Szerelem, zsidók, Velence

Sági György: Maschera ti saluto! Scolar, Budapest, 2017.

Ha Velence és a zsidóság irodalomtörténeti kapcsolatáról esik szó, a legtöbbünknek A velencei kalmár jut eszébe – és aki a Shakespeare-klasszikusra asszociál Sági György regénye kapcsán, nem is áll távol a válóságtól. A Maschera ti saluto! tulajdonképpen A velencei kalmár egyfajta „előzménytörténete”, filmes szaknyelven az ilyet prequelnek hívják; de értelmezéséhez és főként élvezeti értékéhez nem tesz hozzá semmit – és nem is vesz el – az avoni bárd művének (nem) ismerete.
A helyszín tehát, mint eddig kiderülhetett, Velence, mégpedig a fénykorát élő, 15–16. századi reneszánsz kereskedőváros, a maga színes, pezsgő életével, karneváli kavalkádjával, amelyben a lagúnákra épült palazzók spalettái mögötti félhomályos, gyertyafényes budoárokban testi szerelemre éhes arisztokrata szépasszonyok és gáláns, jóvágású gavallérok élik meglehetősen szövevényes és pajzán részletekben nem szűkölködő, éjszakába és hajnalokba nyúló napjaikat, a Rialto környékén kölcsönösen előnyös üzletek köttetnek a Köztársaság nagyobb dicsőségére, a Loredanok, Foscarik és Contarinik dózsei címért folytatott vetélkedésének egyszerre fenséges és intrikus Velencéje: a Serenissima, ahogyan elképzelni szeretjük, és ahogyan szeretjük egyáltalán. Ebben a közegben bontakozik ki egy tiltott szerelem, amely, a tiltott szerelmek természetrajzához hűen, halhatatlan: egy zsidó fiatalember és egy keresztény patríciusnő kapcsolata, amely áthágja a frissen bevezetett vallási korlátokat. Mondanánk, hogy tragikus történet, de a könyv lapjairól egy olyan erőtől duzzadó, derűs, mindenen felülemelkedő életszemlélet sugárzik, amely képes legyűrni a fény és pompa dacára is egyre komorodó korhangulatot – ne feledjük, a velencei gettó, Európa első gettója létrehozásának időszaka ez. Sági György több, párhuzamosan futó szálat mozgató, idősíkok közt ugráló regényében a pikánsan erotikus, sőt kifejezetten pornográfiába hajló részletek elegyednek a mindent elsöprő, romantikus szerelem – mi tagadás, helyenként dagályossá váló – leírásaival.
Történelmi lektűr ez, kétségtelen, de a legjobb, irodalmi mércével is értékelhető fajtából, amelynek kalandos, olvasmányos felszíne mögül elősejlik az örök történelmi tapasztalat: hogy miként válhatunk bizonyos korokban, akarva-akaratlan, részeseivé az egyének és közösségek – esetünkben a reneszánszkori velencei zsidóság – sorsáért folyó gigantikus, élőszereplős sakkjátszmáknak.