Tamási Áron mentsége

Erdély egy mém – állítja László Noémi, és én nem fogok vele vitatkozni. Azonban olyan sikamlós területekre sem akarok tévedni, hogy kiben milyen kép él Erdélyről – szabadtéri néprajzi múzeum, vagy tejjel-mézzel folyó Kánaán, hiszen Trianon a hülyének is megérte. Bár az ilyesfajta képzeletbeli tévelygések az életerős fantázia jelei. Mert akárhogyan is, a magyar nép imád képzelegni, aminek az lehet a nyitja, hogy az őstörténészek szerint mégiscsak Belső-Ázsia forró homokjai közül tévedtünk el a létbe és érkeztünk meg a Kárpát-medencébe. Márpedig azon a távoli vidéken úgy szökkentek szárba a képtelennél képtelenebb hagymázak, amelyeket nevezhetünk irodalomnak vagy vallásnak, mint zordabb éghajlaton a hajózási vállalkozások.

Különben is ki akar lehangoló realitásokkal bíbelődni, amikor oly erős a képzelet, hogy az még az ige és igekötő közti rést is kiválóan kitölti. Ezért sincs sok értelme a realista irodalomnak, bár nyilvánvalóan nem ez az egyetlen szellemi zsákutcája civilizációnknak.

A hagyomány, mint rozzant plafon terpeszkedik felettünk. A statikus szerint csak idő kérdése, hogy mikor fog beomlani. De legalább van minek beomlania. Mert van, ahol még plafon sincs – vagy már nincs, vagy sosem volt. Ugyanis kinek az évfordulója a Tamási-emlékév? És kinek az évfordulója a Petőfi-év?

Mondhatnánk, hogy Petőfinek jó a marketingje, ez viszont jelen esetben azt jelenti, hogy mindenki emlékszik rá Csíkszeredától egészen Sopronig. A jó marketinghez – Borges szerint – a legjobb, ha a szerző ügyesen választja meg a halálát – ez Federico García Lorcának messzemenően sikerült, vallja az argentin író némi malíciával. Ha sikerül összehozni, hogy minél korábban és minél véresebb körülmények közt valósuljon meg az elmúlás, az minden irodalmi álmoskönyv előrejelzése szerint frenetikus hatást vált ki a nagyérdeműből. Annyival azért javult a helyzet a 21. századra, hogy ma már az is elég, ha szakácskönyvet írunk. Azonban a konyhában is lehet véres manővereket előadni. Csak ügyesen kell forgatni a disznóölő kést.

De visszatérve Petőfire, ő már a megszületése előtt tisztában volt azzal, hogy a dicsőséghez nem elég az esztétikai forradalom, a sikerhez reklám kell. Így rögtön azzal indított, hogy három helyen született meg. Egyszerre. Vagy legalábbis szinte egyszerre. Ez ugyan kissé macerás volt – főleg az édesanyjának –, mivel a kis Sándorka világra jött Kiskőrösön (hatórai vajúdás után), majd néhány perc gondolkodás után sarkon fordult: uzsgyi vissza az anyaméhbe, és a szüléstől elalélt édesanyját arra kényszerítette, hogy azonnal induljanak Kiskunfélegyházára, majd miután ott is előadta ugyanezt, máris mentek Szabadszállásra.

Úri hóbort – legyint most az olvasó –, és mennyire igaza van. Hiszen Sándorka a nagy Széchenyi fia volt (így kell jól helyezkedni az irodalomtörténetben már megszületésünk előtt). Aki nem hiszi, az járjon utána!

De marketingszempontból legnagyobb dobása Petőfinek minden kétséget kizáróan a forradalom volt. Mert a 21. századi ember egyszerűen zabálja a rebelliókat. Ez nála nem ideológiai kérdés, hanem neurózis. Ez modern kori nyavalya, legfőbb jellemzője a túlérzékenység és a romantikus ábrándozás. És lehet-e romantikusabb a forradalomnál? Aligha. Így aztán mindenki tud Petőfiről és emlékszik rá, aki nem csak úgy, hebehurgyán meghalt, hanem eltűnt. Így aztán azóta is Szibériában írja tovább az életművét, csak immár oroszul és természetesen hazajáró szellemként. Mert oroszul és halottként továbbírni életművünket sokkal eredetibb, mint élve és magyarul. Aki nem hiszi, az kérdezzen meg egy másodéves egyetemistát a marketing szakról.

Legutóbbi székelyföldi utazásomkor felhívták a figyelmemet, hogy a székelyek a különbeket külön is temetik – nem teszik a többi közé. Pont, mint Tamási Áront. A temetőben a közemberek, a nagy ember meg egyedül a fenyőfák alatt. (Kissé arrébb Orbán Balázs is egyedül szomorkodik a székelykapuk mögött.) És ez nagy megtiszteltetés. Bárcsak Petőfit lehetne valahová eltemetni! Külön vagy a többi közé, az már szinte mindegy is.

De nézzük sorban! Három helyen született egyszerre Tamási Áron? Nem. Az apja Széchenyi István (jelen esetben Bánffy Miklós)? Nem. Forradalmár volt? Nem, mert az nem sokat nyom a latban, hogy 1956-ban belépett a Petőfi Pártba, és valami szövegecskét is felolvasott itt-ott. Eltűnt a csatamezőn? Nem. Írt verseket oroszul Szibériában hazajáró kísértetként? Nem. Akkor mit tud Tamási Áron felhozni mentségeként? Azt, hogy székely. Az is valami. Akarom mondani: az is valami?

Szentkuthy Miklós székely mondatfantáziákról ír. Tulajdonképpen ez a lényeg: a mondat és a fantázia. Mondat nélkül nincs semmi: sem teremtés, sem irodalom. A kettő tulajdonképpen ugyanaz. Fantázia nélkül pedig egyik sem működik, és belekezdeni sem érdemes. (Ennyit a realista irodalomról.) És ha már a fantáziánál tartunk, nem lehet szó nélkül elmenni a népi–urbánus vita mellett sem, amelynek szívós jelenlétére a magyar közbeszédben az lehet az egyetlen józan magyarázat, hogy az élet hosszú, és valamivel el kell ütni az időt, amíg végre értünk jön a megváltó kaszás – amúgy meg semmi értelme sem a népinek, sem az urbánusnak.

Federico García Lorca is falusi fiú volt, és nagy kedvvel merített az andalúz folklór életérzéséből, majd – nota bene – ő is eljutott Amerikába (pontosabban New Yorkba, spanyolul Nueva Yorkba – hogy a York mitől nőnem, rejtély), de esze ágában sem volt őt senkinek regionalizmussal és egyéb kissé lenéző jelzőkkel illetni. Erre pedig az a magyarázat, hogy senkit sem feszített ott semmilyen kisebbrendűségi érzés, hogy ezt megtegye.

Ha őszinték akarunk lenni – de nem akarunk, mert az egyáltalán nem divatos –, akkor tulajdonképpen minden irodalmi megnyilvánulás rémségesen regionális, hiszen még New York és Budapest is csak régió. De a legnagyobb provincia a szerző maga – jobban mondva a szerző lelke. Nincs zártabb, kietlenebb vidék a léleknél. Érdekli is ezt a maradi képződményt a fennkölt valóság, hiszen csak az halad a maga útján. És mi is pontosan a „maga útja”? A rögeszmék. A megszállottság és a minden iránt érzéketlen képzelgő önzés. Mert senki sem tud kibújni a saját bőréből. Próbálkozni lehet persze, de a siker igencsak kétséges. Mert az író csak arról tud írni, amit ismerni vél. Ez pedig nem más, mint a saját lelke. Ezt pedig nem más hozta létre, mint a saját fantáziája. Akinek ilyen nincs, annak marad a realista irodalom művelése.

De az irodalmi szöveg mindig a talpára esik. Pont, mint a macska vagy az Ördög. Így aztán nincs szüksége védőügyvédre – jelen esetben irodalomkritikusra. Sem realizmusra. Néha ugyan az olvasók ízlése megbicsaklik, mint amikor valami miatt arról szeretnének száz oldalon keresztül olvasni, hogy reggel a szerző hogyan kávézott meg. Annak az összes idegesítő és érdektelen részletével. A kávéfőzőből kifogyott a víz, minden csésze a mosogatógépben volt, leejtette a kiskanalat, a kávét magára öntötte stb. Ez persze senkit sem érdekel. Érthető módon. De mivel sznobok vagyunk, mindenki úgy tesz, mintha igen.

Az olvasók egy része a számára ismerős dolgokra vágyik. Erre akkor jöttem rá, amikor a falumban a „bolond Irma”, aki mindig magazinokat és regényeket kér, kifejtette: ő csak parasztasszonyokról akar olvasni. Elcsodálkoztam. Minek akar róluk történeteket? Nem elég neki, hogy naphosszat jár egyik házból a másikba hordozva a pletykákat, ismerve a családokat, azok minden bújával-bajával? Ha valaki, hát ő igazán jól ismeri a parasztasszonyokat, hiszen egész életét köztük töltötte. Jobban ismeri, mint bármelyik becsvágyó szerző.

Ám Ana Madridban arra panaszkodik, hogy a Száz év magány ott pöffeszkedik a könyvespolcán, többször nekifutott, de egyszer sem bírt el vele. Ő fel nem foghatja, hogy ez miért olyan nagy regény. Bár bizonyára remekmű, csak még nem érti, hogy miért is az. Mert nem mindenkinek való a fantázia. Főleg nem a mondatfantázia.

A kérdés persze az – mindig ez –, olvasunk-e (Tamási-) szövegeket? Állítólag csak hébe-hóba. Inkább hébe, mint hóba. Még szerencse, hogy egyáltalán nem szükséges olvasni ahhoz, hogy véleményt alkossunk. Az irodalom ugyanis úri hóbort. Persze úgy teszünk, mintha nem az lenne. De az. Széchenyi és Bánffy (Zrínyi és Rákóczi). Petőfi jó érzékkel látta át: nem lehet Mucsáról (sem Kolozsvárról) betörni a magyar irodalomba valami rendkívüli „körülmény” nélkül.

„Pedig nem valami kedvező dolog írónak lenni, és székely írónak különösen. Általában valaminek lenni s valaki lenni nagy szenvedés” – mondja Tamási. Főleg, ha minden pillanatban ezt számon is kérik rajta. De kit érdekel, amikor: „Valamelyik farsangon Csíkszentmihályon megbicskázták az ördögöt: meghalt azonmódúlag, s angyal lett belőle.” És ez a lényeg.

De akkor most Erdély mém vagy nem mém? Persze, hogy az. Mi más lehetne?

‍