Szavak sűrűjében (a fordítás határai)

Lövith Egon Marc: Ülő férfiakt (Atléta) [1976]
Amikor megadatott, hogy fordítói szemmel vizsgáljam Bánffy Miklós Erdélyi trilógiáját, sziszifuszi munkának tűnt a dolog. Eszembe sem jutott a felajánlott kihívás elől megfutamodni, ám a mű terjedelmét tekintve komoly kétségeim voltak afelől, képes leszek-e a fordítás végére érni. Csakhogy a munka megkezdése után kiderült: az oldalak száma eddigi türelmem és tapasztalatom tükrében a fordítás egyszerűbb gondjai közé sorolható. Így jártam: a gróf szövegével való bíbelődés bizonyult a munka nehezebbik részének. Állandó alkudozás ez, egyik oldalon a szöveggel, másikon a nyúzott fordítóval.
Bánffy szövege magán viseli polihisztor írójának kézjegyét, kiérződik belőle a diplomata, opera-igazgató, rendező, festő, irodalmár és arisztokrata, a világjárt világpolgár, aki előtt Európa jeles szalonjainak ajtaja mindig nyitva állt. Óriási vagyonát gonddal kezelte, így a legkülönbözőbb társadalmi rétegekből származó emberekkel érintkezett. Ismerte gondolkodásmódjukat, jó vagy rossz szándékaikat, szokásaikat, de mindenekelőtt tudta, hogyan alkosson élő szereplőket, legyenek azok papírlovagok, fényűző kastélyok léhűtői, kényes asszonyságok vagy fényes kurtizánok, legyenek parasztok, intézők, talpraesett, becsületes polgárok vagy aljas útonállók, s mindezeket a leghalványabb idilli máz nélkül, valószerűen rajzolta meg.
A mese ravaszul szőtt szálai két szerelmi történetet tárnak elénk, s ezt a próbát szerzőnk olykor gyerekes szeméremérzettől tompított felhangokkal állja ki. Itt a szerelmes elegáns finomsága az írói éleslátás rovására megy, írónk attól tart talán, hogy az indiszkrét részletek ártanak majd a szereplőit ihlető valódi személyeknek, akik mind az író életében, mind a történet menetében jelentős szerepet játszanak.
Az egyedüli beteljesült szerelem a szerző és természet közötti idill. Tősgyökeres erdélyiként Bánffy a legapróbb részletekbe menően, szenvedélyes szubjektivizmustól áthatott pontossággal írja le szülőhazája tájait, s ezekben a leírásokban ott a képzőművész szeme ugyan, de annál sokkal több is. Mert ahhoz, hogy a leírt mondatból kiérezzük a fenyő illatát, a tábortűz melegét, a szél erejét vagy a meredek lejtőkön vágtató lovak robaját, a szerzőnek ismernie kell a lángok beszédét, tudnia kell a természet megragadásához szükséges akaraterőt a gondolatok sűrűjéből előhámozni, a félig megfagyott vízesést továbbgondolni, vagy a gazda és szolga közötti viszony mélységeit kikutatni. Ily kihívások előterében az erdélyi gróf pennája játszva incselkedik az olvasó képzelőerejével. Leírásai a természet oly mélységeit tárják elénk, melyekre csak vérbeli író képes, s teszi ezt anélkül, hogy a közhelyesség bűnébe esne.
Másrészről Bánffy tökéletesen ismeri közvetlen környezetét, különösen a körülötte élők metanyelvét. A szerző nagyúri fölénye megmutatkozik abban a könnyedségben is, amellyel a biztos vég fele tánclépésekben haladó világot ábrázolja. A harmincas években papírra vetett társadalmi freskóban mintha megbújnának az Európa színterén és térképén nemsokára bekövetkező változások csírái. A mesélői lendület összhangban áll a századvégi hangulattal, melynek sajátja, hogy a csecsebecsékkel telezsúfolt szalonokban sereglő ragyogó dámák és pompás urak közül senki, de még a legutolsó szobalány vagy a hoppmesterek legönteltebbike sem törődik egyébbel, mint azzal, hogy a bálok, vadászatok, karneválok, párbajok és légyottok annak rendje és módja szerint folyhassanak, s hogy a felső tízezer jól hangolt züllését nehogy valami fals zörej megzavarja.
A kor politikai életét ugyanerre a kaptafára húzhatjuk. A parlamenti viták bohózatszerűek, hangzavarok, melyeknek egyedüli célja, úgy tűnik, az elpusztíthatatlannak tetsző birodalom összeomlásához vezető lehetetlenségek minél nyomatékosabb és erőszakosabb kinyilvánítása. A kor valódi gondjai szinte csak futólag jelennek meg a történetben, a szerző jól ismert, könnyed vonalvezetésével, mintha mindenáron kerülni szeretné az erkölcsi prédikációt. A könnyed mesélő hang a magyar irodalomból szinte és a románból teljesen hiányzó jelentéssel, árnyalatokkal, dimenziókkal ruházza fel a közeledő katasztrófát és a trianoni békeszerződés a két nemzet által megélt örömmámoron és kétségbeesésen túli, igencsak kényes kérdését is.
Hálátlan feladat a fordítóé. Bánffy a képzőművész és színpadi ember finom meglátásaival átszőtt, árnyalt nyelven ír. Ez cseppet sem rendkívüli eset. Hiszen lapos fércművet fordítani nem érdemes. Csakhogy a trilógia világának felhangjait gyakran roppant nehéz, ha nem teljesen lehetetlen, román nyelven híven és a szerzői szándék megsértése nélkül visszaadni. A nehézség nem feltétlenül a megfelelő kifejezés használatában, hanem az erdélyi magyar nemesi társadalom, az említett kifejezések szövevényéből kialakuló életmódjának leképezésében rejlik. A szalonok hangulatának, a parfümöknek, toaletteknek, a hölgyek sekélyebb vagy mélyebb érzelgéseinek, az urak gála- vagy vadászruháinak, a letűnt világ teljes eszköztárának, az ezüsttől kezdve a szereplők személyiségét kifejező bútordarabokig mindennek sajátos, egyedi, erdélyi nyelve van, melyet igen nehéz bármilyen, jelen esetben román nyelven tolmácsolni.
A hozzájuk ragasztott előtagok függvényében a magyar igék jelentése teljesen megváltozik. Ennek köszönhetően a szöveg folyékony, árnyalt, méghozzá anélkül, hogy az igék ismétlődése zavaró lenne. Csakhogy mindennek román nyelvű tolmácsolásakor vég nélküli ismétlésre, vagy pedig a meseszövést elnehezítő magyarázkodásra kényszerülünk. És akkor még nem szóltunk arról, hogy a nemes erdélyi szerző olykor még a legalaposabb magyar értelmező szótárakból is kimaradt, festői tájszavakat használ.
Újabb gondot jelent a tulajdonnevek fordítása. Szokás szerint ezeket nem fordítjuk – a történelmi személyiségek nevének a nemzetek köznyelvében elterjedt változatát leszámítva, persze: XIV. Lajos vagy, ipso est, Ferenc Ferdinánd. Csakhogy tudomásom szerint a magyar az egyedüli európai nyelv, amelyben a vezetéknév a személynév előtt áll. Így a szerző eredeti neve Bánffy Miklós, véleményem szerint pedig a sorrend felcserélése már önmagában fordítás, amely a magyarul beszélők fülében rosszul hangzik. Csakhogy a bevett szabály szerény véleményem fölött áll. Ugyanakkor a beceneveket szinte lehetetlen megmagyarázni. A román olvasónak nincs honnan tudnia, hogy a Pista vagy a Pityu az István becézett formája, ahogy Gyuri a Györgyök beceneve (erre románul még fonéma sem létezik), s hogy a Bickfic (melynek kedves hangzásán túl egyáltalán nincs jelentése) román olvasata „Bicfiţ”, de ebben a formában használni a fordított változatban nem volna helyénvaló.
A szereplők nevének egységes használata azért is fontos, mert javarészt képzelt személyekről beszélünk – még akkor is, ha egyeseknek ihletője könnyen felismerhető – de a kor politikai életének leírását értelmetlenné tenné az eseményekben szereplő személyek nevének torzítása. A parlamenti viták örvényéből nem hiányozhat például Tisza miniszterelnök, de a politikai bohózatban résztvevő többi jeles személy sem.
A helységnevek a legtöbb esetben valódiak – ma is létező települések, romos váraikkal, kastélyaikkal, de jól ismert román településnévvel. Így fura volna a román szövegben a Kolozsvár, Marosvásárhely vagy Siklód változatokat használni Cluj, Tîrgu Mureş vagy Şiclod helyett. Más településnevek azonban a képzelet szülöttei, mint például annak a helységnek a neve, ahol a főhős (a szerzővel könnyen összetéveszthető Abády Bálint) kastélya található, a magyar név Lélbánya, nyilván kitaláció, mely mögött Bonchida lappang, a Bánffy család történelem-tépázta kastélyával egyetemben. A településnév román változata azonban egyelőre Lelinţa.
Remélem, hogy az ezer oldal válogatott csapdáit a román olvasó érdekében sikerül elkerülnöm. Minden becsületes fordítás az eredeti mű más nyelvű átirata.
És ebből az ütközetből csak az átíró kerülhet ki pajzsán elterülve.
A kihívás mégis csábító.

László Noémi fordítása