Tarhonya

Kalló Angéla: Talán

Dr. Fekete Paula fizikusnak, aki New Yorkban él és az amerikai katonai akadémián tanít fizikát és csillagászatot.
A ház nagy volt, régi és annak idején salakból húzták fel. A szobák tágasak voltak, az ablakok magasak, beágyazottak. Pólika felment a padlásra és elámult. Lépni nem lehetett a sok ringy-rongytól, az anyja felkiáltott neki: „Gurítsd le a szitákat!” Nehezen talált a szitákra, mert gézből varrott zsákokban voltak. Az apja felvilágosította, azért teszik a zsákokba, nehogy összerágják az egerek. Pólika kiszedte a szitákat a zsákokból, és a napra tette száradni. A nap folyamán kiderült, hogy ezek a tarhonyasziták. Régente nem volt makaróni, tarhonyát gyúrtak, azt kiszárították a napon és utána fehér vászonzacskókba tették. Pólikának az anyja megmutatta a vászonból varrott zsákokat.Pólika éjszaka nem volt képes elaludni, az Amerikában vásárolt makarónikra gondolt, sárga volt a színük és ízetlenek voltak. Különböző formában kivágott tészták s a dobozuk nagyon szép.
Pólika elrendezte a tarhonyaszitákat a napon. A tarhonyát nyáron kell meggyúrni, mert ahhoz sok nap kell és a Marosról érkező szél nedvessége, hogy jól átfújja. Pólika elvitte Amerikába a tarhonya valóságát. A repülőn eszébe jutott a család nőrokonainak képe, ahogyan gyúrták a tarhonyatészta masszáját s ahogyan a szitákon áttörték. Csak liszt, tojás és víz volt benne.
Álmodott a tarhonyáról, visszatérő álom volt. Ahogy növekedett benne a makaróni iránti viszolygása, úgy növekedett benne a vágy a tarhonya után. Amit az amerikai meg az olasz makaróniipar termelt, az már ott volt a házában, szép, modern dobozokban. Ahányszor az ura nagyüzletben vásárolt, mindig hazahozott néhány doboz csőtésztát is. Pólika nem panaszkodott az urának a makaróniipar termékei miatt, a vágyát a tarhonya után a lelkében hordta. Kimosta a nagyanyja tarhonyazacskóit.
Aradra is sokat gondolt. A Maros kettőbe vágta a várost, és esténként a folyó vize illatokat küldött felé. Elöntötte az utcákat, a tereket, még azt is észrevette, hogy ha esténként kiment a Maros-partra, a fülébe beköltözött a folyó hangja. És ez kitartott, amíg hazaért. Ezt se mondta el a családjának. A közöny öldösi emlékeinket. A megilletődés melengeti a szívünket. A kultúránk nyugatias, az életünk hétköznapjai pedig keletiesek.
Pólika nagyon keveset tudott a tarhonyáról, főleg az elkészítés, a kidolgozás apró fogásairól. Levelet menesztett Aradra, hogy megvette a repülőjegyet a tarhonya elkészítése ügyében. Mert arról neki fogalma sem volt. Ettől kezdve beavatta a dologba az urát is, aki szerint rengeteg csőtésztájuk van otthon. Pólika szerint az amerikai csőtésztáknak mind egyforma az íze, vagyis ízetlenek. Az embereket könnyen meg lehet félemlíteni és akkor ijedőssé válnak és mindent elkotyognak a környezetüknek és a családjuknak.
Naponta többször is Aradra képzelte magát, ez némileg hasonlított a becketti létérdemhez, magja és sugárzása volt. Légy, ami vagy, vagy ami lenni szeretnél.
Otthon nem beszélték túl a tarhonyakészítés apró részleteit. Az anyja csak annyit kérdezett tőle: „Biztosan elhatároztad a tarhonya megcsinálását?” Felesleges kérdés, mert Pólika ezért jött haza. Lebegő, esti homály uralta a világot, már nem sütött a nap. Vihar után a város képe megváltozott, mintha ködök úsztak volna be a házak fölé, ilyenkor a testen kívül megtett órák valósággá, a jelek ismétlődő cselekedetté váltak. Pólika tudta, hogy ő itt, a szülővárosában mérték lett önmagának.
„Na, kezdjük!”, adta ki reggel korán a felszólítást a családfő. Azt már nem részletezik, hogy miről is van szó. Felmásznak a padlásra. A tarhonyateknő mély, öblös, belefér tíz kiló finomliszt. A teknőt az udvar közepén állítják fel, fatartóra. A tartónak jó masszívnak kell lennie, mert abban folyik a dagasztás. A család körben, székeken ül, ők a nézőközönség. Hallgatnak, se csevetelés, se zene, mert az zavarná a munkát. Minden kikészítve a teknő melletti padra, csak a vízforraló fazék üres, ugyanis a tarhonyához forró víz kell, az ragasztja össze a lisztet. Csak forró vízzel dagasztott lisztet lehet a szitákon áttörni. A kert aljában abroszokkal letakart asztalok, ezeken fog kiszáradni a szitán áttört tarhonya.
Pólika fizikus, ő határok nélkül szokott látni, előfordulnak benne indulatzónák, melyek ösztönösen mélyről fakadnak. A teknő körül fénylő pontok ragyognak fel, az ilyesmit csak egy fizikus szeme szokta észrevenni, de erre nem kérdez rá senki. A tarhonyakészítésnek megvannak a maga törvényei. A lisztmassza ragacsos szörny, nem árul el magáról semmit. A liszt fehér és nem ad hangot. A tarhonyakészítés olyan párbeszéd, mint ami Istennel folyik, csak kérdések röppennek fel. Csak nyáron mehet végbe, mert sok nap kell s a folyóról fújdogáló szél. Mintha a folyóvíz hátára írnák magukat. A teknőt körbe kell járni, Pólika, mintha özvegy férfiak táncát járná, ez zajlik le órákon át. Csücsöríteni is kell közben, az olyan, mintha csókolózna, arcán 54 nagyizom és 112 arctőizom mozdul meg. Pólika hívogatja a lisztet, szinte imát mond ki rá. Egyedül a kutya nem nyugszik, a tésztát gyúró nő lábához dörgöli szőrös testét. A kutya még növendék, egyik férfi családtag, Tibor szedte össze a köröskisjenői benzinkút környékén. Pólika dagaszt és közben szinte kiúszik, kimenekül a nyárból. Ezt ő észre sem veszi, nem fárasztja. Tíz kiló liszt már tömeg, azt dagasztani kell, elbánni vele. A forró víz nem lágyítja fel a lisztet, sőt, keményíti. Pólikának szokott fájni a háta, az alsó csigolyák táján, ami kisugárzik egészen a lapockák végéig. A családból órát senki nem néz, nem ellenőrzik az idő múlását, amikor a dagasztó homloka elkezd gyöngyözni, akkor már megmozdult a tészta. A forró vizet a családfő melegíti, ő hozza ki, s a meggyúrt tészta aljára öntögeti, mindig csak keveset, ne lágyítsa meg hirtelen a lisztet. A család­anya a levest már tegnap megfőzte, ugyanis a tarhonya készítésekor főzni nem szabad.
A liszt jelet ad magáról, előbb a teknő szélétől válik el, a lisztmassza még darabos, nem simul a tenyér alá, a nap a fák tetején mászkál, már a szőlőlugasra is felér.
Az ebéd a tűzhelyen, de alágyújtani nem szabad, arra még várni kell. Pólika férje feláll és a nagy szitát fogja, a tarhonya már kupacokban a teknő aljában. Előbb a nagy szita kerül munkába, most már csak nők ülik körbe a teknőt. Egy nagy tepsibe reszelik bele a tarhonyát, a szitán való áttörés lassan halad, a tarhonyaszemeknek nem szabad összeragadni, mert különben nem száradnak ki, hanem penészesek lesznek. Következik a tarhonyaszemek szétteregetése. Minden szita sorra kerül, mert a szemek nem egyformák. Most már csak a szárítgatás művelete következik. Hogy ez jól menjen, a tarhonyaszemeket forgatni kell. Itt aztán beleszól a dologba a Maros lehellete, mert a tarhonyaszemeknek nem szabad hirtelen száradni.
A tarhonya már áttörve a szitán, eddig kész, de még nagyon messze volt a valódi készlevéstől. Nyers még. Pólika olyan egyedül volt, hogy nem maradt más támasza, csak önmaga. A család odalökte a szót: „Nehogy azt hidd, hogy befejezted a munkát, mert így, ahogy most van a tarhonya, penészes lesz, ezt ki kell szárítani.” Az áttört tarhonyát magára hagyni olyan, mint egy nemzetgyalázás. A szavak önmagukban szócséplés maradnak, a szavakból regényt kell formálni. A halált nem lehet átélni, írta le Wittgenstein. Most fogta fel, hogy jó élni, valamit megjegyezni magadnak. A szépség nem időtálló, a restség maradandó. Pólika éjszaka többször felrezzent, és lábujjhegyen kiosont a kertbe tarhonyát forgatni. Érezte tenyerén a tarhonyaszemek nedves érintését. Dolgozott benne a nyugtalanság, hogy véghezvitt valamit, s ez apró fájdalommal töltötte fel. Rég elvesztett fájdalmak tértek vissza hozzá. Az egyedül való vergődéstől szenvedett. Végig kellett mennie azon a hajszálnyi vonalon, ami a nevetést elválasztja a sírástól. Egy kicsit olyan volt az arca, mint aki a fiatalságból belezuhant az öregkorba. Erre mondhatni, hogy érzelmileg labilis ember. Pólika magányos volt, nem volt olyan barátja, amilyen Petőfinek Arany János. Az arca színe, mint a fehér virágoké: egy alig kivehető rózsaszín árnyalattal.
A Maros nedvességet lehelt a városra, s a tarhonya száradt, a természet tette a maga dolgát, hol sütött a nap, hol fújt a szél. A család naponta szemrevételezte a tarhonyává válás fázisait. Kényszeráhitatban leledzett. Dolgozni meg lehet tanítani az állatot is, de ünnepelni csak az ember képes.
Nyár végére kiszáradt a tarhonya, Pólika zacskókba tette és ráírta, hogy mikor készült. Pólika ura nézte a felesége ténykedését, s csak miután először evett belőle, jelentette ki: ez már igen.