Szükségszerűm vagy véletlenem. Levezetni Kertész Imrét

Kertész Imre. Fotó: Nándorfi Máté/MTI
Hiába kívánkozott szintén e szöveg elé is, egyelőre szándékosan kerülöm azt a szót, ami Kertész Imre legismertebb regényének a címében is megjelenik. Önmagában túl sokat jelent és nem jelent semmit, bizonyos szavakkal társítva pedig reakcióba lép és detonál, a robbanás ereje leterít, a jelentésburjánzás megállíthatatlan, a prekoncepciók, sőt: világnézetek már eleve kódoltak, a kérdés még el sem hangzott, de a válaszod valójában már rég kész.
A szemantikai aknamező, ami Kertész körül kialakult, vagy éppen fordítva: amibe belekerült (hogy hurcolták vagy ment, számomra eldönthetetlen), olyan szavakat tartalmaz, amiknek az értelme a legkevésbé konkrét – például egy-egy mikor utal a népre, nemzetre, etnikumra, közösségre, kultúrára, esetleg vallásra vagy éppen karakterbeli tulajdonságra, habitusra, modorra, netalán egyszerre mindre vagy csak néhányra –, de annál világosabb a jelentéstöltet. Például: magyar, német, zsidó, keresztény. Jelen van még a témából adódóan – hogy mi a témánk?, hát az egyetlen lehetséges, ha Kertészről van szó: holokauszt/Auschwitz/Endlösung/vagy megnevezhetjük bármelyik más tetszőlegesen választott eufemizmusunkkal – pár historizáló jellegű, éppen ezért ugyanolyan veszélyes szavunk. Például: sors, diktatúra, haza.
Akkor most robbantsunk néhányat, vegyük végig az elsőt a lehetséges variációk közül: magyar + sors, német + sors, zsidó + sors, keresztény + sors. S ami talán a legérdekesebb, hogy maga a név is, még csak imrekertészeznünk sem kell, ugyanúgy reakcióba lép szinte mindegyik másikkal. Nem-meditációs gyakorlat: vegyük ezt a nevet, Kertész Imre, és társítsuk egyenként a szövegben eddig kurzivált szavakkal. (...) Itt már tényleg márkanévről van szó, a márkának a minőséghez van leginkább köze, a minőség lényege pedig az igényeknek és követelményeknek való megfelelés: miért nyilatkozta Magyarországról azt, amit; majd amikor elvárták tőle, akkor miért nem.
Most, hogy sikerült gyanúba keverni számos olyan szót, amelyet muszáj lesz használnunk, lépjünk be a mezőbe egy tetszőleges ponton. A gondolatmenet felől persze nem tetszőleges, de az aknamező felől az, mert meglátjuk, hogy egyik szó mennyire kéri, követeli, sőt húzza maga mellé a másikat. Pont, mint a tömegvonzás esetében, s éppen ezért, mivel a gravitációt megakadályozni nem lehet, folyamatosan emlékeztetnünk kell magunkat, hogy működésben van.
A Sorstalanság második fejezetében Köves Gyuri, Annamária és a nagyobbik nővér a zsidóságról beszélgetnek. (Téma, réma: a gyerekek így egymás között, ha már a felnőttek részéről semmiféle reflexió nincs aktuális helyzetükre, hacsak nem a kiválasztottságtudatot gyártó és univerzalizáló, azaz bármilyen [valójában: sosem az éppen aktuális] helyzetben használandó szófordulatok formájában: „a sors »évezredek óta tartó szakadatlan üldöztetés«, amelyet azonban a zsidóknak »belenyugvással és áldozatos türelemmel kell fogadniok«, minthogy azt Isten mérte reájuk a hajdani bűneik miatt” [Sorstalanság, 20.] A szófordulatoknak funkciójuk van, értelmük kevésbé, s ha valaha is volt értelmük, az a beszédhelyzet már rég megszűnt – gondolom, hogy Kertész nem csak azért teszi következetesen idézőjelbe ezeket, mert Gyuri nem érti őket, hanem azért is, mert valójában a nyelvből lógnak ki.)

Szóval, a nagyobbik nővér mondja: az emberek tekintete döbbenti rá, hogy ő különbözik tőlük, azért gyűlölik, mert ő zsidó, és úgy érzi, ezt a különbséget magában hordja. Gondolatmenetét Gyuri a Koldus és királyfi alapján vázolt hipotetikus történettel botlasztja meg: ha őt elcserélték volna csecsemőkorában, akkor most az elcserélt gyerek lenne az ő helyzetében, ő viselné a sárga csillagot, míg ő, a nagyobbik nővér, „mint a többi ember, rá se gondolna és mit se tudna az egész különbségről”, erre a lány sírva fakad: „hogyha ő más is lehetne, mint akinek lenni kényszerül, akkor »az egésznek semmi értelme«, s hogy ez olyan gondolat, amit őszerinte »nem lehet elviselni«.” (Sorstalanság, 47–48.)
A jelenet gyurisan furcsa, kertészien tragikus és komikus egyszerre, az olvasó felől meg felkavaró, mert mégiscsak arról van itt szó, hogy kamaszok beszélgetnek arról: mi a különbség ember és zsidó között? A beléjük nevelt ideologikus gondolkodás, vagyis az észrevétlenül saját maguk ellen forduló antiszemitizmusuk az embert és a zsidót két külön kategóriaként kezeli. A nagyobbik testvér akörül puhatolózik, hogy ő tulajdonképpen miben is más, mint az emberek, tehát a nem-zsidók; s valljuk be, tényleg értelmetlen lehetett ez az egész, mert itt még ez a felületi probléma, a bőrszín sincs a képben. S mivel különbséget nem nagyon talál, de a társadalmi folyamatok ezt cáfolják, a zsidóság kérdését szó szerint bensővé téve próbálja magyarázni, mintha a vérében volna – stigmatizáló nyelvi mechanizmusaink mintapéldája ez a hasonlat is. Gyuri észreveszi, hogy a zsidóság fogalma kívülről meghatározott konstrukcióként csattan rajtuk a sárga csillag formájában, irodalmi példája is erre fut ki, ha a csillag nem lenne, nem tudnák a nagyobbik nővérről, hogy zsidó-e vagy sem. Gyuri nem érti saját példáját, de a nagyobbik nővér igen. Addig eljut, hogy valójában nincs különbség ember és zsidó között, de a következő kérdést már nem teszi fel, hogy akkor meg miért vannak negatív megkülönböztetések, sárga csillag és munkaszolgálat; a nővér számára ezért lesz elviselhetetlen a gondolat.
Éppen erre céloztam az első bekezdésben: ezen a terepen, olyanok a kérdések, hogy maguk a válaszok már eleve elrendeltek. (Vagy ahogy Thomas Pynchon mondaná: „Ha elérik, hogy rossz kérdéseket tegyél föl, nem kell idegeskedniük a válaszok miatt.”) Persze, hogy elbeszélnek egymás mellett ezek a kamaszok, mert maga a téma abszurd, lehetetlen és illegitim. Közben meg történelem, ugye.
(Kertész egy sokkal későbbi, Az önmeghatározás szabadsága című esszéjében Montesquieu-t idézi – „Előbb vagyok ember, s csak aztán francia” –, majd ehhez kapcsolódóan pedig hozzáteszi: „A rasszista – az Auschwitz utáni antiszemitizmus ugyanis nem csupán antiszemitizmus többé – azt akarja tőlem, hogy először zsidó legyek, s azután ne lehessek többé ember” [Európa nyomasztó öröksége, 348.]. S hogy véletlenül se essünk abba a tévhitbe, hogy Kertész Imre regényei és a bennük megírtak históriák, mármint, hogy csupán azt dolgozzák fel, hogy milyen tapasztalatai vannak az egyénnek a történelem barbár önkényével szemben – ahogy ez a Nobel-díj indoklásában szerepel –, íme egy rettentően mai példa, amit magam is hallottam, többször, többféle kontextusban: A cigány nem ember. Persze sokkal kényelmesebb és megnyugtatóbb a totalitarizmusok leomlásáig olvasni az életművet – de hát az nem ott áll meg –, s vidám demokráciánkban lubickolni.)
Azért is tartom fontosnak ezt az epizódot a regényből, mert ennek végén, amikor ismét egy elvárt viselkedésmódot akarnak Gyurira rákényszeríteni – ez esetben Vili bácsiék az áldozat szerepét –, ez ellen már felszólal, s kétségbe vonja addigi asszisztálását a folyamathoz, ami a holokausztot olyan olajozottan működő gépezetté tette. Éppen erre utal vissza: „Léptem apámmal, és léptem anyámmal, léptem Annamáriával, és léptem – s mindközt tán a legnehezebbet – a nagyobbik nővérrel. Most már meg tudnám mondani néki, mit jelent az, hogy »zsidó«: semmit, nékem s eredetileg legalább semmit, míg csak el nem kezdődnek a lépések.” (Sorstalanság, 329.)
Gyuri és hát Kertész is, mert bizony azt gondolom, hogy ezek a gyakran csetlő-botló, létezésük miatt már-már szinte elnézést kérő, a társadalmi rendben alig megférő, mert gondolkodó, de önmagukat radikálisan vállaló regényfigurák, mint a később íróvá váló Köves A kudarcban, ugyanitt Sziklai vagy Berg, majd közvetve Bergből Bé a Kaddisban és A felszámolásban – a nevek motivációja és rétegzettsége az emlékezés problémájából eredezik, Camus Sziszifusz-esszéjéből, aki szerint boldognak kell elképzelnünk a sziklát görgető Sziszifuszt, mert, ezt már Kertész mondja, maga Sziszifusz örök, de a szikla nem –, tehát ezek az alakok az író olyan allegóriái, alteregói és/vagy lehetőségei, akik az egyetlen és lehetséges téma vonzásában gondolkodnak és cselekednek (egy rádióinterjúban Kertész azzal a megjegyzéssel csapta le a riporter ebben-a-regényben-ez-ezt-mondja-típusú kérdéseit, hogy: „Sokan vagyunk.”). Szóval Kertész a Sorstalanság végén ugyanazzal a mozdulattal, amivel visszavonja zsidóságát, egyben meg is kreálja azt: számára zsidónak lenni rászabott törvényeket és sárga csillagokat, munkaszolgálatot és majdnem a halált jelenti.
Azzal, hogy Kertész a zsidóságot saját döntéseként definiálja, másképpen fogalmazva: nem azért lett zsidó, mert annak született, hanem azért, mert Auschwitz után úgy döntött, az lesz, a szükségszerűség fogalmától és számos kívülről meghatározott kényszerűségtől is megszabadul. Ergó leépítette a sorsot. De ha nincs sors, akkor mégis mi van helyette? Véletlenek sorozata? Ha visszatérünk a Sorstalansághoz, a regény egyetlen fordulata köthető a véletlenhez. Ez a végletekig megszerkesztett regény úgy íródott meg, hogy a tudás és nem-tudás aránya folyton az olvasó javára billenjen. Sejtjük, Gyuri miért nem megy aznap iskolába; tudjuk, az apját hová küldik, ahogy azt is, ő hová fog menni, sőt azt is, mivel fog utazni, egyszerűen muszáj bejárnia a kötelező stációkat; ráadásul az is világos, hogy túl fogja élni, hiszen az elbeszélő egyes szám első személyű, halála narrációs paradoxonhoz vezetne, de legalábbis váratlan töréshez az elbeszélésben. Az egyetlen véletlen a regényben, az egyetlen váratlan fordulat, amit nem láthatunk előre az, amikor Gyuri a buchenwaldi táborban jó körülmények közé kerül.
A K. dossziéban Hafner Zoltán – persze ez így sokkal bonyolultabb, mert a K. dosszié egy mélyinterjúnak indult, autobiográfiaszerűséget akartak kicsikarni Kertészből, és végül is egy saját maga által szerkesztett dialógus lett belőle, amit Nietzsche felől regényként ajánl olvasni – erről a véletlenről faggatja Kertészt, hogy tényleg így volt-e a valóságban is. És ez megint elég bonyolult, mert Kertész folyton kapálózik az ellen, hogy a regényt életrajzinak titulálják, fiction minden tekintetben, mondja. De itt annyit mond, így volt. S mikor Hafner magyarázatokat keres, ki?, mi?, hogy?, miért?, Kertész elvágja a további kérdések útját: „Mert ha megpróbálom elfogadni mindannak a racionalitását, ami engem 1945 kora telén félholtan egy jeges pocsolyába juttatott a buchenwaldi betonon, még mindig nem tekinthetem racionálisnak, hogy pont engem mentettek ki onnan, s nem valaki mást.” (K. dosszié, 93.)
Ha tovább tágítjuk a kérdésünket – van-e véletlen? –, azt is feltehetjük, hogy véletlen volt-e a nácizmus megjelenése. A Kaddisban így: „a nagy embernek például kiváló taktikai érzéke volt ugyebár, mintha minden paranoiás és mániás bolond nem éppen a kiváló taktikai érzékével tévesztené meg és ejtené kétségbe környezetét és orvosait, aztán, hogy a társadalmi helyzet ilyen meg olyan volt, a nemzetközi politika meg pláne ilyen volt meg olyan, azután, hogy a filozófia, a zene meg az egyéb művészi hókuszpókuszok megrontották az emberek gondolkodásmódját, főként azonban, hogy a nagy ember végeredményben, szó, ami szó, nagy ember volt, volt benne valami megejtő, valami lenyűgöző, röviden és tömören: valami démoni, úgy van, démoni vonás, aminek egész egyszerűen nem lehetett ellenállni, kivált, ha nem is akarunk ellenállni, merthogy éppen démonkeresőben utazunk, ocsmány ügyeinkhez, ocsmány vágyaink kiéléséhez már réges-rég éppen egy démon kellene, olyan démon persze, akivel el lehet hitetni, hogy ő a démon, aki minden démoniságunkat a vállára veszi...” (Kaddis a meg nem született gyermekért, 60-61.)
Persze, hogy nincsenek véletlenek, ahogy sors sincs. S ha mégis használni akarjuk ezeket a fogalmakat, akkor figyeljük csak meg, hogy valójában milyen könnyen felcserélhetők, hiába tűnnek látszólag egymás ellentétének. Kertész egyszerre utasítja vissza a gondviselés pártfogoltjának és a szenvedő áldozatnak a szerepét. De akkor mégis mi marad neki? Hát nekünk? Döntések, egyaránt.
„[Ö]nkéntesen választott és vállalt kisebbségi, mondhatnám: világkisebbségi helyzetben élek, és ha e kisebbségi helyzetet pontosabban is meg akarnám határozni, erre nem faji, nem etnikai és nem is vallási vagy nyelvi fogalmat, illetve fogalmakat használnék. Vállalt kisebbségemet szellemi létformaként határoznám meg, amely a negatív tapasztalaton alapul. Igaz: e negatív tapasztalatra a zsidóságom révén tettem szert, vagy mondhatnám így is: a negatív tapasztalat univerzális világába én a zsidóságom révén nyertem beavattatást; mert mindazt, amit zsidó születésem folytán át kellett élnem, beavattatásnak tekintem, az emberről és a korunk emberi helyzetéről szerzett legmélyebb tudásba való beavattatásnak.” (Kertész, Az önmeghatározás szabadsága, 106-107.)
Nem-magyar, nem-német, nem-zsidó, nem-keresztény. Ember, aki abból a szurdokból ír, ahonnan Isten teteme látszik. A humanizmus, az európai kultúra, a világ vége. Persze mi úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna.