Szörnyeimből szörnyeimnek

Az ablakon túl a kíméletlen, téli erők tombolnak. Őrült szélvész szakítja el a fát a gyökerétől, és bolyong egy félig felnőtt ember a nagyvilágban. A vihar őrjöngve cibál ablaktáblát, félig becsukott ajtót, szíveket. Hallom, ahogy lerepíti a százéves cserepet a tetőről, és nagyapám jajgatása visszhangzik a mennyből. Fagyos hó dermeszti az úton sétáló reményt, megsemmisülten zuhan a jeges földre. Képtelen élni. A szél a kulcslyukon settenkedik be a meleg szobába, és összekuszálja röpke huszonhárom évem éppen rendbe szedett dolgait. Kéziratok, haszontalan, összetépett papírfecnik. Lelkemből kiröppenő fájdalom, sorokba szedve.

Fagytól szétrepedt emberi szíveket rugdosnak az utcán a soha semmitől sem félők. Az embertelen emberek. Lenéznek, leszólnak, elutasítanak, kitaszítanak és beléd rúgnak, végeznek veled. Nekik nem fáj, és csak te vagy halott.

Hol vagyok? Sötét sarokban, felhúzott térdekkel zsonglőrködök a szorongásaimmal. Vad emlékek taszítanak ki a szörnyű éjszakába, nem bírok a testemben létezni! Kérek egy újat, egy új embert kérek! Valakit, aki jobban tudja vezetni elvetemült népemet. Mi menthet meg? A Hit, Remény, Szeretet már nem élnek bennem, hisz nem tudják elviselni testem-lelkem viharait. Arcomon megfakult emlékek darabjai látszanak. Bánatként megbújnak egyre mélyebb ráncaimban, mégis fiatalnak látszom, pedig idebent pókháló fed mindent. Már nem vagyok a régi, már nem forr a vérem, már nem akarok tenni, s lenni sem. Főleg nem itt, ahol már nem vagyok önmagam. Senki sem hallgatja meg szavam, csak szállnak a végtelenben, úgy, ahogyan a vadul cibáló szél pörgeti a hópelyheket.

Pirosan fénylő csillagokban laknak a gyilkosok és megtöltik az égboltot. Tombolnak az utcákon a szíveket rugdosók, de az emberek a házakban azt hiszik, ők mind ártatlanok. Te is szoktál kívánni, nem? Te, aki a csapongó nép tagja vagy, te is telve vagy reménnyel, benned is él a szikra, nem? Ugye te is hiszel az Istenben? És ugye nem vagy halott, mint én vagyok? Reménycseppek hullanak le rólad, vagy talán mégsem. Te nem tudod, hogyan élnek ott fent a pirosan fénylő csillagok mellett. Nagyapáink, a bölcsek, a jók azok, akik dicsőítették a népet, és akik megteremtették a boldog jövőt a nemzetnek. De mindez tönkrement. Romokban áll az élet, már nem megy sehová, egy helyben áll, mert nincs, aki vigye előre, aki szavaival és tetteivel mutatná az utat. Megöltek.

Veszett szélvész tombol lelkemben, és kitör élettelen, száraz csontjaimból. Hajamba kapaszkodik, kitépi az összes szálat, és nem hagy semmit abból, ami én vagyok. Szívem a padlón hever, és lüktet még benne a sok ki nem mondott szó! De csendben maradok, hiszen úgysem érdekelne senkit panaszom, és nem érdekes, hogy már nem akarok élni egy ilyen világban. Nem is érthető az oka. Pedig olyan egyszerű. Csak elfogadni kellene, csak szeretni kellene, csak embernek lenni mindig minden körülményben.

A szélvész elragadja szívemet, gödörbe hajítja, ott majd csendben lesz. Még egy utolsó mennydörgés, és vége. Most már nem fáj semmi. A szívem már nem az enyém, már nem érzem, ha nem fogadnak el. Innen már valóban csak élek.

A vastag sötétítőt az ablakra húzom, mára elég volt a szörnyekből.

A szöveget Petőfi Sándor Téli éj című verse ihlette.

Vaida Kinga 2002-ben született Marosvásárhelyen. Jelenleg Kolozsváron él, a BBTE hallgatója.

‍