.svg)
2019. május 22-én, szerdán kezdetét vette a Házsongárd-légió / Kolozsvár-dialógusok 2.0, amelyet a Fiatal Írók Szövetsége, az Erdélyi Magyar Írók Ligája és a Babeş–Bolyai Tudományegyetem szervezett. A rendezvény a Bölcsészettudományi Kar tanácstermében a „Szellemidézés fényes nappal” című előadás-sorozattal indult, melyet a szervezők nevében Korpa Tamás, a FISZ elnöke nyitott meg.
T. Szabó Levente előadásában a házsongárdi temető panteon-jellegét vizsgálta és azt az emberi törekvést, amelynek eredményeként a nemzeti emlékezet a temető formájában tárgyiasul. Felhívta a figyelmet arra, hogy ez egy nagyon különös ambivalenciát teremt meg, a „nemzeti temető” ugyanis a népünnep és a gyász határán van. Felvetette a Házsongárd gyors kommodifikálódásának kérdését, hiszen látványosan rövid idő alatt lett a kulturális turizmus fontos helyszíne, és ezzel vált sokak számára könnyebben perszonalizálhatóvá, generálva egy nemzetek közötti versengést is.
A továbbiakban Demeter Zsuzsa olvasta fel esszéjét, amelyben az Utunk folyóirat és a Házsongárdi temető kapcsolatát vizsgálja. Írása felülnézetből végigkalauzolja a hallgatóságot a Házsongárdon, amit aztán soronként újradefiniál. Előadásának egyik kulcsmondata volt, amikor megofogalmazta, hogy az irodalom és a Házsongárd szétválaszthatatlanok.
Sárkány Tímea Hervay Gizella két kötete alapján beszélt a szövegekből kiolvasható és bennük jelenlevő halálról. A kettészelt madár és a Lódenkabát Keleteurópa szegén című kötetekben egyaránt megifgyelhető a halál és az élet kettőssége, valamint a halál különösnek ható kényelme, otthonossága: „homlokomon hazatalál a halál”. Az én-konstruálás eszköze a fájdalom és a szenvedés, amit szövegrészletekkel nyomatékosított is, melyeknek mozgatórugója a Mária-sors és a saját élete közti párhuzam.
Bányai Éva Tompa Andrea és Diószegi Anna regényeiről tartotta előadását, külön figyelve bennük a Hásongárdi temető előfordulásait és a temetkezési szokásokat, a társaságot és a búcsúztatásokat.
Ezt követően Korpa Tamás felolvasta György Péter esszéjét, amely Reményik Sándort megidézve szorosan kapcsolódik a témához, ugyanis kimondja: „Halottaiban él e város”. Úgy vizsgálja a nemzeti temetőket, mint nemzeti örökségeket, s mint olyan, a történelmi önismeret állandóan változó színterei.
Négy erdélyi költő verseiben vizsgálta Sánta Miriám a halál konkrét és szimbolikus tereit a Focault-féle heterotópiák segítségével. Alapvetően inkompatibilis helyszínek kerülnek egymás mellé az egyes szövegekben, azok folyamata, az útszerűség, ahogy az utat a temetőtől a Bölcsészkar épületéig kultikus helyszínekkel köti össze, a temetőt meg erős referenciaponttá teszi. Miriám még felhívta a figyelmünket a versekben a temetőről való diskurzus kollokviális jellegére, ami azt az érzést kelti, mintha egy-egy híresebb szerző mindenkinek a rokona lenne, sőt, mintha mindenki mindenkinek a rokona lenne.
Codău Annamária Visky András és Markó Béla szövegeiben vizsgálta, hogy a Házsongárd hogyan konzervál egy régi világot, amely már nem létezik a maga valóságában. Kihangsúlyozta, hogy ez nem a versek összehasonlítása, sokkal inkább az összeolvasásuk.
Karácsonyi Zsolt mítoszkritikai megközelítésből beszél egymás mellé helyezve Székely János Enkidu mítoszát és Bretter György Temetés Zsögödön című esszéjét. Mindkét műben egyfajta groteszk világlátás dominál, aminek mozgatórugója a múlandóság és a halál megtapasztalása.
Balázs Imre József az idén megjelenő Kolozsváros című antológia esetében vizsgálta a Házsongárd különböző előfordulásait kortárs szövegekben. A szövegkontextusokat vizsgálva felhívta a figyelmünket arra a tényre, hogy ahol megjelenik a Házsongárd, szinte kivétel nélkül mindig beleépül egy felsorolásba, ami a szakrális és a köznapi közötti határt relativizálja és ez egyfajta hierarchizálatlanságot képvisel.
