Szeretlek mint embert

Azért még mindig nehéz, amikor elmész. Egész nap készülök arra a pillanatra, amikor megjelensz a kapu előtt az új Toyotáddal, a két gyerek kiszáll, behozzák a batyut, hegedűt, csellót, tanulnivalót, overallt, tornazsákot… berohannak az ajtón, rárohannak a táblagépekre, aztán eltűnnek a virtuális térben. Te meg komótosan bepakolod az ósános meg lidlis szatyrokban a motyóikat a lépcsőre, nehezen leplezve, hogy most szabadulsz a tehertől, nesztelenül körbesétálsz, nagyasszonyos fölénnyel puszit is adsz, még nekem is, pedig már nagyon sokszor kértem, hogy ne tedd, ne érj hozzám, de valahogy nem érted meg, hogy ez nekem nem jó. Ha hozzám érsz, ráz a hideg, kavarog a múlt, minden visszajön, lefordított telefonok, titkos üzenetek, falazás a gyerekek előtt, hazudozás, éjszakai futások, amit már le kéne zárni, de nem tudom, mert itt ez a két gyerek, és ők akkor is egy életre szólnának, ha már mi egymás életébe nem járnánk át. Azt mondtad, új életet akarsz kezdeni, és hogy szeretsz mint embert. Ennél ócskább, lekezelőbb, megalázóbb mondatot talán még senki nem mondott nekem. Olyan volt, mintha tarkón hánytak volna. Igen, megjegyeztem, hogy mikorra kell megtanuljuk a János vitéz első öt versszakát meg a Himnuszt egészen, mikor lesz töri- és kémiadolgozat, melyik gyerek miből hányasra áll, mintha az lenne a legfontosabb, hogy hozzuk az eredményeket. Én meg ezt most pont leszarom. Érezzék jól magukat, kiviszem korizni, síelni, ki a szabadba túrázni, legyünk együtt, érezzük jól magunkat, ha már belefostunk az életükbe. Igen, elviszem fogászatra, megjegyeztem, melyiknek mikor lesz síszünet, ki mikor kapjon oltást. Közben a kislányunk nagylány lett, három hete vérzik. Azt mondtad, hogy majd elviszed nőgyógyászhoz, ha visszajössz. Ráér, nem? Kétszer találtam a kádban a ruháit, kétszer kellett átöltöznie egy nap, de nekem nem mond semmit, persze, mit is mondana, ezt mégse az apjával kellene megbeszélnie. Milyen gyorsan fel kell nőnie egy gyereknek, ha a szülei meghülyülnek. Mindegy is, mert te ilyenkor sietsz, jön érted a taxi, vár Lisszabon, Barcelona, London, Madrid vagy éppen Párizs. Három óra, és ott a randihelyen a volt főnököddel, hú, de ocsmány történet ez. Nem akarok belegondolni, nehéz kimászni ebből, túl sokat agyaltam már ezen, lépjünk túl, valahogy haladjunk tovább. Szép a körmöd, a lábkörmödön is biztos szép a vörös géllakk. Ilyenkorra már kész minden, jó az a home office, kötetlen munkaidő, belefér a fodrász, műkörmös, kozmetikus, minden. Végre nőnek érzed magad. Ennek örülök legalább, ha már mellettem nem sikerült. A smink ráér majd a repcsi vécéjében. Legyen friss. Aztán este ne felejts el bejelentkezni, akár úgy sminkben is, vacsora előtt vagy után jár még a mese a kislánynak. Napi félóra anyaság mégis jól jöhet. És hagyd, kérlek, azt az emelkedő intonációt, eléggé idegesít. A fiam mellém áll, lassan beér, két foga nincs, azt otthagyta a visegrádi sípályán. Akkor már megvolt a szeretőnk. Aludtál a hátsó ülésen, miközben kifelé mentünk a Duna-kanyarba. Kimerülhettél az éjszakai üzizésben. Ideges lettem már attól, ahogy a visszapillantóból láttam, ahogy a piros overallodban lebukik a fejed. Aztán a pálya mellett felfelé mentünk a felvonóval, amikor megszólalt Bagossytól az Olyan ő…, amit te korábban teli torokból énekeltél, de akkor még nem sejtettem, hogy miért. Káromkodni lett volna kedvem a felvonóban, de akkor már nem tudtam. A fiam előttem ment fel, és előttem csúszott le, és mégis belerongyolt a faházba. Két gyönyörű csontfogát hagyta ott. Ott feküdt bedagadt szájjal a kanapén, de akkor se hagytad ki a londoni randit. Tulajdonképpen jól csinálod. Végigkúrni Nyugat-Európát: Párizs, Brüsszel, Madrid, Lisszabon, míg itt én a két gyerekkel, de mindegy is. Igazad is van, rövid az élet. Beragadtunk ebbe a szituációba, mert tudod, hogy szeretem őket. Tudod, hogy ezzel ki lehet nyírni egy férfit, be lehet vinni a zsákutcába, és ott is lehet hagyni. Szóval a gyerekkel bármit el lehet érni. Tudom, hogy kivársz, csak a megfelelő lépést kell megtennem, s jön az ügyvédi felszólítás, jönnek a balhék, és aztán beesnek a gyerekek a kerekek közé, mert őket daráljuk le elsőként, miközben egymást csak lassan szeleteljük fel. Menj már, indul a géped, mindjárt jön a taxi, siess, ne izgulj, gyermekeid apja egész jól teljesít…

Aztán még beszól a szomszéd is a kapu fölött. – Hallom, elhagyott az asszony? – Ó, hogy basznád meg te is, mondom magamban. Ez az a mondat, amit nagyon nem szerettem volna hallani. Nem tudom, melyik rosszabb, a szeretlek mint embert, vagy a hallom, elhagyott az asszony. Micsoda elcsépelt, elavult szöveg, na, ereszkedjél te is szépen az utcán lefelé. Már csak tíz nap ügyelet ebben a karanténos, szaros, taknyos covidos szutyok világban, hol egyik gyerek van itthon, hol a másik, hol mind a kettő, ha nem covid, akkor síszünet, és nem vagy a közelben, ha bármi van. Mindegy, kibekkelem ezt a tíz napot, hajuk szála se görbül, de én nem kibekkelni akarom az életet, hanem élni, nem így akartam én sem, de így jött ki, hát állom a sarat, addig is érezzük jól magunkat, míg megjössz és elviszed újra, összepakoljuk őket ósános meg lidlis szatyrokba, aztán mennek, viszik a hangszereket is, te meg a föld felett, libidó rendben, ilyen egyszerű ez, és így telik el ez a kurva élet. Nem, nem leszek türelmetlen velük, nem, nem fognak érezni semmit, menj csak… tanulgatom még, hogy nézzek minden érzés nélkül utánad, hogy a tekintetem ne mondjon semmit, csak annyit jelents már nekem, mint bárki más, és arra várok már rég, hogy tárgyilagosan ki tudjam mondani: ez itt a gyermekeim anyja.

‍