„Szeretném hinni, hogy lehet tökéletes szöveget alkotni” – Beszélgetés Döme Barbara íróval

– Debrecenben végezted a főiskolát, diplomamunkádat szociológiából írtad, majd kommunikációt és újságírást tanultál Egerben, és tulajdonképpen mai napig ezzel fogalkozol életvitelszerűen: szerkesztesz, írsz, szervezel és – gondolom – figyelsz. Hogyan képzelted el magad kamaszkorodban, lebegett-e akkoriban valamiféle cél a „lelki szemeid” előtt – mit sikerült abból megvalósítani, voltak-e nagy kudarcok és nagy sikerek az eddigi életedben? ‍

– Különc gyerek voltam, keveset foglalkoztam a barátkozással, inkább olvastam. A könyvtár volt a második otthonom, szinte minden könyvet elolvastam, ami elém került. Éppen ezért talán kicsit érettebb lettem a korosztályomnál. Az egyik osztálytalálkozón egykori tanárom úgy fogalmazott: fura gyerek voltál. Aztán ez a furaság megmaradt, mindig úgy éreztem, másképpen látom a világot, mint a legtöbben, és másképpen is gondolkodom. Örkény ezt írja, amikor az abszurdról beszél: „Szíveskedjék terpeszállásba állni, mélyen előrehajolni, s ebben a pozitúrában maradva, a két lába közt hátratekinteni: Köszönöm. Most nézzünk körül, adjunk számot a látottakról. Íme, a világ fejtetőre állt.” Azt hiszem, én az egész életemet így látom, s ez kamaszként sem volt másképpen. Azt, hogy írni szeretnék, kicsi korom óta tudom. Amint megtanultam a betűket, mindenféle kis saját szöveget gyártottam, ezek többségét megőriztem. Meglepő módon vannak közöttük egészen jók is. Aztán egy újságíró ismerősünk hatására napilapozni kezdtem, csupán tizenhat évesen. Gimnáziumba jártam, majd diplomát szereztem, közben gyakoroltam az újságíró szakmát. Rengeteget tanultam. Kérdezed, voltak-e nagy sikerek, kudarcok. A Jóistennek hála, meghatározó vagy a lélekben mély nyomot hagyó kudarcok sosem értek, ennek köszönhetően hiszek a tündérmesékben. Annak ellenére, hogy nekem sosem volt protekcióm, se befolyásos ismerősöm, minden zökkenőmentesen, néha már csodaszerűen történt az életemben. Mindig volt szerető családom, jó munkám, sosem kellett kunyerálnom, ami számomra kellemetlen lett volna. Mostani könyvkiadómhoz, az Orpheuszhoz is szinte meseszerűen kerültem, nagyon hálás vagyok nekik a támogatásért, hogy kezdő íróként is felkaroltak. Hiszem, hogy a gördülékeny út a szorgalomnak, a terhelhetőségnek köszönhető, és talán annak is, hogy szorult belém némi tehetség.

‍
– Egyik beszélgetésünk során azt mesélted, az, hogy a napi sajtóban dolgoztál majdnem húsz esztendőn keresztül, egy adott pillanatban kiölte belőled a kreativitást – ez pedig megdöbbentett, megrémített, ezért is döntöttél úgy, hogy kicsit irányt váltasz. Kívülről tekintve erre, az irány nem tűnik nagyon másnak, jelenleg például a Magyar Kultúra magazin főszerkesztő-helyettese vagy. Mesélj a kultúraszervező munkádról, szerkesztésről – mi az, ami a legjobban fáraszt, mi az, ami akár inspirációs forrásként is működhet?

‍– Ezt a kérdést épp egy olyan helyzetben teszed fel, amikor éjjel-nappal dolgozom. Azt hihetné az ember, hogy ettől fáradt és lehangolt vagyok. Ellenkezőleg, engem a feladat mindig felspannol, pláne, ha új kihívást hoz. A Petőfi Kulturális Ügynökség által kiadott Magyar Kultúra magazin ilyen. Idén nyáron jelent meg az első lapszáma, havilapról beszélünk, minden számnak más-más tematikája van. Mottónk: kortársak közelről. A Kárpát-medencében élő magyarság kulturális értékeit kívánjuk felmutatni. Szeretnénk, hogy a lap ismeretterjesztő jellegű is legyen, ugyanakkor művészeti folyóiratként is olvassák. Ez egy fantasztikus kihívás, Bonczidai Éva főszerkesztővel azon dolgozunk, hogy olyan lapot tegyünk az olvasók elé, amilyen eddig még nem volt. Pozitívak a visszajelzések, s ez nagy öröm számunkra. Életem során több lap születésénél is bábáskodhattam, amiért nagyon hálás vagyok. Az ilyen feladatok rettenetesen inspirálnak. Szépírói munkámban is segítenek ezek, hiszen sok inger ér, ebből pedig táplálkozhatom. Nem tagadom, örülnék, ha több időt fordíthatnék novelláimra és a készülő kisregényemre, de nincs okom panaszra, jó ez így, ahogy van. Ami legjobban fáraszt, az az emberi ostobaság, kerülöm is az ilyen alakokat.

‍
– Több riportkötet szerzője vagy. Milyen témák érdekelnek inkább? Hogyha hirtelen kellene felsorold egy „jó riport” összetevőit, melyek lennének azok?

‍– Írtam néhány riportkötetet, ezek oknyomozó írások és portrék voltak. Ma már másképpen írnám meg ezeket, de fiatalon más szemszögből láttam a világot, nem volt igazi mesterem sem, aki segítsen. Jelenleg egészen mást gondolok erről a műfajról, mint akkor, s azt hiszem, a mostani riportjaimban szembe megyek azzal is, amit az újságíró-iskolában tanultam. Számomra a jó riport irodalom is, a Magyar Kultúra magazinban ezt próbálom megvalósítani. Szerintem fontos, hogy egy riport olyan legyen, mint egy igényes novella vagy elbeszélés, aminek van lelke és csattanója is. Ne arról szóljon, amit már mindenki megírt, hanem arról, amit addig nem tudtunk. Az olvasóknak kevés az idejük, ne fárasszuk őket azzal, amit máshol is elolvashatnak. Épp tegnap kaptam visszajelzést az egyik riportalanyomtól a róla írt cikkemre. Annyit írt: lenyűgöző. Kell ennél több? Szerintem a szerkesztőségekben még több műhelymunkára lenne szükség ahhoz, hogy a fiatalok megértsék, érdemes munkát fektetni egy egyszerű újságcikkbe is, még akkor is, ha az nem az örökkévalóságnak szól. Az olvasót tisztelni kell, ahhoz viszont előbb a szavakat, mondatokat, a szöveget kell tisztelni. Hát valami ilyesmi.

‍
– Debrecenben születtél, ott jártál iskolába, és úgy tartod, annak ellenére, hogy több évtizede Budapesten élsz, mégis debreceni vagy. Mit takar ez a kijelentés, illetve ha kivetítjük, továbbvisszük ezt, milyennek látszik például az „erdélyiség” Debrecenből vagy Budapestről? Volt-e valamiféle kép benned Erdélyről, mielőtt itt jártál, nagyon más a valóság az elképzelthez mérten?

‍– Debreceni vagyok, mert ott születtem, ott kaptam az alapokat, ott élnek a szeretteim. Ez sosem változik, a szívem mindig hazahúz. Az életem azonban Budapesten zajlik, már ehhez a városhoz is legalább annyi dolog köt, mint Debrecenhez. Közben képbe került Csopak is, ugyanis vásároltam ott egy kis lakást, ami nagy álmom volt, a Balaton számomra örök szerelem. Csopakon minden megadatott, amire vágytam. Remélem, nyugdíjas éveimet majd ott tölthetem. Erdélyt nagyon szeretem, az emberek olyan kedvesek velem, mint Magyarországon soha. Sokszor nehezemre esik hazajönni, ha Székelyföldön vagy Kolozsváron vagyok. Ráadásul az első komoly novellám épp Erdélyben, a Székelyföldben jelent meg. Nem tudom eléggé megköszönni Fekete Vincének, hogy ismeretlenül is lehetőséget adott nekem, ezzel nagyban segítette a pályámat. Azóta nagyon sok erdélyi barátom lett, hálás vagyok a szeretetükért, azért, hogy támogatnak, segítenek.

– Vérbeli újságíró korodban is érdekelt az irodalom, de talán kevesebbet közöltél 10–12 évvel ezelőtt – mi adta meg a löketet ahhoz, hogy határozottabban lépj a szépirodalom prérijére? Egyátalán elfogadod-e ezt az elképzelést, hogy az irodalom kiterjedt préri, ahol megannyi magányos indián kóborol, s néha-néha elszívja a békepipát a hasonszőrű társakkal? Vannak- e társak ezen az úton, fontos-e, hogy valaki számodra megbízható és hiteles barátnak megmutass részleteket egy-egy készülő írásból?

‍– Hm, préri? Erre még így nem gondoltam, de van benne igazság. Én ugyan szeretem a társaságot, de ha írásról van szó, valóban jobb a magány. Társak vannak, voltak, és remélem, lesznek is. Mindenképpen szeretnék szólni Prágai Tamásról, aki jó barátom, mesterem volt, nagyon sokat köszönhetek neki. Azzal, hogy tragikusan fiatalon meghalt, nem csak én veszítettem sokat, de a magyar kortárs irodalom is. A Magyar Írószövetség iskolájában ismertem meg Mezey Katalint, Erős Kingát, Szentmártoni Jánost, ők is tanítóim voltak, ma is fogják a kezem, ha kell. Király Farkas, könyveim szerkesztője, jó barátom, akire mindig számíthatok. Minden írásomat megnézi, véleményezi, mint ahogyan én is az övéit. Szóval van körülöttem egy jól működő műhely, ahol remekül érzem magam. Ez jellemző egyébként a Magyar Kultúra magazin szerkesztőségére is, mondhatom, barátokkal dolgozom együtt. S hogy mi adta a komolyabb löketet az irodalom felé? A szégyenérzet. Körülbelül tíz évvel ezelőtt megtaláltam a korábbi novelláimat, és rájöttem, hogy akkoriban sokkal igényesebben írtam. Ettől megrémültem, tudtam, hogy lépnem kell. Emiatt fejeztem be a napilapozást, úgy éreztem, kiölte belőlem mindazt, ami az irodalomhoz szükséges, ráadásul az időmet is elvette. Jó döntés volt, ezt követően találtam rá az Íróiskolára, ahol a megfelelő útra tettek. Ha ez nincs, ma biztosan nem beszélgethetünk erről.

‍
– Az írásaidat illetően a következő kulcsszavakat írtam le, nem fűznék hozzájuk sem kommentárt, sem értékítéletet, kíváncsi vagyok arra, a te szemszögedből mennyire találóak ezek, és mi az, ami kimaradt, pedig fontosnak tartanád, hogy beszélj róla: abszurd, groteszk, sztereotípiák, sorozatok, elmebetegségek (főként skizofrénia), fekete humor, irónia, kendőzetlen szókimondás.

‍– Lehet, hogy ismersz? Igazad lehet, ezek a gondolatok többnyire lefedik azt, amit csinálok, amit írok, amilyen vagyok. A beszélgetésünk elején említettem már, hogy más vagyok, mint a többség, s az általad felsorolt gondolatok ezt jól tükrözik. Azt hiszem, emiatt van az is, hogy egyesek tartanak tőlem. Nem tagadom, a munkában elég kegyetlen vagyok, de elsősorban magammal vagyok szigorú és csak aztán másokkal. Szeretem a maximumot kihozni magamból, és másoktól is elvárom, hogy jól teljesítsenek. Ugyanakkor segítőkész, barátságos és gondoskodó vagyok, talán kicsit túlaggódó is. Ja és hipochonder, ezt sosem tagadtam. A járvány sok dologra rávilágított, éppen ezért az utóbbi két évben kerülöm a negatív embereket, magam is próbálok pozitív maradni. Ezt mutathatják a sanyis írásaim is (ezek részletek készülő kisregényemből), amelyekben, bár írok negatív jelenségekről, de mindenképpen humorosan.

‍
– Szintén a sajátos írásművészetedhez, hangodhoz tartozik az, hogy furcsa, látszólag értelmezhetetlen címekkel látod el a műveidet (pl. A nagymama, aki elfelejtett meghalni, Nők a cekkerben, vagy Angyalt reggelire). Ennek kapcsán egyrészt azt kérdezném, hogy mi van előbb, a történet vagy a cím? Másrészt, hogy általában mit gondolsz a könyvcímekről: mitől lesz jó, ütős, megkapó egy irodalmi mű címe?

‍– Szeretem a szokatlan, meghökkentő dolgokat, törekszem arra, hogy olyasmit ne nagyon írjak le, amit mások már megtettek. Ez vonatkozik a címekre is. Nem beszélve arról, hogy egy jó címnek figyelemfelkeltőnek kell lenni, hogy levetesse a polcról a könyvet. Ha valami látszólag értelmetlen, arra a legtöbben felkapják a fejüket. Mit akar mondani ez a fura író? Megjegyzem, szerintem nem értelmetlenek a címeim, csak a világ másképpen működik, mint én. Hogy a cím vagy a szöveg van meg korábban, változó, de gyakran adok új címet régi írásoknak is. Az új kisregényem címét is tudom már, így hangzik: Sanyi, az ismeretlen celeb. Ez is értelmetlen? Lehet.

‍
– A Kolozsváron is bemutatott legfrissebb, 2021-ben megjelent Angyalt reggelire fülszövegében többek között ez áll: „Képes egyedivé emelni a közönségest, az átlagosat, méghozzá oly módon, hogy közben a rögvalóság és a színtiszta fantázia határán lebegtet. Nem puszta játék ez, hanem megfontolt és kifinomult eszközhasználat, írói kellékek gondosan összeválogatott arzenálja – segítségükkel a szó a kortárs irodalom új, térhódító fegyverévé válik.” Bevallom, nagyon megtetszett nekem ez a kis szöveg, már el is képzeltem, ahogyan szavakkal váltjuk meg a világot – vagy tesszük tönkre. Hülyeség lenne azt kérdezni, hogy hiszel-e a szavak erejében, hiszen belőlük, velük, általuk létezünk és dolgozunk – a munkamódszered viszont érdekelne, azt állítod, szerkesztőként szigorú vagy, de nem annyira, mint magaddal. Ez pontosabban mit jelent, sokat húzol, átírsz, hogyan épül fel a „szövegtest”?

‍– Szeretném hinni, hogy lehet tökéletes szöveget alkotni, de tudom, hogy ilyen nem létezik. Szeretném hinni, hogy az út, amin haladok, a tökéletesség felé visz, s egyszer majd néhány kilométernyi közelségbe kerülhetek hozzá. Bevallom, szégyellem a tökéletlenségeimet, a hibáimat, ha a szövegeimről van szó, ezért próbálok minduntalan fejlődni. Ez jár az olvasónak is, ha már megtisztel azzal, hogy kézbe veszi a könyveimet. Általában sokat gondolkodom a történeteimen, a szövegeket csak ritkán írom meg egy ülésből. Többnyire pihentetek minden novellát, aztán újraolvasom és újraszerkesztem. Szerencsére megtanultam eltávolodni saját írásaimtól, és pár napon belül már úgy tudom olvasni őket, mintha más írta volna. Na, ilyenkor szedem szét, s ezt követően küldöm el a szerkesztőmnek.  

‍

Döme Barbara író, újságíró, szerkesztő. 1973-ban született Debrecenben, Budapesten él. Az egri Eszterházy Károly Tanárképző Főiskolán kommunikáció szakon tanult. Diplomamunkáját szociológiából írta. Több riportkötet szerzője. Novelláit számos folyóiratban publikálja. Kreatív írást tanult a Magyar Írószövetség Íróiskolájában. Újságírói munkáját 2011-ben Magyar Toleranciadíjjal ismerték el, 2019-ben megkapta az Irodalmi Jelen prózadíját, 2020-ban az Év legsikeresebb szerzője lett az Orpheusz Kiadónál. Első novelláskötete 2013-ban jelent meg, A nagymama, aki elfelejtett meghalni címmel, ezt követte 2019-ben a Nők a cekkerben, illetve 2021-ben az Angyalt reggelire című prózakötete. Jelenleg a Magyar Kultúra magazin főszerkesztő-helyettese.