TAGok

XXIX. ÉVFOLYAM 2018. 04. (738.) SZÁM – FEBRUÁR 25.

társművészetek

artefaktum

A Transylvanian Art Group karácsonyi kiállításán heten állították ki legfrissebb munkáikat:
Biró Zsuzsánna a fotorealizmus felé közelít, bár festményei már nem fotókból inspirálódnak, hanem fiktív kompozíciók, cukormázas zsánerképek, hangulatok. Trendi melankólia. A képek középpontjában elhelyezett idealizált, mégsem fókuszált nőalakokkal, ahol hamarabb figyelünk fel a szemhéjfesték, a cukormáz és a könyvgerincek élénken vibráló színharmóniájára, mint az emberi vonásokra, ahol a kifutók világát idéző nőiesség, az arc karaktere feloldódik a tapéta színes csíkjaiban, áttetsző vagy vakító felületekben. Dekoratív ellenpontozásai uralják a képeket, háttérbe szorítva a központi figurákat.
Csillag Imola textilképeivel a száraznemezelés tűszúrásos technikáját idézi, különleges térhatást teremtve. A gyapjúszálak tágítják a képtereket, mélyítik a látványt, hogy szinte vibráló, dinamikus felületeket hoznak létre, a fény minőségének, illetve a néző mozgásának függvényében bemozdulnak az alakok is. Puha képeivel egyszerre teremti meg a mozgás illúzióját, illetve játszik a perspektívákkal. Korábbi textiltájait sziluettportrék váltják fel, ahol a körvonalak lágysága, sérülékenysége nemcsak a konkrét teret mélyíti, hanem befele, önmaga fele is nyit, lírai személyességgel.
Csillag István személyes élményeiből indul ki. A csend, a magány végtelenbe vesző architektúrájára emlékeztető fehér felületeket fokozatosan foglalják el az organikus formák, a burjánzó természet, de ez akár fordítva is szemlélhető: az emlékezet képei foltonként fogynak el, oldódnak fel a fehérségben. Az emlékezés bizonytalanul kirajzolódó terében oázisként hatnak a benyomásszerűen felidézett életterek képei.
Fazakas Barna festményeit fotók és zene inspirálják, olyan térrészletek, izgalmas, szürreális hatású hétköznapi apróságok, melyekkel naponta találkozik. A kiindulópontot a fotó adja, hogy aztán a konkrét részletek, az atomium, egy terminál vagy egy borospoharat tartó kéz olyan belső tájakat nyisson, melyek alig emlékeztetnek előképeikre. A külső tájak belső tereket képeznek, ahol nagyon lassan, rétegszerűen rakódnak egymásra a gyakran sodronyként kialakított felületek, mind anyagszerűbbé formálva a lélektájakat, ahol bármennyire rendezettek is a négyezetekbe zárt terek, nincs teljes szimmetria, a látvány bármikor megfordítható, feje tetejére állítható.
Fazakas János László önarcképeit egy szürreális égi táj képe, illetve az íjfeszítő népek hagyatékának kiválasztott darabjai váltják fel. Térben és időben is nagy mélységeket nyit, korakeresztény előzmények felől közelít. Úgy határozza meg identitását, hogy az előzményekből magánmitológiát teremt, mely a motívumok dekoratív részletei mentén közelíthető meg. Fesményeivel látomásszerűen formálódó égi és földi jelenéseket láttat, melyek együtt egy transzcendens fele nyitó úton levés történetét vetítik előre.
Szentes Zágonnál az űrbéli utazások elviselhetetlen könnyűsége bizarr asszociációkat eredményez: úgy zsúfol össze egymástól látszólag idegen tartalmakat, vagy éppen egymáshoz közeli, az online kultúrához tartozó jeleket, hogy azok űrbéli monstrummá hatalmasodva keltik azt az látszatot, hogy „legmerészebb álmaink is megvalósíthatók”. Mindez a tőle megszokott derűvel és mesélőkedvvel történik. A neonfények, habos, puha formák a legtermészetesebb módon repítenek mesebeli tájakra.
Vorzsák Gyula gótikus tereket jár be, rögzít részleteiben. Vagy a temetők érdeklik, vagy egy egyszerű parasztház. Különböző architektúrákkal foglalkozik, de elidőz egy tájnál vagy tárgynál is. Festészete tektonikus: elemző módon teszi, ízeire szedi a látványt, lebontja színeit, úgy lép a felületek mögé, hogy darabossá teszi a felszínt, aztán rétegről rétegre haladva, hol heves gesztusokkal, hol lassan, elmélyülten, mindig érzékenyen ragadja meg impresszióit.