.svg)
Tehetséggondozás Erdélyben régen és most címen rendezett kerekasztal-beszélgetést az Erdélyi Magyar Írók Ligája május 20-án este héttől a Bulgakov emeleti termében olyan meghívottakkal, mint Király László költő, műfordító, Kántor Lajos irodalomtörténész, László Noémi és Karácsonyi Zsolt költők, szerkesztők. André Ferenc moderálásával az est a tehetséggondozási műhelyek, szerkesztőségek múltjára és általános feltételeire éleződött ki, mintegy azt kidomborítva, hogy a tehetséggondozás – főleg a költészet szempontjából – elengedhetetlenül a szerző-szerkesztő viszonyára és egymás támogatására alapszik.
Kántor Lajos és Király László számára elsősorban a kolozsvári bölcsészkaron belül nyílt lehetőség még a rendszerváltást megelőzően arra, hogy nemzedékhez, irodalmi csoportokhoz kapcsolódjanak. Kántor Lajos a Gaál Gábor Irodalmi Körre és a Forrás-nemzedékekre figyelve az irodalomkritika és – történet szempontjából tartotta relevánsnak egy elnyomó rendszerben a tehetséggondozást, ami gyakorlatilag egy nehezen megfogható dolog volt akkoriban. A Korunk szerkesztőségébe kerülve azonban 1959-től nagyobb rálátásra tehetett szert, csakúgy Király is, aki később az Utunk szerkesztőségében dolgozott.
Karácsonyi Zsolt és László Noémi – a Helikon szerkesztői – hasonló utat jártak be, immár 1990 után. László együtt indult az Előretolt Helyőrség szerzőivel, főként a Helikon Serény Múmia rovatában, majd az említett szerzőcsoportosulás ugyanezen a néven futó saját lapjában. André Ferenc arra is kíváncsi volt, hogy a résztvevőknek voltak-e mentoraik, mestereik: az derült ki, hogy konkrétan egyvalaki egyiküknek sem volt, viszont több szerkesztői vélemény és folytonos önképzés, olvasás, javítás, tanulás árán belakhatóvá lehet tenni az irodalom terrénumát.
„Jaj annak a költőnek, aki mesterhez folyamodik” – ezt a szatirikus megjegyzést Király László arra vonatkoztatta az est folyamán, hogy sosem célszerű úgy mentorálni valakit, hogy egyenesen megmondja, hogy kell írni, utasításokat adni, „nevelni”. Ezek a fogalmak nem tudják kellőképpen megragadni a tehetséggondozás mikéntjét: segíteni és formaérzékre rávezetni valakit ugyan lehet, de a szerzői autonómia fontosabb, s talán a leglényegesebb tulajdonsága egy szerkesztőnek, mentornak az empátiára való készség.
Karácsonyi Zsolt úgy gondolja, hogy míg a kilencvenes években sokkal szigorúbb keretek között lehetett publikálni a folyóiratokban, addig mostanában sokkal könnyebb, viszont a kétezres évek szerzői sokkal inkább igénylik a szerkesztői visszajelzést, kritikát. Abban az esetben is gyakori ez, ha az adott szöveg valamiért nem jelenhet meg. László Noémi a szerkesztő-szerző viszonyt úgy határozta meg, hogy a szerkesztő egyszerre kell nyitott is és csukott is legyen, annak érdekében, hogy fenntartson bizonyos minőséget is, de lehetőségeket is teremtsen. Olyan szöveget is kell tudni közölni, ami nem tetszik a szerkesztőnek, de ettől függetlenül jó, és a fordítottja is igaz: ha valami tetszik (mondjuk témájában vagy formailag), de nem üt meg egy szintet, visszautasítani is tudni kell.
Az esemény plakátján szereplő tehetséggondozó műhelyek és folyóiratok, rovatok szempontjából nem nem került minden megvitatásra, egyrészt időhiány miatt, másrészt mert többen nem tudtak eljönni az meghívottak közül, akik a tehetséggondozás jelenéről és jövőjéről is szót ejthettek volna. Ugyanakkor a téma kimeríthetetlenségéből kifolyólag beszélgetéssorozat tervbe vételét szorgalmazták mind a szervezők, mind a résztvevők, hiszen a téma aktualitása szinte megkövetelné (így az Echinox, Láthatatlan Kollégium, Független Mentorhálózat stb. is sorban áll a megvitatandó témák közt).
