Tárlat Babilonban

‍Astrid Hodjak képei alá

‍

Ne kérdezd a képeket! A képek úgyis ott vannak minden tárlaton, minden képernyőn, a folyóiratokban, a falakon. Ott vannak a mintázatok, az összes elképzelhető és közben nagyon is valóságos agytekervényben, ott húzódnak meg a homályban, amikor nem tudod egészen pontosan, honnan is érkezik a fény, nem tudod, minek is húzódik végig egy vonal, egy vonás a papíron, a vásznon, az arcon. Amikor magadra hagyottan lépkedsz, ülsz, nyomorogsz vagy teljesen felvillanyozottan lépsz fel egy villamosra, mert délelőtt van és délután, vagy annyira éjszaka van már, hogy az tulajdonképpen a nappal. Kezedben egy homokkal teli bőrönddel arra gondolsz, hogy mi keresnivalód van a képeken, pedig te tulajdonképpen előttük vagy mögöttük állsz, amikor hétköznap van vagy sátoros ünnep, és forognak olajdús napraforgók vagy perdülnek a naptár lapjai.

Ha ilyenkor valaki képeket vetít eléd, ha a tekintetedből képek sugároznak kifelé, és azok valami, addig láthatatlan felületre rakódnak, ami nemes egyszerűséggel valóságnak nevezhető, akkor lépj ki határozottan! Juss ki a folyó partjára, meztelen elmével, vagy ha éppen elfogyott az elméd, akkor meztelen testtel tedd meg ugyanezt. Ha leszoktál már a cigarettáról, vagy arról, hogy mindenféle felületekre képeket rajzolj, fess vagy egyszerűen csak odaszegelj, akkor jusson eszedbe, hogy nincs olyan kép, ami nem te magad vagy, és ha magad vagy, akkor egészen biztos, hogy Babilonban élsz, és ha megkérdezi valaki, hol folyik a Szajna, akkor nyugodtan elmondhatod, hogy a Babiloni Szajna a te ereidben folyik, a Babiloni Szajna mindig ott folyik, ömlik, árad a közeledben.

Ha bárki karcolásokat vesz észre az arcodon vagy a képeiden vagy egészen mélyen, a ki nem mondott, meg sem festett képek mélyén, akkor mondd el, könyörgöm, mondd el: nincs más megoldás, meg kell nyitni a babiloni tárlatot, ahol az indulat nyugodt vonalakká szerveződik, bekereteződik, elnyer valamit, amit olykor formának szokás nevezni. Ebben a formában már te is ott vagy, miközben a csürhének, az elitnek, a kispolgárnak mutatod, magyarázod, milyen is a Babiloni Szajna – mert pontosan olyan, amilyennek már a szent könyvekben is leírták, ugyanúgy mozdul, rezeg, hullámzik, mint az Eufrátesz, mint a Szajna, mint a Szamos, mert bárhol is nyílik meg a Babiloni Tárlat, valahol a történet közepén, vagy éppen Európa Közepének valamelyik peremén, te úgyis ott vagy a folyó mentén, zakóban, mentében, kacagányban, reménnyel telt, fekete humorú, vérbő kacagásban.

Ha nem találod a választ, kérdezd meg a Babilonra lecsapó első aszteroidát, vagy kérdezd Astraeát, Astridot, ők is ugyanazt a választ adják majd neked, amiről csak te tudsz, amit csak te mondhatsz el. Te, akit bezártak egy alkotásba, egy Világnak, Földnek nevezett alkotásba, és nincs esélyed, hogy kilépj belőle – jól tudod. Miközben a Babiloni Tárlat az első, utolsó vagy éppen egyetlen esélyed, hogy mégiscsak távozz Babilonból, befele lépj, egy tárlat mélyebb rétegei felé haladj, ahol, ellentétben a világgal és a Földdel, még arcok is vannak, nyomok, vonalak és nyomvonalak.

Nyomd meg a billentyűzetet, nyomd meg erősebben az ujjaid alatt gördülő nyomorult állatot, amit egérnek neveznek! Nyomd meg, amíg visítani nem kezd, és ne feledd: Semper Ad Astra! Per Aspera Ad Astra!

Mert ezt csak akkor feledheted el, ha már évezredek óta a csillagokon túli terekben kószálsz, de addig is hallgass csak ide, inkább elmondok neked egy történetet, egy teljesen hihetetlen történetet, amelynek falait képekkel borították. Hallod a mondatokat, érzed a hullámzást, látod az összes vonalat, ami korábban láthatatlan volt számodra?

Na látod, most már nyugodtan

kimondhatod az egészet – te is.

‍