellépése az erkélyen. A valóságérzet páratlan elvesztése. Elképzelhetetlen, hogyan történhet meg ilyesmi. Valószínűleg a magány teszi. Önmagának egyetlen beszélgetőpartnere, nap mint nap. Egyre kevesebbet kommunikál másokkal. Kivel állt még egyáltalán szóba Troimann? De a millió követelése egészen szépen realista volt! Ellenkezőleg. Az újságok világa valóságosabb lett számára, mint az őt körülvevő világ. És egy napon azt mondta Troimann lehasadt énje, akivel Troimann örökösen társalgott: Tégy úgy, ahogyan mások tesznek. A postarabló Biggs ott tartózkodik Dél-Amerikában, interjúkat ad, és a hasát sütteti a napon. És te, Troimann, a kis nyugdíjaddal és az olcsó söröddel, te is megengedhetnéd magadnak, hogy az életed alkonya szép legyen, ha találsz rá lehetőséget, hogy nyomást gyakorolj azokra, akik a pénzzel rendelkeznek. A bűncselekmény kifizetődő. A bűnöző szalonképes lett. A maffia háborítatlanul uralkodik. Miért kellene Troimannak, akinek semmi vesztenivalója nincs, lemaradnia?
Így történhetett az egész. Igen, valószínűleg igaza van. A halála előre el volt rendelve. Ez volt a sorsa, elkerülhetetlenül. Az idők áldozata lett. De hiszen a férfi egy békésebb múltból származott, egy elmúlt korszakból. Ismerik Rip van Winkle történetét? Hogy a vihar viszontagságaitól megszabaduljon, lefeküdt egy barlangban, és csak száz év múlva ébredt föl. Egyetlen ismerőse sem nem volt már az élők sorában. Szülőföldje teljesen megváltozott: idegenné lett, aki fel nem foghatja, mi történt vele. Érti-e, mire célzok ezzel? Kézenfekvő összehasonlítás.
Ah, ott jön Troimann. Most tért be a sarkon. Él, istenem, él! Az öregúr létezik! Kész csoda! Hogyhogy csoda? Itthon sem volt a túszejtés idején. Troimann úr, Troimann úr, oda kell mennem hozzá, meg kell őt kérdeznem… A rendőrség már várja, ki fogja kérdezni. Most bemennek vele a házba. Fogadni merek, letartóztatják. Talán egy bűntárssal tervelt ki valamit, ami balul ütött ki. Az aggastyánok inkább tartsák távol magukat az ilyesmitől. Már hiányzik egy kereke. Hogy oson végig a járdán. Hogy lóbálja a karjait. Ki tudja, micsoda bajt kavart.
Amott jön Troimann szomszédasszonya kifelé az ajtón. Ő biztosan tudja. Ismerem őt, remek asszony, egy pillanat, megérdeklődöm tőle, mi is történt tulajdonképpen.
Alapjában véve rejtélyes esemény ez, akár a hang nélküli tévé. Fel nem foghatjuk, miről is van szó. Még sohasem tudatosodott bennem ilyen erősen, hogy előismeretek hiányában milyen vakon állunk a történések előtt. Azt hisszük, elég információnk van a dolgokról, aztán mégsincs. Tévedtünk. Csalatkoztunk Troimannban. A diagnózis hamis volt. Hogyha velünk, értelmes, felnőtt emberekkel is megesik ez, mit feltételezzünk akkor azokról a polgártársainkról, akikből hiányzik az értelem és érettség. Az embert elfogja a félelem, mihelyt felismeri ezt a tényt. Hiszen ez megcáfolhatatlan bizonyítéka annak, mennyire megkérdőjelezhető az ítélőképességünk. Ez lehet, hogy Önre nézve találó, de ami engem illet, ez kizárt. Az én ítélőképességem sértetlen, nem vagyok ingó nádszál az ellentmondásos vélemények szelében. Szerintem Troimann így vagy úgy, de benne van a történetben. De garantáltan eltekintenek a büntetéstől a kora miatt.
Troimann szomszédasszonya eltűnt. Hamarosan megtudjuk, mi is történt. Nos, mit mondott? Mi történt valójában?
Troimann unokaöccse. Az unokaöccse volt. Szegény alak színész, nem, csak az volt. Teljesen átlőtték a szívét. Nem prominens, nem nevezetes. A közeljövőben egy tévéjátékban kellett volna fellépnie, mint túszejtő, vagy valami hasonló, elpróbálta a szerepét, mértéktelenül belelovallta magát. A millió követelése? Úgy vélte, valaki tréfát űz vele, és elváltoztatott hangon rendőrként telefonál… Teljesen eggyé vált a szerepével, azt mondják. Tragikus dolog, nem gondolja? Nos, majd holnap az újságból megtudjuk a teljes igazságot. Az újságból? Az igazságot? De kérem! Végül is attól függ, melyik sajtóterméket részesíti előnyben!
Megmondom Önnek, mit is hiszek én valójában, ez az egész próbatörténet merő kitalálás! A férfi öngyilkosságot hajtott végre! Baromság! Bolond ötlet! Idegen kezűleg elkövetett öngyilkosság! És miért nem saját kezűleg…? Nem volt fegyvere, kedvesem. Sem mersze hozzá. A férfi munkanélküli statiszta volt, aki életében egyszer el akart játszani egy nagy szerepet, mindegy mibe kerül neki. És az életébe került. Hamlet. A többi néma csend. Két legyet egy csapásra: nagy fellépés és kegyes öngyilkosság. Ez egy újságban sem lesz benne.
És miért olyan bizonyos a maga változatában? Hiszen az is csak puszta spekuláció… Igen, természetesen. De mit gondolt, mi más lenne az igazság?


Günter Kunert Németországban élő költő, író. Berlinben született 1929-ben. Életműve sokszínű: írt elbeszéléseket, verseket, esszéket, önéletrajzi írásokat, regényt. Grafikusként is ismert. Szépirodalmi munkásságát számos díjjal tüntették ki, többek között Georg Trakl-díjjal, Heinrich Heine-díjjal, a Német Köztársasági Érdemrend Nagykeresztjével és az EU Prix Aristeion díjával. Ez az írás az Irrtum ausgeschlossen című prózakötetben jelent meg, 2006-ban.


BENŐ ESZTER fordítása