Szanált hagyaték

Boér Géza: Egybegyűjtött írások. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2022.

Ha valaki tiszta formában szeretné érezni szinesztézia szintjén az 1970-es, de főleg 1980-as évek hangulatának egy szeletét, bevezetők, társítható tanulmányok, kritikák előzetes ismerete nélkül olvassa Boér Géza verseit. Nem csupán szürke ízű napokból álltak ezek az évek itthon, Erdélyben sem, de amit az egykor Kézdivásárhelyen élő költő rövid élete alatt leírt, igaz.

Az ilyen típusú költészet könnyűszerrel asszociálható az önpusztító életmóddal, ami nagyon felszínes megközelítés lenne. Valójában ha a legkorábbi verseket olvassuk, már azokban is érezhető a kritikus látásmód és a nem derűs életérzésekre való hajlam. A betűkig csupaszított költészet nem zenél, nem áraszt el színekkel, nem becézi a lelket. Minimalista a kegyetlenség határáig, de a gondolat befejezésével. Ugyan megtörténik az is, hogy a lap üresen maradt része vállalja magára az el nem mondottakat, vagy néha az olvasó hosszas tűnődése vezet az utolsó ponthoz. De leginkább maga a költő faragja egésszé alkotásait a legapróbb szemű rostán átjutó szavakból. A holtpályára állított, érzékeny, művelt, életerővel és tenni akarással teli embernek valahol le kell vezetnie energiáit. Itt számításba jöhet az önpusztítás, de egyetlen pillanatig sem szabad elfeledni, hogy közben Boér Géza másfél évtizedig állta a sarat. Vagyis haláláig alkotott, amennyire engedték, szervezett és küzdött a teljes összeomlás ellen, azaz reménykedett, hogy egyszer csak megjelenik a fény az alagút végén.

Küzdelmében nem volt egyedül, de magányos igen. Mert azok, akik értették költészetét, szándékait és topogó erőit, nem tudtak rajta segíteni. Vagy mert maguk is hasonló helyzetben voltak, esetleg mert a távolságok csírájában fojtották el a szándékot, vagy pedig az értők csupáncsak értők maradtak, különben egy más síkon mozogtak.

Boér Géza sohasem tagadta, hogy verselésben, de talán költői magatartásban is Szilágyi Domokost látja maga előtt. Képversei, vonalakkal szétszabdalt költeményei, töredezett soraikkal és olykor szálkásságukban valóban emlékeztetnek a másik tragikus sorsú költő alkotói világára. Ezzel együtt Boér szavakba fogalmazott világa a sajátja, sehol nem érződik ki belőle pózolás, nem utánoz senkit. Ha úgy olvassuk, hogy az akkori idők jellemzőit is szem előtt tartjuk, egyértelmű, hogy véleménynyilvánításban, ilyen értelmű nyíltságban, egyenességben igazán bátor volt.

A kötetben helyet kapnak tanulmányok és kritikák is, amelyek különböző folyóiratokban jelentek meg 1980-ig bezárólag. Ezekből a szövegekből figyelmes olvasót, alaposan képzett irodalmárt ismerhetünk meg személyében, aki talán érzékenyebben válogatja össze szavait, ha verseskönyvről ír, mint amikor például drámákról. Más költők gyötrődéseit bármelyik pillanatban fel tudja idézni magában, és megfelelő szavai is vannak ahhoz, hogy érzékeltesse ezek válfajait.

Borcsa Jánosnak köszönhető a kötet szerkesztési munkája, aki ezáltal jóval többet tett, mint egy életmű java részének kötetté való összeállítása. Értékmentés és egyféle utólagos igazságszolgáltatás ez. Hogy egy alkotó, akinek bármilyen okból nem volt szerencséje ahhoz, hogy életében értékei megfelelő fórumra találjanak, amely folyamatosságot biztosít a megjelenéshez, végre hazataláljon. Hogy alkotásainak foszlányokban, nagy időközökkel való megjelenése miatt ne tűnjön el nyomtalanul.