.svg)
2023. december elseje óta Oroszország immár két kulturális megaerőműve is Valerij Gergijev kezében van. Miközben a szentpétervári Mariinszkij Színház zeneigazgatói posztját megtarthatta, Gergijevet az orosz miniszterelnök, Mihail Misusztyin a moszkvai Balsoj – vagyis a Nagyszínház – főigazgatói teendőivel is megbízta. Szegény Gergijev, gondolhatnánk erdélyiül, most aztán mind navétázhat.
A világszerte jól ismert – Nyugat-Európában és Amerikában korábban agyonfoglalkoztatott, majd példátlan hirtelenséggel kiközösített – karmester gyakorlatilag az opera-, balett- és koncertélet ura lett Oroszország európai részében. Parádés felfutásnak tűnhet. Más nézőpontból nyilvánvalóan kárpótló intézkedés és hálagesztus. A filmproducerek persze a körmüket rágják: Gergijev életéből még nem lehet kasszasikert kihozni a mozivásznakon, hiszen karrierje tartogathat néhány további „epizódot”.
Gergijev minden kétséget kizáróan a 21. század eleji komolyzenei életet mondiálisan meghatározó muzsikusok egyike. Tehetségét, felkészültségét, elemi mélységű muzikalitását, kreatív zenei vízióját soha senki nem vonta kétségbe. A dráma, amely pályafutását beárnyékolja és emlékezetessé teszi, természetesen politikai és morális hátterű, a zenéhez értelemszerűen semmi köze. És itt a feladatunk: véleményt kell formálnunk a magunk számára arról, hogy 1. a kanonizáció (vagyis a kulturális szelekció) mentén mi és mennyire rondít bele a „szakos” – esetünkben zenei – értékérvényesülésbe, illetve 2. mennyire vagyunk képesek/hajlandóak azonosulni azzal (sarkosabban: asszisztálni ahhoz), hogy a kulturális létezők esztétikai síkjának immanenciáját tagadva politikai világnézetünket tesszük meg döntőbírónak. Vagy éppenséggel merőben erkölcscsőszködünk.
2022. április 20-án az európai média hatalmas tűzijátékkal adott hírt Alekszij Navalnij dokumentumfilmjéről, amelynek címe: A Putyin-háború karmestere. A filmben (a hozzáférhető dokumentumok tükrében) egyebek mellett Gergijev vagyoni helyzete jelenül meg, különös tekintettel manhattani (New York) vagy a Velence és Rimini területén történt hatalmas értékű ingatlanakvizícióira és -fenntartására (Velence Palazzo Barbarigója is az övé, mint ahogy az egész Massa Lubrense félsziget Nápoly és Amalfi között). Persze Gergijevnek az orosz fővárosban csakúgy csillagászati értékű ingatlanjai vannak, mint Péterváron – bír többek között egy saját koncertteremmel is Repinóban. És mi sem természetesebb, mint hogy a nevét viselő alapítvány milliárdokat forgat – például a nagy nemzetközi mecénás, Yoko Nagae Ceschina elképesztő támogatási alapjának negyedét.
A hazájában egykor üstökösként felizzott Gergijev 1985-ben útra kelt meghódítani a külföldet: az akkor egészen fiatal Jevgenyij Kiszin zongoraművésszel, Makszim Vengerov és Vagyim Repin hegedűművészekkel indult, nyugat-európai és amerikai fellépései az 1990-es évek elején kezdődtek. Azóta eltelt három évtized, és Gergijev végigvezényelte a világ legjelentősebb zenekarait, sikereitől hangos volt a sajtó, de még a zenekritika legkifinomultabb fórumai is. „Valerij Gergijev vitathatatlanul korunk egyik legfontosabb, legbefolyásosabb és leghatékonyabb karmestere” – mondta Hans-Georg Küppers kulturális tanácsadó 2013-ban, amikor Gergijevet a Müncheni Filharmonikusok vezető karmesterévé nevezték ki, Lorin Maazel utódaként.
Csakhogy 2014. március 11-én Gergijev is aláírta a vezető orosz kulturális aktorok nyílt levelét, amellyel a Krím-félsziget orosz annexióját – közvetve a putyini politikai irányt – támogatták. Ettől kezdve Gergijevvel szemben a nyugati világban itt is, ott is tiltakozó akciók indultak, ellenkoncertek, sajtókampányok, elhatárolódások.
És jött 2022. február 22-e, a területszerző háború félreérthetetlenebb fejezetének kezdete. Gergijevre, Putyin közeli barátjára és támogatójára egyre nagyobb nyomás nehezedett, hogy elítélje Oroszország ukrajnai invázióját. A müncheni polgármester ultimátumot adott neki, majd a határidő lejárta után azonnali hatállyal felbontotta a zenész szerződését. Gergijev az idő tájt a milánói Scalában is vezényelt, ahol a közönség kifütyülte, az operaház pedig itt is ultimátumot adott: ha nem ítéli el az orosz rezsimet, nem dirigálhat. A baden-badeni Festspielhaus ugyanígy. A rotterdami Filharmonisch Orkest ugyanígy. A Lucerne-i Fesztivál szintén lemondta a Gergijev által vezényelendő koncerteket.
Így hát Önök előtt a kérdés: mit számít a zene? Van-e ereje, hatalma, értelme kiváló muzsikusnak lenni?
