.svg)
Horváth Levente: Székelykő 10.
Dal az utolsó fájdalmakról
ez már a bomlás maga
csak néhány csillag
pislákol árván az égitestek
beláthatatlan távolságra
kerültek egymástól
a Föld magja lassan kialszik
mint ahogyan a felszínen
még mozgó élőlények
egy kőolajtól fuldokló madár
úszik a műanyag óceánban
alatta halott halak
az égen nincsenek repülők
a part is üres
csak egy pár lábszárról
leválasztott térdkalács
izeg-mozog vérrel fedi
be a homokszemeket
tulajdonosuk bíborrá
égett feje épp most
leheli ki tüzes lelkét
(közben monokróm dallamot
játszik egy meggyötört zongorista)
Oidipusz álmodik
I.
Anyám, tudd, hogy rólad álmodom e bús éjjelen.
Hüpnosz áldása vagy átka ez. Szebb jövőt láttat velem, magunkról.
Apám, tudd, hogy rólad álmodom e bús éjjelen.
Hüpnosz áldása vagy átka ez. Szebb jövőt láttat velem, magunkról.
Ázunk. Fejünk felett már nimbuszok gyülekeznek,
sorsunk esőcseppekként zúdul ránk.
A zivatar áthatol a bőrünkön, megmérgezi közös vérkeringésünket,
majd elsüllyeszti csontjainkat a tragédia vizében.
II.
Anyám, ha tehetném, csak arcodat csókolnám.
Ajkaidhoz még ujjaimmal sem érnék, szíved örökre titok maradna.
Apám, ha tehetném, csak üres tenyérrel ölelnélek.
Tőr sohasem lenne a közelemben, kezeim nem gyúrnám ököllé.
Bárcsak így volna! De Kláthó selyemhárfát fon, majd halkan
játszani kezd rajta.
Önkéntelen táncba kezdek életem dallamára.
Lakheszisz gombolyagjában három fonal találkozik.
Atroposz levágja a tietek.
Nem tudok mást tenni. Vakon végzetembe tekintek.
Kémia
I.
feloldódsz a magányban
mint jód a benzinben
apoláris mindkettő
hasonló csak hasonlóval
II.
agyam megfeketedett
szénatomok sokasága tette ezt
grafittá váltak tekervényeim
gyémántként többet érnék
Város
elménk akár egy metropolisz
felgyúlnak érzelmeink
mint a sárgafényű lámpaoszlopok
az emberek és kocsik neuronstruktúrákká
és szinapszisbombákká formálódtak
emlékezni a vénülő múzeumok segítenek
félni pedig a traumáinkat vetítő
teltházas moziterem megkopott székei
Bőrben
ahogy rád nézek arra gondolok
jó volna bőrödbe bújni majd kifordítani azt
beleinkkel gúzsba kötni magunkat
szívünket vérbe fürdetni és magunkhoz
nyúlni hogy egyszerre érezzük a másik
eksztázisát így már nem keresnénk tovább
a görög idők óta elveszett végtagokat
Egy éve már
megtörtünk mint a
szőlőprésbe készülő
muskotály fürtjei
ahogy őket a borsajtó
úgy minket is kifacsarnak
a lét csavarjai
ahol egykor élet volt
most csak a tér hasábjai
egymásba meredve
mint két szemben álló
tükörben a tárgyak
csak ismétlődnek
és ismétlődnek
és ismétlődnek
megállíthatnánk az időt
anélkül hogy mi is
megállnánk vele
így végre termeszek módjára
rendet rakhatnánk a lelki bolyban
Pszichoanalízis
„S romlott kölkökre leltél
pszichoanalizisben.”
(József Attila: Tudod, hogy nincs bocsánat)
elértél végül
tudatod mélyére
te vén vándor
ez jéghegyed
legbelsőbb pontja
az amit itt látsz
megrémít téged:
fekete csend
még feketébb szavak
Csontvázak a kádban
Ápollak, mint a lanolin. Egy dióhéjjal bevont –
halott korallzátony képét idéző – szivaccsal lemosom rólad a bőrt.
Addig nem vagy meztelen, amíg nem látom a csontokat is.
A folyamatosan képződő és bomló habszigetek alatt
most vörössé vált a víz. Végre hallom zörgéseid.
Arra gondolok, hogy ilyen leszel majd pár évtized múlva.
Sárosan, férgek társaságában. Akkor már bánhatod a klausztrofóbiád,
ami úgy tűnik megint gyötör. Felállsz,
kimászol a kádból, és kulcsra zárod a fürdőszoba ajtaját.
Itt felejtettél. Már megint. Egyedül kell
gerincvelőig koptatnom a hátam.
Szigeti Alex 2001-ben született Szatmárnémetiben. Jelenleg a BBTE filozófia szakos hallgatója.
