Telemann, még mindig árnyékban

Bach Máté munkája

Nem kifejezett ritkaság Telemann-műveket hallani – tájainkon persze elsősorban a kamarazenei kompozícióit, mert a filharmonikus műsortervezés egyelőre távol tartja magát tőle –, de bárhányszor szólalnak is meg a kompozíciói, Telemann minősége, sokoldalúsága, termékenysége, a kiegyensúlyozottság, a felszínesség kísértésének soha magát át nem adó kellem mindannyiszor meglepheti a hallgatót.
Nemrégiben a már igazán rangos fesztivállá érlelődött kolozsvári La Stravaganza záró koncertje kínálta nekünk Telemannt – egészen pontosan a Transylvania Galante barokk kamarazenekar és szólista vendégei. Még akkor is Telemannról szólt ez az este az Egyetem utcai Piarista templomban, ha „megkoronázásaként” Bach ugyancsak gyakran előadott F-dúr csembalóversenyéé (BWZ 1057) volt az utolsó szó, amelyet Edőcs Fanni játszott Haraszti Dóra és Kővári Arany furulyaszólamaival, illetve a Dinyés Soma által vezetett kamarazenekar kíséretével.
Mielőtt még az izgalmas biográfiájú Telemannhoz visszatérnénk, mindenképp méltató szavak kívánkoznak mondódni a Transylvania Galante együttesről. A barokk kamarazenélésnek ma már Európa-szerte komoly standardjai vannak, de ennek a többé-kevésbé íratlan feltételrendszernek a Transylvania Galante – legalábbis a nem állandó, de szakmailag profi együttesek kategóriájában – messzemenően megfelel. A fiatal zenészek természetes fluktuációja persze a TG-t sem kerüli el, de szerencsére egyre általánosabb a késztetés és egyre hozzáférhetőbb a magas színvonalú, nemzetközi műhelyekben vezetett képzés ahhoz, hogy erdélyi és magyarországi ifjú (néha középnemzedéki) muzsikusok egymásra és értelmes, ízléses zenei közegre találjanak általa. Kővári Arany nevét is fel kell itt jegyeznünk, aki kezdeményezője volt és folyamatosan animátora ma is a TG-nek, bár ő is épp külföldön képezi magát. Hogy az előző fesztiválok során díjakat nyert és szakmai kapcsolatokra szert tett zenészek az idén a barokk zene egyik vitathatatlan kortárs mestere, a budapesti Dinyés Soma vezetésével játszhatták a három Telemann- és az egy Bach-művet, az is jórészt a zilahi születésű Kővári Arany elkötelezett szervezésének köszönhető.
Vissza tehát Telemannhoz! Álmélkodva szokták a könnyed cikkek szerzői egymástól (idézőjelek nélkül is) átvenni, hogy Georg Philipp Telemann több zeneművet írt, mint két sokkal ismertebb kortársa, Bach és Händel együttvéve. Mintegy háromezerre becsülik Telemann műveinek számát – nem könnyű felsorolni a műfajokat sem, amelyekben hatalmas hozammal alkotott –, de azt is minduntalan megjegyzik, hogy még lappanghatnak ismeretlen Telemann-kéziratok, így műveinek jegyzéke, a Telemann Werke-Verzeichnis (TWV) is igen messze áll a teljességtől. Az extenzív és intenzív bőség rendkívül meglepő lehet annak tudatában, hogy mesterünk módszeres oktatás keretében soha nem tanult zenélni, autodidaxis útján jött rá a hegedű, a fuvola, az oboa és a billentyűs hangszerek nyitjára (felnőtt korára már citerán, mélyvonós hangszereken, trombitán és állítólag harsonán is kiválóan játszott). Lipcsében, Sorauban, Eisenachban, Frankfurtban, Hamburgban egyaránt tevékenykedett – az utóbbi várost számította leginkább hazájának –, az ő nevéhez fűződik, legalábbis német területen, a szerzői jogvédelem szorgalmazása, de hamburgi zeneigazgatóként ő kezdeményezte azt is, hogy belépőjegyet kérjenek a nem liturgikus jellegű templomi hangversenyekért. Rajongás és szakmai féltékenység körítette munkás életét, s bár kedves-joviális ember volt, hallatlan munkabírása és teljesítőképessége folytán a nála kisebb kaliberű alkotók körében olykor lábra kapott a torzsalkodhatnék.
Nemigen volt újító, sőt – általánosabb szinten – azt is megkockáztathatjuk: talán sokkal inkább volt produktív, mint kreatív. Azt viszont, zenéjét hallgatva, vállalni merjük, hogy kamarezenei kompozíciói, szólószonátái, oratorikus alkotásai, operái többet érdemelnek annál, hogysem a grandiózus európaisággal ható Händel árnyékában eltörpüljön vagy egyszerűen kikopjon a zenei emlékezetből, amint az csaknem megtörtént. „Telemann nem egy betetőző típusú gondolkodást képviselő alkotó, és nem olyan – jó értelemben – veretesen komplikált, mint Bach – írja Tölgyesi Gábor. – Ő még igazán barokk, aki végül át tudott lépni a gáláns rokokó korszakba. Művei végtelenül színesek, kifejezetten az érzelmekre hatnak.” (Tölgyesi Gábor)
Köszönhetjük hát a Transylvania Galanténak, hogy ahogy eddig, ezután is Telemann szószólója lesz termeinkben. Mint reméljük.