tengerparton találtuk magunkat szánkban egy pénisszel

és így minden jelentését vesztette

ez a táj már csak kilencven fokig működik

a mögötte lévő fehérségbe belekápráznak mozdulatok

pozíciók

kontemplálás

ahogy egy kislány a kezében tart egy medvehagymát

és galagonyának nevezi, miközben otthon erről

a búzamezőről majd egy ibolya fog eszébe jutni,

és egy apró szék, amire felállt, hogy itt és most

legyen hangja, és valaki dicséret nélkül csak nézze,

nem egyértelmű, hogy a biztonságos helyek

mindig biztonságosak,

mert lehet ott egy kerítés, egy ruhaszárító és

egy szürke kalászos, és a színek csak hazugsággal

válnak megnyugtatóvá,

mert a pomázi erdőkben például van lila a fákban,

és az eget sosem lehet már megfesteni, mert ezután

a piros nem kikeverhető, pedig mennyire

jó lett volna még egy nyár, csak cseresznyeszínnel

és vizes fagyikkal.

az viszont egyértelmű, hogy a vérzés helye

biztonság,

mohabarna nyák, az élénk összenyomott ribizli,

sárga vödrök, amikben bugyik áznak és a

macska néha belekortyol, teraszon száradó foltos

anyagok, a mindig hideg víz, és a lassan oldódó

vér olyan, mint amikor a tengerbe sétálsz

március végén, és hirtelen megérzed, hogy most

akár a holdon is lépkedhetnél, mert ez a táj

csak vertikálisan értelmezhető, mindennek a

gravitálásban a tested összekötés és

metamorfózis.

valahogy ebben a testben minden redukált

vagy csak a szavakban vacog egy ujj, ami nem

talál irányt az izomcsatornában, pedig valahol ott

lennie kell egy tájnak, ami kicsit több

mint negyvenöt fokot zár be egy olasz kisvárosi

öböllel, ahol kislányok ugrálnak a tengerbe,

ahonnan látszik a rózsaszín hajfonatuk és

a köldökük fölötti lemosható tetoválás, és ahol

kamaszlányok emelik sós szájukhoz

szerelmeik farkát,

hogy végre ezen a tájon

leharapják.

‍