Szkíta stratégia – építs aranyhidat a megvert ellenségnek

Theophülaktosz Szimokattész Világ­tör­té­nelmében¹ – VII. könyv 13. (2-8) – olvasható egy különös történet az avarok gondolkodásáról.

598-ban „…a rómaiak is, a barbárok is Tomea városa környékén táboroztak, és a téli évszak eljövetelével sem bontottak tábort.” Közismert, hogy a rómaiak még alkalmi táboraikat is árokkal vették körül, az egész télre szolgálókat pedig az árok mellett földsánccal, cölöpökkel, erős kapukkal. Őrtornyokat is építettek, tehát valóságos várat emeltek.

„Mikor aztán beköszöntött a tavasz, a rómaiakat éhínség sújtotta. Amikor a keresztények nagy húsvéti ünnepe közeledett, a Megváltó szenvedésének és egyben feltámadásának ünneplése, és az éhínség egyre jobban gyötörte a rómaiakat, a kagán a Gondviselés váratlan rendelése folytán követséget küldött a rómaiakhoz. Az volt a kívánsága, hogy véget vessen az éhezésnek. Priszkosz² a kívánság újszerűsége miatt zavarba jött és bizalmatlan volt. Miután azonban a rómaiak és a barbárok kölcsönösen biztosítékot adtak és kaptak, és ötnapos fegyverszünetet kötöttek, ezzel megteremtették a bizalmat. A kagán élelmiszerrel megrakott szekereket küldött az ínségtől szenvedő rómaiaknak. A barbár emberszeretet ilyenfajta megnyilvánulását a paradoxul szokatlan jelenségek sorában tartják számon egészen a mi időnkig.”

Tudjuk, hogy ma már senki, de hajdan viselkedett-e más az avarok uralkodójához hasonlóan?

Az avarok az ennivalót kéretlenül, ráadásul ingyen adták ellenségüknek, és csak jelképes viszonzást kértek. Azt is csak utólag!

„A negyedik napon, amikor a római haderő a megélhetéshez legszükségesebb élelmiszereknek immár bővében volt, a kagán követeket küldött, kérve, hogy Priszkosztól indiai fűszereket kapjon.”

Priszkosz küldött is „borsot, szegfűszeget, fahéjat továbbá kosztosznak nevezett illatos gyökeret.” A két sereg katonái „együtt tanyáztak” egészen Húsvét hatodik napjáig. A kagán ezután elvonult és egy másik római sereggel kezdett hadakozni.

*

Nagy Károly személyesen vezette seregét 791-ben a Kárpát-medencébe, ám a hadjárat az általa hunoknak nevezett avarok³ „fölperzselt föld” stratégiája⁴ következtében súlyos kudarcba fulladt.

Nyilvánvaló, hogy az avarok a szkíta hadászati hagyománnyal éltek.

Kr. e. 513-ban Dárajavaus – magyarosan Dáriusz – perzsa nagykirály átkelt a Boszporuszon. A trákok és a géták leigázása után a mai Dél-Ukrajnába, az európai szkíták földjére nyomult. A szkíták nem csatáztak vele, hanem eltűntek előle. Szekerekre ültették asszonyaikat, gyermekeiket, fölégették földjeiket, betemették kútjaikat, elhajtották állataikat. Az éhező-szomjazó perzsa sereg 80 000 fős veszteséget szenvedett. A visszavonuló nagykirályt a szkíták nem üldözték, sőt, megígérték⁵ neki, hogy „tiszteletben fogják tartani birodalmát.”

*

II. Konrád német–római császár 1030-ban megtámadta Magyarországot, azonban Szent István minden ehetőt eltakaríttatott előlük, így kiéheztette az ellenséget, majd a menekülő német hadsereget Bécsnél bekerítette, és elfogta. Utána megetette, majd elbocsátotta a foglyokat.

Ugyane módszerrel Aba Sámuel királyunk kétszer verte meg III. Henrik császárt. Vesztét a harmadik csata okozta, amikor nem bízott többé a szkíta hadászatban, inkább csatát állt Ménfőnél 1043-ban, és a németek legyőzték.

III. Henrik I. András királyunkat is megtámadta. Hogy miként zajlott a háború? Ahogy az előbbiek. Az eseményeket Kálti Márk részletezi a Képes Krónikában: „…a következő esztendőben⁶ is eljött a császár Magyarországra nagy sokaságú harcossal, a Zala és Zselic patakok forrása mellé. Eleséggel rakott hajókat is küldött Magyarországra a Dunán: ezek élére atyjafiát, Gebhard püspököt állította⁷. Ennek hallatára András király és Béla herceg mind a búzakereszteket és szénaboglyákat fölégették, és messze elvezérelték a lakosokat minden barmaikkal azokról a tájakról, amerre a császár útja vezetett. Amikor a császár benyomult Magyarországra és a felégetett vidékekre ért, nem talált eleséget sem vitézeinek, sem lovainak; azt sem tudta, hol vannak hajói, azokról sem kaphatott semmi segítséget. Átkelt hát az erdőkön, elközelgett a badacsonyi hegyekhez, miközben mindenféle eleségben nagy hiányt szenvedett. Gebhard püspök eközben Győrbe érkezett, levelet küldött Henrik császárhoz, tudakolta tőle, hol várjon reá. Isten akaratából András király kóborlói elfogták és a király elébe vezették a levél vivőjét. Amikoron Miklós püspök tolmácsolásából megértették a levél tartalmát, Gebhard püspöknek feleletet írtak levélben, és azt elküldték neki holmi jövevénnyel; ez úgy tett, mintha a császár küldené, elvitte Gebhard püspöknek a levelet, melyben ilyenféle állt: »Tudd meg, kiváló Gebhard püspök, birodalmunk nagy és veszedelmes ügyei arra kényszerítenek minket, hogy Magyarországból Németországba térjünk meg: ellenségeink ugyanis megszállották birodalmunkat. Eredj hát sietve, rontsd el a hajókat, amilyen gyorsan csak tudod, és siess utánunk Regensburgba; Magyarországon ugyanis te sem vagy többé biztonságban.« Megértvén ezt Gebhard püspök, hamar Németországba futott. A császár pedig csalódott reménységében, hogy a hajókról kap segítséget, és halálos éhínségre jutott. Nyomorúságos ínség sanyargatta mind egész seregét a lovakkal és málhásállatokkal együtt. Ezenfelül a magyarok és a besenyők éjszakáról éjszakára kegyetlenül zaklatták, mérgezett nyilakkal öldösték őket, sátraik közé pányvát hánytak, és így sokat elragadtak azok közül, akik valami szolgálatban jártak. Megrémültek a németek a nyílzáportól, mely elárasztotta és fogyasztotta őket, földbe ásták magukat, és maguk fölé borítva pajzsaikat, elevenek és holtak egy sírban feküdtek. Mert a sírban, amit nappal halottnak ástak, éjszakára élő feküdt, és amit éjszaka élőnek ástak, nappalra halott foglalta el. Látta a császár, micsoda és mennyi veszedelem bénítja meg, elküldött András királyhoz és Béla herceghez, s örök, szilárd békét kért; azt mondotta ugyanis, ha András király szabad utat enged neki hazafelé, és éhségtől gyötört seregét eleséggel látja el, soha András királyt és utódait meg nem támadja, soha a magyar királyt szóval, tettel vagy tanáccsal meg nem bántja; sőt ha valaki utódai közül fegyvert fog Magyarország ellen, szálljon arra a mindenható Isten haragja, és átkozott legyen mindörökre. Zsófia nevű leányát is András király fiához, Salamonhoz adja feleségül, örök békesség nyomatékának céljából, noha előbb már a francia király fiának adta nagy esküvéssel. Hit alatt meg is esküdött, hogy mindezt híven megtartja. András király és Béla herceg békeszeretők voltak, nem akarták a civódás magjait elszórni: békességet kötöttek hát a császárral; a császár pedig személyesen is esküvel erősítette meg, hogy híven megtartja mindazt, amit mondott. Ekkor András király – a magyar királyok szokott bőkezűségével – ötven óriási vizát küldött a császárnak, kétezer szalonnát, ezer hatalmas bikát és több kenyeret, mint amennyit magukkal vihettek, juhokat, ökröket, vagyis szarvasmarhákat és bort is fölös bőséggel. A mértéktelen falánkságtól és az ital vedelésétől sok német holtra ette magát és holttá részegedett. A többi a magyarok irgalmából megszabadult a halál torkából, visszahagyta sátrát, pajzsát, elhajigálva minden felszerelését, és oly gyorsan futott vissza Németországba, hogy hátra se nézett. Ezért azt a helyet, ahol a németek olyan gyalázatba estek és pajzsaikat elhajigálva megfutottak, Vértes hegyének nevezik mind a mai napig.”

*

Az ellenség kiéheztetése majd a legyőzöttel való kegyes bánásmód hasonlósága természetesen nem bizonyítja a szkíta–avar–magyar népi, netán nyelvi azonosságot, utal viszont egy erőteljes kulturális rokonvonásra, ami jellemezte e népeket a kereszténység fölvétele előtt is, után is. Viselkedésük a rómaiak, azaz bizánciak és fél évezred múlva a németek számára⁸ is megdöbbentő volt. Leginkább azért, mert a bizánciak és a németek gyakran rabszolgává tették, vagy megvakították, megcsonkították hadifoglyaikat. Ehhez képeset nem csoda, hogy mint föntebb olvastuk: „Priszkosz a kívánság újszerűsége miatt zavarba jött és bizalmatlan volt.” Ő vajon mit tett volna a kagán helyében? Sajnos Theophülaktosz nem hagyta ránk az avar uralkodó nevét, aki rögtön az egyezség megkötése után „megrakott szekereket küldött az ínségtől szenvedő rómaiaknak. A barbár emberszeretet ilyenfajta megnyilvánulását a paradoxul szokatlan jelenségek sorában tartják számon egészen a mi időnkig.”

*

Igen jellemző Theophülaktosz gőgös római tudatából származó állandó minősítés: „barbár”. Márpedig ha valaki, akkor az avar kagán volt az, aki egyáltalán nem viselkedett barbárként.

A Királyok Királyát, Dárajavaust kardrántás nélkül elpáholó szkíta uralkodó sem, Szent István sem, Aba Sámuel sem, I. András sem.

Utóbbitól, tehát Első avagy Katolikus András királyunktól keltezik, de Hunyadi Jánosnak és II. Rákóczi Ferencnek is tulajdonítják ezt a magyar bölcselmet, melynek szelleme a jelek szerint Szkítából származik: Építs aranyhidat a futó/legyőzött ellenségnek!

Jegyzetek

¹Balassi Kiadó, 2003, fordította és jegyzetekkel ellátta Olajos Teréz

²A római, azaz bizánci sereg vezére.

³A korabeli és még a magyar honfoglalás előtti (!) krónikák és évkönyvek olykor hunugarusoknak is hívják őket. Szent Wandregisilius kolostor évkönyvében erről – a 877. évnél – a következő bejegyzést találjuk: „Lajos kapta meg többek között az avaroknak, azaz a hunoknak vagy ungarorum-oknak az országát (Gombos, II. 1464”). Idézi Vértessy György: A hun–avar azonosság (rokonság?) kérdése, Budapest (Magyar Múlt, Vol. XVI. évf. 1–2 szám, 1989).

⁴ A szakirodalom következetesen „szkíta taktikáról” beszél, mert úgy gondolja, hogy a barbárok képtelenek „stratégiát alkotni”, tehát egy egész nagy háborút végigeszelni, megtervezni, legföljebb kisebb hadmozdulatokat ötlenek ki apróbb részcélok leküzdésére. Pl.: színlelt megfutamodás, majd visszacsapás a szétzilálódott üldözőkre.

⁵ Mosolyogva?

⁶ 1051-ben.

⁷ Ennyi háború után úgy gondolhatta, hogy átlát a barbár magyar szitán.

⁸ Konrád és Henrik is római császárnak tartotta magát!