Szerkesztett téridő

Időszerű-e az időről beszélni? E kérdés megválaszolásának szükségszerű volta nem bukkan fel a szerkesztői munkaköri leírásokban. De a szerkesztő, míg a Föld ismétlődő emlékeit figyeli, igenis fontos része a műnek, a mindenkori óraműnek, amely a szerkezetet és a szerkesztett időt egyaránt kénytelen figyelni. A pontosan érzékelhető kéziratot és annak időbeni képlékenységét egyaránt tudja, azt is, hogy a „nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba” nem érvényes a szerkesztői tevékenységre. A szerkesztő nem egyszer szerkeszti meg a szöveget, akár többször is. Erre utal a Helikon lapelődjének valamely szerkesztője által kimondott, azóta elhíresült mondat: „nem olvassuk, megszerkesztjük, közöljük”. E mondat villámosan cikázva világít rá, hogy a szerkesztés az irodalmon belül egy külön dimenzióba, egyszerre olvasás előtti és utáni állapotba történő belépést jelent, ahol, bármilyen furcsán hangzik, nem az olvasás primátusa a meghatározó, hanem inkább az olvashatóvá tételé. A publikációs felületet kiérdemlő szöveget a szerkesztő „tulajdonképpen” nem ismeri, olvasóként csak azt ismét elolvasva találkozik vele „igazán”.

A szerkesztő ezért külön históriai egység – időtlen, időkön kívüli és mindeközben a lehető legkegyetlenebb módon időhöz kötött lény, leginkább egy óegyiptomi írnokhoz hasonló, aki általunk ismert formájában csak ül és néz örökkön át, mert immáron szoborként része a valóságnak, pedig nála mozgékonyabb elmét keveset találhatott az akkori időket megélő ember.

A szerkesztő határokon jár örökké. Két határt ismer és jár be unhatatlan utakon, a szerző és a saját határait.

A „megszerkesztjük” pengeéles világpereménél sok kézirat hull alá, néha a szerkesztő is alászáll a közöletlenségre ítélt szövegek poklába, de csak azért, hogy újult erővel láthasson neki a ténykedésnek, mely ideális esetben a távoli jövőbe küldi a szerző által kéziratformán beküldött művet, miközben az alászállás a szövegekhez való visszatérés, a megújulás lehetőségét rejti magában, adott lapfolyamon, folyóirat-irodalmon belül is.

Olykor az „időkön túli szerkesztő” felnéz, és tapasztalja: a szerkesztett anyag, például az első januári Helikonban, immáron huszonnyolc oldalon jelenik meg, más papíron, új lapterv szerkezeti elemeivel körbevetten. Nem első ilyetén változás ez a lap több mint három évtizedében. Miközben a szerkesztői ténykedésnek teret adó hely, a Szerkesztőség különös ívet ír le a kolozsvári térben és időben. A Régi polgármesteri hivatal mellől indul a „szerk” története, majd a Nagyszamos utca után a Kálvin utca és a Jászai Mari út következik, hogy néhány hete immár: az Új, a tornyosabb polgármesteri hivatal mellett működjön – régi és új szerzők, szerkesztők, olvasók örömére, önmagukra visszakacsintó terek és idők körében.

(A fenti írásban Kós Károly-, Nemes Nagy Ágnes- és ­Szilágyi Domokos-idézetekre lelhet az olvasó.)

‍