.svg)
szívcsönd
éjszaka két szív dobogott bennem.
rózsaszínen feszes domb volt a hasam, ibolyakék erek ösvényeivel.
az ébredő élet tektonikus lábnyomai mozgolódtak bőrömön.
fehér lepedőkből, citromfű párából, egy mahagóni bölcsőből készítettem madárfészket.
a várakozás vízburokja lassította le mozdulataim;
lebegtem, akár bennem formálódó parányi másom.
hajnalra egyetlen szívdobogássá fogytam,
az ébredéssel elúszott belőlem egy élet.
nem maradtam más, mint medencényi üresség.
emelkedő-süllyedő bordáim alatt hasam alföldje tátongott.
szilvakék striák árnyösvényeit képzeltem:
szaladt rajtuk egy elillant lélek délibábja.
fél napig méhemben hordom az álomképed.
plasztikszerelem
elmémben két óceánban élünk,
én az egyikben, te a másikban létezel.
végeláthatatlan plexi lap választja szét vizeink:
óceán és óceán között nincs átjárás.
hiába úszunk, csak a polimetil-metakrilátba és más műanyagokba ütközünk:
egy fojtogató plasztikszerelem a miénk.
napról napra kevesebb a víz a két végtelen kékségben,
otthonaink lassan megsemmisülnek:
nejlonhullámokon bámuljuk egymást, míg teljesen ki nem száradunk.
kihalásunk után szintetikus szigetté olvasztják össze a szemétszőnyeget,
a lebegő hulladékföldre paneleket, boltokat és bankokat építenek.
gondosan megmentik holttesteink:
egy formalinnal teli üvegbúrába kerülünk,
holtunkban tanulhatjuk egymás plastic free közelségét.
később kiállítanak a sziget múzeumában,
búránkra zöld filccel írja egy kurátor:
Adam & Eve.
