.svg)
Megfogadtam, hogy csak jó dolgokról fogok beszélni év végén.
Arról, például, hogy egy istentiszteleten mindannyian egyenlők leszünk. Nézem az ünneplő embereket, nagy részüket nem ismerem, nem tudok róluk semmit, csak annyit, hogy együtt ülünk a padban és hallgatjuk Isten igéjét. Barázdált férfiarcok, törődött asszonyarcok, kisimult gyerekarcok. Hát mit tudhatom én, mit hoztak magukkal a karácsonyi asztal mellől, miféle fájdalmakat, sérelmeket, bűnöket, mitől szeretnének megtisztulni, minek örülnek felhőtlenül? Miért imádkoznak és miért nem imádkoznak elcsendesüléskor? És ők mit tudhatják, milyen terhekkel érkezem én a templomba? Mit tudunk egymásról? És számít ez ilyenkor? A moraj lassan igévé áll össze, értem is a szavakat, csak nem tetszenek, azt is tudom, mi ennek az oka. Eszembe jut, amit Visky András ír a Kitelepítésben, hogy gyerekkorukban szerették volna „visszatanítani” magyarra Istent, hogy a sok mikoron, lőnpedig és egyéb archaizmusok helyett mai magyarul beszéljen végre. Hogy értsék ők is. Azóta ez sikerült, és nem győzöm eléggé bánni. Én ugyanis pont fordítva vagyok ezzel, idegesít ez a modernizált nyelvű Isten, belebotlik a nyelvem az imába és az apostoli hitvallásba, igyekszem befogni a fülem, és úgy mondani, hogy szálla alá poklokra, harmadnapon halottaiból feltámada, felméne mennyekbe, ül a mindenható Atya Istennek jobbján, onnan lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat. Hozzám már örökké ezen az ódon nyelven, Károli Gáspár magyar nyelvén szól az Isten, hiába változnak az idők, Ő nem változik, nem lesz frissebb és fiatalabb, de nem is öregszik; az Isten: Isten; és ez az Ő nyelve számomra. Hallgatom Violát, amint Bachot játszik hegedűn, kíséri a kórust, vagy őt kíséri a kórus, nem is tudom, mi a helyesebb megfogalmazás, és tudom, hogy ebben az énekben, ebben a muzsikában, ebben az akármilyen nyelvi regiszterben megfogalmazódó dicséretben a Kisjézus megszületik végül.
⁎
Olvasom, sokadszorra, Kemény István Közlemény című prózaversét (?), amelyben megmosolyogtatóan cirkalmas, szándékoltan túlbonyolított, a mentegetőzés határait súroló mondatokban („Előrebocsátva, hogy véleményem kinyilvánításával semmiféle nyugalmat nem kívánok megzavarni, világnézeti, vallási, tudományos vagy bármiféle más meggyőződést megrendíteni, kulturális, nemi, politikai vagy egyéb identitásokat sérteni, továbbá akár egyes személyek, akár társadalmi csoportok, akár biológiai vagy egyéb lehetséges létformák értékpreferenciáit átrendezni, relativizálni”, ésatöbbi) jut el az egyszerűségében meghökkentő végkövetkeztetésig, miszerint „a szeretet és a hit a két legfontosabb dolog, amit halandó ember birtokolhat”. Kemény nemcsak kifigurázza ezt az egész túlérzékenyített attitűdöt, amely nem engedi, hogy alapvető dolgokat a nevükön nevezzünk, de ezáltal meg is óvja „állásfoglalását” a banalitás gyanújától. Állástalan táncos című verses beszélgetőkönyvében (beszélgető verseskönyvében?) azt mondja a szöveg keletkezési körülményeit magyarázva, hogy „a cél, ami felé megállíthatatlanul tartunk, egy hűvös, korrekt és szótlan világ, benne hűvös, korrekt és szótlan szörnyetegekkel, velünk”. Ez a mondat – különösen ez a velünk – szíven üt. Közleménye ugyanakkor eltölt valami derűs bizonyossággal: ha körülményesen is, de mindig lesz nyelvünk a legfontosabb dolgok kimondására – és hogy a legfontosabb dolgok nemigen változnak.
⁎
Megfogadtam, hogy csak jó dolgokról fogok beszélni év végén.
A lányaim iskolájának, a kolozsvári zenei főgimnáziumnak a hagyományos ünnepi hangversenyén – most először – két nyelven zajlott minden. A fellépések előtti felvezető szövegek románul és magyarul is elhangzottak – ugyanazok a szövegek, természetesen. Nem tudom, milyen út vezetett idáig, de tiszteletem azoknak, akik kieszközölték. Apróság, tudom, de ezek az apróságok teszik élhetőbbé és otthonosabbá a mindennapokat. Hátha sikerül megértetni végre azokkal, akik meghozzák ezeket a döntéseket, hogy nem azért van szükség a magyar nyelv használatára is, mert ne értenénk románul (az Egyetemiek Házának előadótermébe bezsúfolódott magyar szülők, rokonok, gyerekek, pedagógusok alighanem mind értik és beszélik a domináns nemzet nyelvét), nem is holmi túlhajtott polkorrektségből, hanem mert egy kétnyelvű közegben, amilyen egy hivatalosan is vegyes tannyelvű intézmény, mindkét nyelv használóinak jár az élmény, hogy saját nyelvükön vegyék birtokba a saját világukat. Így méltányos, mert ez az ő világuk is. Nincs ebben semmi különös és nem árt senkinek. Csak óvatosan merem remélni, hogy a jelenlévő román szülők, rokonok, gyerekek, pedagógusok is így érezték, és hogy ez így marad ezután is.
Az ember néha rácsodálkozik, hogy a legfontosabb dolgok mennyire magától értetődőek.
⁎
UTÓIRAT
És nem sikerül tartanom magam a fogadalmamhoz. Már kitettem a pontot ennek a szövegnek a végére, már készültem publikálni, amikor érkezett a hír: Kovács András Ferenc meghalt. Nem tudok napirendre térni efölött, nem tudom lezárni ezt az írást a tervezett derűlátó hangulatban. Nincs többé KAF mester – akit életében sosem mestereztem, mert tudtam, hogy nem szereti, pedig ha valaki valóban rászolgált erre a megnevezésre ebben a titulusokat túl könnyedén osztogató világban, az ő volt. Kitől búcsúzzunk? Jack Cole-tól, Lázáry René Sándortól, Caius Licinius Calvustól bizonyosan nem, hiszen ők maradnak – meg amúgy sem hittem soha ebben a „szerepjátszó költő” meghatározásban, mert minden alakmás mögött felsejlett, félreismerhetetlenül, az ő arca, és minden verssor az ő gyönyörűséges magyar nyelvén szólalt meg. „Ó Trenszi, Trenszi, Trenszi”, elment az egyik leghívebb fiad.
Látom, utolsó találkozásunkkor, amint elköszön, fejébe nyomja kalapját és botjára támaszkodva elballag az éjszakában. Utána szólhattam volna saját szavaival, hogy
vinnélek át a gyors vizen
mint mindenséget sors viszen
miként rügyecskét ringat ág
halálom rajtad villan át…
Énekelsz, Christophorus!
