T2: Trainspotting, avagy Danny Boyle kísértetjárása

Valamikor 1996 táján láttam Danny Boyle Trainspotting című filmjét az egyik budapesti artmoziban. Rögtön azután, amikor megjelent a nemzetközi piacon. Persze, akkoriban nemigen tudtuk, ki az a Danny Boyle. Jó, láttuk az 1994-es Sekély sírhantot, olvastuk a plakáton, hogy 1995-ben megkapta érte a legjobb brit filmnek járó BAFTA-díjat, de nagyjából ennyi. Egy volt a jó orrú, biztos kezű, innovatív elméjű brit (közelebbről, skót) rendezők közül. És akkor jött a Trainspotting (Irvine Welsh azonos című regényének adaptációja): Renton (Ewan McGregor), Spud (Ewen Bremner), Sick Boy (Jonny Lee Miller) és Begbie (Robert Carlyle) droggal átitatott történetszilánkjai a széteső Edinburgh komor háttere előtt. A nézőt elsodorta a képekből áradó erő, amelyhez az alakításokon kívül a feltörekvő rendező kiváló filmnyelvérzéke is nagyban hozzájárult: szokatlan kameraállások, meghökkentő vizuális metaforák, gyomorforgatóan hatásos trükkök. A filmet nem csak a kritikusok és fesztiválválogatók szerették. A közönség is. Az év legtöbbet kaszáló brit filmje lett. Satöbbi.
Danny Boyle bejelentette: elkészíti a második részt is, mégpedig Irvine Welsh Pornó című regénye alapján. Pontosan kilenc évvel az első film után. És pontosan ugyanazokkal a színészekkel. Ewan McGregor ugyan kerek perec megmondta, nem hajlandó folytatni, mert a második rész biztos gyengébb lesz az elsőnél. De aztán nem is kellett győzködni: a folytatás nem készült el, Boyle más irányba indult, jött Az élet sója (1997), A part (2000, melynek kapcsán McGregor jól össze is veszett Boyle-lal, mert a rendező Leonardo DiCapriónak adta a főszerepet), a 28 nappal később (2002), a Gettómilliomos (2008, amiért Boyle megkapta a legjobb rendezőnek járó Oscart), a londoni olimpia megnyitója (2012), a Steve Jobs (2015). És eltelt húsz év.

A T2: Trainspotting végül 2017-ben került a mozikba. (A T2 rövidítéssel Boyle-ék feltehetően James Cameront akarták idegesíteni, ugyanis a Terminátor 2 széles körben elterjedt jele 1991 óta a T2.) A film valóban Welsh Pornóján alapul, de csak lazán: tulajdonképpen eredeti történet, amely arról szól, mi a következménye annak, hogy 20 évvel korábban Rent ellop egy nagy táskányi közös pénzt, a Trainspotting végén. És itt már jelentkezik az első lényeges különbség a két dolgozat között: a Trainspottingnak lényegében nincs összefüggő története. Apró villanások, konfliktusok, vidám, szomorú szkeccsek egy-egy herointrip között. A filmnek ez az egyik erőssége: nem kíván semmilyen nagyívű értelmet hozzárendelni a látványhoz. A T2-ben viszont Boyle igyekszik koherens történetet kreálni. És a néző máris elgondolkodhat: lám, ilyen az öregedés, így múlik el az ember meg az idő. Nos, hogy az első Boyle-nagyfilmre visszautaljak: ez így elég sekély sírhant. Az is igaz viszont, hogy ha az ember 20 évvel idősebb főszereplőket játszat a filmjében, akkor ezek a közhelyes üzenetek nehezen elkerülhetők.
A következő, kicsit komolyabb probléma, hogy Boyle ismét mindent megtesz, hogy vizuálisan visszahozza a Trainspotting hangulatát. (Ki ne emlékezne például a Skócia legpiszkosabb budijában zajló jelenetre, hogy csak egy példát említsek a sok közül.) Ezek a filmnyelvi trouvaille-ok annak idején működtek, éppen a darabokra zúzott történet miatt. A T2 nosztalgikus, sőt, itt-ott moralizáló lineáris történetéből kilóg a bizarr „imazséria”. Mint ahogy kilóg a képből például Renton ikonikus „Válaszd az életet”-monológjának 2017-es megfelelője is. 1996-ban nagyon erősen hatott a fogyasztói társadalom bírálataként is értelmezhető monológ. 2017-ben, egy asztal mellett ülve Renton ismét kifakad: ezúttal a néző nem is tudja, sírjon-e vagy nevessen.
Ám a legnagyobb baj ezzel a filmmel az, hogy minduntalan visszautal a nagy elődre. Mondjuk, ahelyett, hogy a saját lábain állna. Sok helyen konkrét kísértetjárásnak lehet tanúja a néző. Helyszínek, dialógusok, egész jelenetek ismétlődnek. Persze nehéz elkerülni a referenciákat, hiszen ugyanott zajlanak az események, ahol annak idején, ugyanazok a figurák (szó szerint és képletesen is) mozognak a vásznon, és alapjáraton nincs is semmi baj a visszaemlékezéssel. Ilyen az ember. A baj az, amikor az alkotó arra használ fel bizonyos jeleneteket, hogy visszautalhasson a 20 évvel korábban leforgatottakra, és aztán azokkal mintegy megerősítse a közepesen lapos jelenlegieket.
De ha a néző lenyeli a T2 ezen fogyatékosságait, simán talál csemegét a filmben. A négy főszereplő hozza a „régi” formáját, briliáns dialógusok peregnek a lehető legskótabb dialektusban (nyelvínyenceknek kimondottan ajánlott), és hát remek villanások itt is vannak szép számmal. Személyes kedvencem az a jelenet, amikor Renton és Sick Boy bemennek egy megveszekedett protestánsokkal tele kocsmába, hogy ellopják a vendégek bankkártyáit. Tessék? De hát honnan tudják a PIN-kódokat? Evidens: mindegyik kártya kódja 1690 (vagyis a Boyne-i csata évszáma, amikor II. Vilmos protestánsai tönkreverték VII. Jakab katolikusait). A két haver le is zavarja az akciót, ám amikor le akarnak lépni, egy hatalmas protestáns útjukat állja, hogy nosza, daloljanak előtte egyet. És Rentonék dalolnak, de olyat, hogy az rögtön feledhetetlenné válik bárki számára, aki látta a filmet. Az ilyen villanásokért szívesen megbocsátja a néző Boyle összes bakiját, értelmetlennek tűnő ambícióit, nosztalgiázó tendenciáját, mindent. És nevetve hagyja el a mozitermet. Még akkor is, ha kicsit valóban szomorú, hogy múlik az idő, hogy öregszünk, kísértetként járjuk be életünk nagy helyszíneit. Meg hogy néha nem jut eszünkbe több. Vagy jobb.


T2 Trainspotting, színes brit film, 117 perc, 2017. Rendező: Danny Boyle. Forgatókönyvíró: Irvine Welsh, John Hodge. Operatőr: Anthony Dod Mantle. Vágó: Jon Harris. Szereplők: Ewan McGregor, Johnny Lee Miller, Robert Carlyle, Ewen Bremner, Kelly Macdonald, Anjela Nedyalkova, Steven Robertson.