Szennyes

Tar Béla: Csigaház

kiseposz-részlet

V. fejezet

           – Menjünk, most, mielőbb mindent rágyújtani: házat

           s összes balsorsunk a szegény égetnivalókra.

Égő fáklyákkal sorakoznak az emberek egyre,

mennyi az alszegi részeken épp mozdulni tud, össze-

vissza harangoznak, de a vasvillája is itt van

néhánynak. Dühösek, féltékenyek, állhatatos mat-

rónák, karmuk elől menekülni kizárt, egyelőre

elfedi tagbaszakadtnak tűnő termetüket pár

püffedt orcájú atyafiknak görnyeteg, éltes

háta, melyet támasztanak ím a kifent, kiegyenge-

tett kasza mellett. Némelyek önként, van ki parancsra

érkezik, olybá tűnő sorban, mintha vasárnap

templomiránt menet, éppen ahol megvetni szokásuk

mindenféle homályos, légbőlvett babonákat.

Néztek mindnyájan, kövirózsás, szűk kapualjnál,

eljött Mária néni s a vén Vazul érve mögéje

csak kiabálta az artikulálatlan szavakat be

Antalbára, nehézkesen áll érvényesülésük

ekkora ellenszélben a kis kompánia végett,

még egyelőre azért csak tartja magát regimentjük,

és farkasszemez itt mindenki, a hős, a bolond is.

Ágnes, a karjából letevén gyerekét, a veranda

lépcsőjére kiáll, lássák, nincs félnivalója,

nem hátrálna, – hiába nem érti, ne hallja a kisded,

hogyha boszorkánynak hívják a szülőanyukáját,

sőt, ami rosszabb, végül bántódása is essen,

mert eme abszurd helyzetből még bármi kitelhet.

Hisz ma az emberek egymást hajszolják bele minden

elsöprő hülyeségbe, hiába is érzik egyenként,

hogy túllőnek a célon, gyengének se mutatkoz-

hatnak, ím ennek megfelelően jött az utóvéd

támogatásként: például nagyhangú Amálka,

hallatlan, hogy nem tipegett a legelső sorokban

eddigelé, vagy a kettéhajlott, ősöreg Eszti-

néni a szintén élemedett, kapatos Tihamérra

támaszkodva. Az esztelen, említésre se méltó

Mózsi is jött, rokonokkal együtt, ők mind a korábbi

mozzanatokkal csak fecsegőben vannak, igy első

kézből úgyse valószínű, ha tapasztalatokkal

bírnának, de neveznek az ostobaságba, amelyben

éppen a döbbenet és a szekunder szégyen elérte

az ingerküszöböt, jócskán le is hagyva a józan

észt. Komikus közben szétnézni a kisfalu nagyján

– apraja nem lévén –, ahogyan sorakoznak elébe

egy csenevész nőnek. Nem mervén senki se lépni

elsőnek, s igazából még, hogy lenne-e terve

bárkinek, azt sem tudják, csak bambán vicsorognak,

szikrát vet pillantásuk, lincshangulatot szít

egymás buzdítása, szemük teli dögkutat ígér.

Vannak visszafogottabb hangok is, ám ahogy otthon,

jellemzően ezúttal sem hallatszik a szó a

zajtól. Mint példánknak okáért már sokat átélt,

mégse szerénytelen Imre meredt felesége feléje

kéztördelve, miként a tömeg vérszagra gyülekszik

– mit Bulcsú esetén különösképpen letagadni

sem lehet –, így amiképpen a szomjuk előrevetíti,

itt se szerezhetnének e patthelyzetre feloldást.

Mert biza könnyen sercen a láng és lobban a széna,

és kiviláglik az éj, mielőtt rebbenne a szemhéj,

éget a tűz s belekap, megpörköli mind a tetőzet

deszkáit szűk percek alatt. Felperzseli nyomban

mind a folyondár indáit, hamuvá lesz a száraz,

sárga levélhalom, és a gomolygó füst beborít min-

den csatatéren ténfergőt is, akik megijednek

nyomban. Ahogy tudnak, szaporázzák rémületükben,

merre csak érik, üvöltő csődület, ámde maradni

persze ilyenkor a helyzeten enyhítvén nem igyekszik

senki se, mersz van a legkevesebb, s a gerinc puha, ritka

kincs. Ha tucatnyi jel arra mutat, másféle megoldás

mint megadás nem létezik, így már bízni miben sincs.

Ágnes a gang grádicsfokain kiterülve aléltan,

védte a síró gyermeket eddig, azonban a szürke,

burjánzó gomoly és mellette a pernye beléleg-

zése letaglózták. Amiközben a földi valójuk

semmisül épp meg, s elvesztett eszmélete végett

menteni képtelen azt, akiért élt, környezetére

éjfeketévé formálódó felleg ülepszik.

Hajnalodóra a hótakaró meglepte a tájat,

kásás nyirka megóvta az építmény maradékát,

s legfőképpen a védtelen emberi áldozatoknak

végzetesen prédává válását. Amikorra

már a viharfelhők is szemernyit szétszakadoznak,

és a helyükre tejes köd költözik, árva, gyanús csend,

és amiközben elő sem bújik semmilyen élő,

meg se csikordul egyetlen zár, retesz és kapuajtó,

meghal egy cseppet a lélekkel ma együtt a vidék is.

Ágnes – a pincelejáróhoz húzódva a kisgyer-

mekkel – szűköl, anyagdarabokba borulva, ijedten

vészeli át a napoknak tűnő végtelen órát,

önkivületben. A kisded elalszana végre egészen,

csakhogy durva sziréna hasítja a pirkadatot fel.

Visszhangoznak a mellékutcák, lánctalan, üldö-

zött kutya kezdene újra ugatni a távoli térben,

még hanggal ha viselné, míg a kuvik tovaindul,

sürgősen lecserélve az elkorhadt cseresast,

és meglibben a szembeni házak függönye is tán.