Tej és kifli

Sosem gondoltam rá úgy, hogy elloptam a kifliket. A lopást nem kifliben mérik. Amikor Anyuka lopásról beszél, a politikát emlegeti vagy a munkahelyét. A munkahelyén egyszer nagy leépítés volt: telefonokat gyártottak, és az egyik alkalmazott a szeméttel együtt kicsempészte azokat is a gyárból. Utána azokkal kereskedett. Sokáig tartott, mire elkapták, addig legalább harminc szalagmunkást bocsátottak el. Ilyenek az igazi bűnözők. Telefont lopnak, arról hazudnak, nem kiflikről. Anyuka is vett egy ilyen telefont, olcsó volt.
Az egész a történelemóra miatt alakult így. Volt ez a tanárnőnk, akivel csak a kommunizmusról lehetett beszélni. Lediktálta az anyagot, aztán folyton arról kérdezett, mit meséltek a szüleink a kommunista időkről. Óra végén pirospontot adott azoknak, akik a legtöbbet meséltek neki. Egy idő után rájöttünk, hogy többször is el lehet mondani neki ugyanazt a történetet, nem emlékezett rá. Elkezdtük egymás történeteit mesélni, úgy, mintha a sajátjaink lennének. Aztán a sajátjainkat tettük érdekesebbé, így mi sem untuk meg. Sorba állni a fejadagért, igen. A szekuritáté. A sólymok. Azok a szörnyű narancssárga ingek. Olyan szerencsések vagyunk, hogy mi akkor még nem éltünk. Sokáig nem voltak történeteim, nem akartam hazudni. Anyuka is mesélt a kommunizmusról, de olyat nem, mint a többieké, csak olyat, hogy a nagymama párttag volt, ritkán főzött, sose járt templomba, csak vendégségbe, és sok barátjuk volt, akik gyakran küldtek nekik ajándékba sajtot vagy csokoládét. De ezt nem mertem megemlíteni, mert a történelemtanárnőnk nem szerette a párttagokat. Inkább azt mondtam, hogy a nagymamám hozzáment egy bácsihoz, akinek sok földje volt, aztán elvettek tőlük mindent, és kaptak cserében egy szobát a központban, de a bácsi a költözés után egy héttel meghalt a szomorúságtól. A történelemtanárnőnek annyira tetszett a történetem, hogy utána minden órán elmondtam, néha felcseréltem a szereplőket, az mégiscsak történetszerűbb, hogy nagymamám halt meg bánatában, nem nagyapám. A félév közepén a történelemtanárnő lezárt tízesre. Azután eltűnt, egy másik történelemtanárnőt kaptunk. Neki hiába meséltünk a kommunizmusról, pontosan tudta, milyen volt, nem akart többet hallani róla, a tantervben pedig nem ez következik. Óra végén megkérdezte, miért vagyok lezárva tízesre történelemből, azt mondtam, olimpiászon voltam. Nem is kellett többé órára járnom, a könyvtárban olvastam, hogy készüljek a jövő évi olimpiászra. Irigykedtek az osztálytársaim, de nem árultak be. Egészen addig, amíg nem kezdtek el felmérőket írni, rossz jegyeket kapni. Az osztálytársaim egy ideig tűrték, aztán elkezdtek piszkálni miatta. Nem zavart különösebben, nem voltak rossz jegyeim másból sem, nem mondhatják, hogy egyébként nem lehetnék tízes történelemből. A félév végén megmondtam a tanárnőnek, hogy jövőre nem megyek olimpiászra, mert a fizika jobban érdekel, mint a történelem. Szörnyen kétségbe esett, fel akarta hívni Anyukát, az igazgatónőt, a régi történelemtanárnőt, pedig csak annyit kértem, hogy hadd járhassak újra történelemórára. Végül nagy nehezen beleegyezett, de folyton én tartottam az órát. Szentül meg volt győződve róla, hogy úgy a többieket is jobban fogja érdekelni a történelem, ha én magyarázom el nekik. Az első próbálkozása borzasztóan sült el, meg sem szólaltam az óra alatt. Azt mondtam, lámpalázas vagyok. Úgy tűnt, megértette, de a következő órán újból felszólított. Ő is szorongó típus, de ez nem mentség; a világ a nagyszájú és ambiciózus embereké. Anyuka is ezt szokta mondani a telefonban, amikor haragszik valakire. Dézsi Piroskának például tisztán emlékszem, hogy akkora szája van, hogy az egész részleg elfér benne.
Az egyik történelemórát elkérte az igazgató, mert önkéntesek jöttek az iskolába, hogy előadást tartsanak nekünk arról, hogyan legyünk jobb állampolgárok. Például büntetés jár azért, ha eldobjuk a szemetet az utcán. De tőlünk nem vehetnek el pénzt, csak a szüleinktől. A kéregetőknek pedig ne adjunk semmit, mert ezzel nem segítünk rajtuk. Erre egy lány a szomszéd osztályból megkérdezte, hogy akkor ételt adhatunk-e a kéregetőknek vagy azt sem szabad. Az önkéntesek gyorsan összenéztek, megpróbálták kitalálni, melyik válaszolja meg a kérdést. Nem baj, ha adunk nekik, de igazából nem is jó. Ezt megint nem értettük, a lány is visszakérdett, hogy ha valami nem jó, akkor miért nem baj. Csak hagyjuk a kéregetőket békén, úgysem tőlünk kéregetnek, legyintettek a lányok. Ha pénzt kérnek, mondjuk azt, hogy nincs. De hát azt mégsem lehet, az hazugság, akadékoskodott a lány, erre az osztályfőnöke lecsitította, hogy hagyja a vendégeket beszélni, ne szóljon bele mindenbe. Az osztálytársaim azonnal piszkálni kezdték a lányt, Terézanyának hívogatták és aprópénzeket adtak neki, ha gyűjteni akar a kéregetőknek. Nem is tudom, hogy hívják. Hosszú szoknyába jár, csúnya színekben, és mindig hajpántot visel, pedig olyan egyenes és zsíros haja van, hogy megállna az magától is. Az osztályban csak úgy emlegetik, hogy a hívő. Sosem értettem, hogy mi a baj a hívőkkel, Anyuka is állandóan szidja őket, pedig vasárnaponként mi is járunk templomba, a Hiszekegyet is kívülről tudjuk, de csak tátogjuk, mert a padban senki se mondja hangosan. Útban hazafelé elmeséltem Anyukának az önkénteseket, de épp a piacon voltunk, ilyenkor nem figyel, de nem is szól, hogy hallgassak. Már én is tudom, a piac melyik sarkában szoktak kéregetni, de Anyukával sosem arra megyünk. Most megkértem, tegyünk egy kitérőt, hogy lássam, mi történik, ha pénzt adnak nekik. Anyuka nem értette, mit akarok én a kéregetőktől, megmondta, hogy nincs ideje ilyesmire, aztán kézen fogott, és hazamentünk a szokásos úton.
Osztályfőnöki órán újból kikaptunk, amiért nem ettük meg a tejet és a kiflit, hiába tiltakoztunk, hogy régen jobbak voltak. Az nem mentség, hogy nem elég finomak, minden ételt meg kell becsülni. A kommunizmusban sorban álltak az ételért, mi meg csak úgy itt hagyjuk őket, jó dolgunkban azt sem tudjuk, mit kezdjünk velük. Pedig még nem is tud arról, hogy félretettünk pár kiflit az Arany-portré mögé, és a nap végén elővesszük, hogy megnézzünk, mennyit zöldült egy nap alatt. Megkérdeztük, ha már a kommunizmusnál tartunk, mikor jön vissza a régi történelemtanárnőnk? Az új tanárnőnek nem lehet úgy mesélni, mint neki, és nagyon rossz jegyeket ad a felmérőinkre. Az osztályfőnökünk csak legyintett, hogy inkább tanuljunk, és vigyük haza a tejet meg a kiflit, anyánk biztos örülni fog neki. Egy hétig több kiflit vittünk haza, mint általában, aztán elfelejtettük.
Vasárnap a templomban a püspök tartotta a misét, nem a papunk. Anyuka szereti, egy nagyszerű ember, azt mondja, de rengeteget beszél. El akartam menni megnézni a képeket a falon, de Anyuka nem engedett, mert tiszteletlenség akkor járkálni, amikor a püspök beszél. Inkább elmentem sorban állni a gyóntatószékhez a papunkhoz, addig is könnyebben telik az idő. Elmeséltem neki mindent, a történelemórát, hogy hazudtam a régi tanárnőnknek a kommunizmusról, hazudtam az újnak is az olimpiáról, és hónapokig lógtam történelemóráról. A papunk nagyszerűen mosolygott a történeteimen, mondta, hogy jövő héten is nézzek be mesélni. Megmondtam, hogy nem lehet, Anyuka szerint nem szabad sokat járni a gyóntatószékhez, mert a többiek azt hiszik, visszaeső bűnösök vagyunk, csak oldozzon fel, és mondja meg, hogyan tegyem jóvá. A papnak nem tetszett, amit Anyukáról mondtam, de egy pap mégsem gondolhat rosszat másról, nem szabad neki. Csak annyit mondott, minden bűnömért tegyek valamilyen jócselekedetet, azok majd kiváltják egymást. És ha elmondok három Üdvözlégyet, akkor húsvétig a gyóntatószék közelébe se kell mennem, Anyukával viszont beszélni akar, úgyhogy küldjem be, ahogy visszamegyek.
Megpróbáltam a következő héten jóvá tenni a bűneimet. Minden hazugságért legalább egyszer úgy mondtam igazat, hogy utána bajba kerüljek. Így kell bűnhődni. A történelemtanárnő annyira megharagudott rám, amikor megmondtam neki, hogy sosem voltam olimpiászon, hogy második félévre csak négyeseket adott történelemből, de mivel az előző félévben tízesre zártam, nem tudott megbuktatni. A fizikatanárnak megmondtam, hogy igazából nem érdekel annyira a fizika sem, csak valamit mondanom kellett a történelemtanárnőnek, hogy ne küldjön el olimpiászra. Azt mondta, nem szól senkinek a tanári karból egy ilyen füllentésről, cserébe jelentkeznem kell az iskola fizikaversenyére valamilyen találmánnyal. Hiába mondtam, hogy nem értek a találmányokhoz, a fizikatanár azért is erősködött, hogy majd apám segíteni fog, pedig Apuka már évek óta nem él velünk, ezt mindenki tudja, az osztálytársaim is, csak az osztályfőnökünk nem engedi, hogy beszéljenek róla. Hosszú egyezkedés után végül elég volt annyi is, hogy minden hónapban megveszem a feladatlapos füzetét. Anyuka nem örült, hogy megint fizetni kell, de az iskolára sosem szabad sajnálni a pénzt, a fizika pedig hasznos lehet a későbbiekben, a mérnökök mégiscsak jobban keresnek, mint a szalagmunkások. Nem mertem megmondani Anyukának, hogy igazából nem is érdekel annyira a fizika és Apukával meg aztán végképp nem akarok feltalálni semmit.
Nem tudtam lépést tartani a hazugságaimmal, ahogy jóvá akartam tenni egyet, rögtön valamit mellé kellett hazudnom valami mást, hogy ne haragudjanak meg. Hamar rájöttem, hogy így sosem fogom tisztázni a bűneimet, gyónni pedig húsvétig nem mehetek, úgyhogy eldöntöttem, bármilyen jócselekedet megteszi. Megkérdeztem Terézanyától, hogy az jócselekedetnek számít-e, ha pénzt adok egy kéregetőnek. Azt mondta, igen, úgyhogy a fizika feladatlapos füzetekből mindig félretettem és titokban a kéregetőknek adtam, aztán gyorsan elszaladtam, nehogy észrevegyenek. Működött a dolog, egészen addig, amíg Anyukát le nem építették a gyárban, utána szégyelltem pénzt kérni feladatlapokra. Akkor újból megkérdeztem Terézanyát, mit lehet még a kéregetőknek adni, hogy jócselekedetnek minősüljön, ő egyből felsorolta: játékokat, ruhát, ételt.
Eszembe jutottak az iskolai tejek és a kiflik. Azóta se vitte el őket senki, a kéregetők biztos örülnének nekik. Az elején csak eggyel többet vittem el: egyet Anyukának, egyet a kéregetőknek. Sokkal jobban éreztem magam utána, el is dicsekedtem Anyukának, hogy a másik kiflit egy kéregetőnek adtam. Azt hittem, meg fog dicsérni, de megszidott, hogy arra mentem haza, amerre nem szabad, és megígértette velem, hogy soha többé nem megyek kéregetők közelébe. Ha akkora a bőségzavar az iskolánkban, hozzak haza két kiflit, legalább magának is tud tenni uzsonnát belőle. Másnap már négy tejet és négy kiflit csomagoltam be: kettőt a kéregetőknek, kettőt Anyukának. Amikor megkérdezte, hogy voltam-e a kéregetőknél, azonnal letagadtam, de így megint hazudtam, és már három kiflivel tartoztam a kéregetőknek. A következő nap ötöt akartam magammal vinni, de nem fértek be a táskámba, úgyhogy a tankönyveket és a füzeteket a padban hagytam. Aztán megkértem Anyukát, vigyen be hamarabb az iskolába, hogy tudjam megoldani a házi feladatot történelemből, de nem mondhattam neki, hogy a házi feladatot azért nem oldottam meg otthon, mert a táskám tele volt tejjel és kiflivel, szóval csak annyit mondtam, hogy elfelejtettem. Anyuka csalódott volt, de nem lepődött meg, bevitt egy órával korábban, és figyelmeztetett, nehogy még egyszer ott felejtsem a dolgaimat, mert nem fog minden nap ilyen korán kelni az én szétszórtságom miatt, ő nem ilyen reggeli madár, egész nap rosszul van, ha nem alszik rendesen, ráadásul amióta nincs munkahelye, pizsamában és kabátban visz el az iskoláig, hogy azután visszafekhessen aludni. Nagyon megtetszett ez a kifejezés, főleg miután megtudtam, hogy én sem vagyok reggeli madár, mert belealudtam a házi feladatba, és csak akkor ébredtem meg, amikor Kovács belépett, hogy meglocsolja a virágokat az ablakban. Megkértem, hogy adja ide a házi feladatát, amíg locsolkodik, de nem is akart hallani róla azok után, hogy hónapokig nem jártam történelemórára. A történelemtanárnő várhatóan rossz néven vette, hogy pont az ő tantárgyából nincs meg a házi feladatom, bezzeg fizikából biztos készültem, mindig háttérbe szorulnak a humántudományok, tudja ő. Nem akartam már több tejet és kiflit vinni a kéregetőknek, úgyhogy csendben meghúzódtam, hagytam, hogy a történelemtanárnő azt mondjon rám, amit akar, hívja fel az igazgatót, hívja fel Anyukát, még Apukát is, hátha neki felveszi a telefont, vonja le a magaviseletemet, adja oda az uzsonnámat a kéregetőknek, bánom is én, többé nem váltom ki a bűneimet semmivel.
Osztályfőnöki órán szóba került, hogy egyre jobban teljesít az osztály, ami a tejeket meg a kifliket illeti, végre kezdünk igazán felnőttek módjára viselkedni, csak ezek a történelemjegyek, ezek valami szörnyűek. Óra után odahívott magához, hogy tisztázzuk a jegyeimet, bukásra álltam történelemből is, fizikából is, ráadásul tartozom pár feladatlap árával a fizikatanárunknak is. Megkérdeztem az osztályfőnökömet, hogy az illetlenség lenne, ha iskolakiflit adnék a feladatlapokért cserében, mással úgyse tudnék fizetni, és az ételt legalább mindenki nagyra becsüli. Az osztályfőnököm nem szólt semmit, csak elkérte az üzenőfüzetemet, hogy megírja Anyukának, milyen szemtelen vagyok. Hiába vallottam be, hogy a kifliket is én vittem el, hogy tisztára mossam a lelkem, és igazából csak engem dicsért meg, amikor az osztályt dicsérte meg, az osztályfőnököm megmondta, hogy azokból a kiflikből csak egy jár nekem. Még azt is beleírta az üzenőfüzetembe, hogy lopom az ételt, bukásra állok két tantárgyból és még hazudozom is a tanáraimnak.
Amikor lejártak az órák, ismét telepakoltam a zsákomat. Hét kiflit vittem magammal és hét tejet. Eszembe se jutott könyvet vinni, egyébként is meg fognak buktatni. Anyuka elém jött, hogy biztos ne találkozzak kéregetőkkel útban hazafelé, és bevitt egy ruhaboltba, hogy munkába járós ruhákat vegyen magának, nekem pedig egy új téli cipőt. Nagyon untam a vásárlást, de hiába mondtam Anyukának, hogy fáj a hátam, csak legyintett, hogy vegyem le a zsákot, egyébként is mit cipelek ott, nem normális, hogy ennyire megpakolják egy általános iskolás hátizsákját. Azt is hiába mondtam, hogy a boltban ne nézzük meg a zsákom, mert meglepi van benne, Anyuka azért is felnyitotta, mire kiesett az egyik kifli belőle. Nem bírtam már tovább, elmeséltem neki mindent, a történelemtanárnőket, a tejet és kiflit, a gyónást, az osztályfőnököt, a bukást, az üzenőfüzetet, amit alá kell írjon holnapig, különben levonják a magaviseletemet, és amiben az van, hogy lopom az ételt, hazudozom és még tiszteletlen is vagyok a tanáraimmal, ez legalább három kifli bűnönként. Anyuka visszatette a munkába járós ruháit és az új cipőmet a polcra, a kiflit a táskámba. Beszél ő majd az osztályfőnökkel. És többé ne hozzak haza ennyi kiflit, úgysem tudjuk mindet megenni. Bőven elég, ha csak kettőt hozok el, egyet magamnak és egyet neki. Tejből is elég egy, egyébként sem olyan finom, mint régen. Megkérdezte, honnan szedtem azt, hogy kiflivel mindent jóvá lehet tenni, de szégyelltem bevallani, hogy a papunktól, aki biztos haragszik rá, úgyhogy csak annyit mondtam, hogy magamtól találtam ki, akárcsak azt, hogy a nagymama igazából nem is volt párttag, a régi történelemtanárnő például úgy tudja, hogy elvették a házát a kommunisták és ettől nagy szomorúságában meghalt. Ha nem lett volna párttag, biztos ő is sorba kellett álljon a tejért és kifliért. Anyuka elmosolyodott, leszögezte, hogy a kommunizmus lejárt, már nem kell annyit sorban állni semmiért, majd kivett egy kiflit a táskámból, és jóízűen beleharapott.
Ha jobban belegondol, hozzak inkább három kiflit. Meg tejet is, ha már ingyen adják. Az ételt mégiscsak meg kell becsülni.