Szalmazsák

Székely Ian: Gül Baba utca
Reggel a bejáratnál sorakozott két bőrönd és két sporttáska. Mindent érintetlenül hagytak. Mintha kirándulni mennének.

*

– Költözünk! – lépett be egy nappal korábban a temesvári házba Pista. Akkor ért haza. Zénót, az utolsó városban élő barátját vitte át a határon, s ha már átjutottak, Bécsig meg sem állt. Nincs miért maradni, itt úgy sem változik semmi. – magyarázta izzadtan, köszönés helyett Magdalénának. Az asszony köpni-nyelni sem tudott, az ajtófélfának támaszkodva bámult maga elé.

– Akkor holnap nem kell iskolába menni? – ugrált Hajna a szülei körül, és hosszan várta a választ, ami nem érkezett. Piri is megjelent, vonszolta maga után Brumit, az óriásmackót, felvette, szorította. Dacosan állt és nézte, hogyan bonyolódnak a szülei néma, heves tekintetváltásba.
Szalonna bácsinak, a magyar szomszédnak adták az egyik kulcsot, a másikat Csabának, Pista szobrász barátjának.

* – Pașaportul, vă rog! – a Világos családban mindenki készségesen nyújtotta az útleveleket. Bólogattak, mosolyogtak. Útközben, a zöld Daciában végigvették, mit kell mondani a határon. Úgy ismételgették, mintha leckét bifláznának. Két hétre jönnek kirándulni Magyarországra, meglátogatnak egy-két rokont, Pesten elidőznek, megnézik a nevezetességeket. Hajna a tavaszi búzamezőt bámulta, és fejben hallgatta a Szabad Európa Rádiót, amiben néhány hónappal ezelőtt minden nap elmondták, hogyan szöknek a zöld határon keresztül a családok, mezítláb a tarlón, véres a talpuk, a térdük. Sokan jeges vízben úsznak. Látta a kékre fagyott, felpuffadt kisgyerekeket a vízen, a lelőtt tetemeket a tarlón. Félt. Hiába volt már demokrácia, a rendszerváltás fejben elmaradt. Nem csak Hajna félt, Magdaléna is. Pista már jó ideje alkoholista volt. A sírásók, a hullatakarítók, a kőfaragók mind ittak. Mit ittak! Vedeltek. Munka közben csak akkor, ha pomană, azaz halotti tor volt a temetőben. El kellett fogadni a cujkát, mert sértő volt a gyászolókra és a halottra nézve, ha nem így történt. Munka után egyenesen a Ciocârliaba mentek, kocsmázni.
– Úgy szerettem nézni a hatalmas korsó söröket! A hab szép sorban folyt le róluk, deres volt az üveg, gyöngyöző sárga fényt vetett a nagy kék vasasztalokra. A férfiak mind kivörösödve, izzadtan kortyoltak bele a hűs sörökbe, az első kortyok után nagyot nyögtek vagy sóhajtottak, nyelvükkel csettintettek. Tati mindig megengedte, hogy én is beleigyak a habba – kottyant közbe Piri. Szóval csak arra tudtam gondolni – folytatta Magdaléna –, ha elköltözünk, az új élet lehetősége megváltoztatja Pistát, és leszokik. Kiszakad az alkoholos társaságból. Talán ez érdekelt egyedül.

*

Álltak a gangon, csöngettek. Egy erősen bagószagú néni nyitott nekünk ajtót, arca kifejezetten csúnya volt, a tengernyi ráncból nehezen kivehető vigyor még ijesztőbbé tette.
Piri ijedtében csuklott egyet, akárcsak most, amikor újra felidézi az idős asszony arcát. Krisztina néni nagyra tárta az ajtót, és teátrálisan megölelgetett mindenkit, mintha nem most találkozna a gyerekekkel és Magdalénával először. Pista nem ment be, intett Magdalénának és a lányoknak, indult is tovább. Hajna nem értette a helyzetet: az apja hová megy? Régi szorongása megújult erővel tört rá, biztos volt benne, hogy a szülei elválnak. Dühös lett, arcán fellángolt két rózsa, szeme elhomályosult. Magdaléna megnyugtatóan tette kezét lánya fejére, hiába.
Egy elvált lelkész fogadta be őket, aki idős édesanyjával, Krisztina nénivel élt. Pista talán maga sem emlékezett pontosan, mikor és hogyan ismerte meg Róbertet, viszont náluk aludt két héttel korábban is, amikor kijött Magyarországra munkát keresni. Talált állást, egy fafeldolgozó-bútorgyártó cég alkalmazta feketén. Pista bizakodott: munkája van, a lelkészék meg befogadják a családját átmenetileg a gangos körúti házba. A többi idővel elrendeződik.
– Drágáim, itt fogtok aludni fent a galérián. Megfelel-e? – vicsorított Krisztina néni. Piri felnézett a hosszú létrán, és arra gondolt, ha felmegy, akkor éppen olyan lesz, mint a temesvári padláson. Felidézi a beszűrődő vékony napsugarakat, a felszálló port, a régi játékokat, kacatokat, és magához szorítja Brumit, az óriásmackót. Budapestet nem lehetett szeretni. Szürke volt, sok helyen fekete, koszos, büdös. Egy képre élesen emlékszem – sóhajtott fel Magdaléna –: álltak a lányaim a Blahán, egy hatalmas üveges kirakat előtt. Az arcukat visszatükröződve láttam. Sóváran nézték a babákat. Tekintetükkel óvatosan pásztáztak, minden jelentéktelennek tűnő részletet megfigyeltek, apró szemmozgással ölelték körbe a vágyott játékokat. Feltöltekeztek a látvánnyal, ami érintetlenül örök maradt.

*

Hajna megrendülten szembesült azzal, hogy ők most már szegények. Teljesen új és váratlan helyzet volt. Eddig jól éltek. Átlag felett. Még a jegyrendszerben is. Apja kapcsolatrendszere szerteágazó és láthatatlan volt. A temetők ugyanis a csencselés fő helyszíneiként működtek. Az ő elosztójuk Misu – hozott húst, vajat, tejet, cukrot, olajat, ami csak kellett. Pénzük volt bőven, Pista jól keresett. De mintha ez a pénz itt Magyarországon nem ért volna semmit. Hirtelen elfogyott? Hajna nem tudta eldönteni. Hiányát nem lehetett sem figyelmen kívül hagyni, sem tagadni. Az utcákon és az üzletekben a kopottság ellenére is tapintható volt a jólét. Az élelmiszerüzletek választéka fényűzően bőséges volt az alimentarák kongó ürességéhez képest. Ennyifajta sajtot, édességet, kalácsszerű fehér kenyeret, üdítőt, ismeretlen gyümölcsöt még soha nem láttak. A sok megvásárolható tárgy és élelmiszer azt sugallta, hogy van választásod, a döntések a te kezedben vannak, dönts jól, és boldog leszel.
Hetek vagy hónapok teltek így el, az idő, mint valami súlyos szürke massza nehezedett rájuk, mire Pista újra előkerült. Azzal toppant be, hogy itt az idő csomagolni, mennek tovább az Alföldre.
– Utálom az Alföldet, a hegyekben akarok lakni! Vagy menjünk Svédországba Nagymamáékhoz – az elégedetlenkedő Pirit már senki nem hallotta, csapódtak a bőröndök, és hosszú, felszabadult hálálkodás után elköszöntek Krisztina nénitől és a hazatérő Róberttől. A Daciában aztán záporoztak a lányok kérdései az apjukra: hol járt, mit csinált, miért nem szólt előre, hogy külön fognak lakni? Pista türelmetlenül válaszolgatott, most érezte először, hiba volt felnőttként kezelni a lányokat. Elégedetlen, idegesítő, gyerekméretű felnőtté váltak. Akik válaszokat követelnek. Kiderült, hogy Laciéknál, az unokaöccsénél szállt meg. Ők még csak két hónapja költöztek át, egyszobás gondnoklakásban éltek hárman, kisgyerekkel. Nem mehettek az ő nyakukra mind. Csönd lett végre. Azt is jó lett volna tudni, hogy Pista keresett-e már elég pénzt, de ezt senki sem merte megkérdezni. Innen én – szól rám Hajna, és én hagyom, mit tehetnék.

* Erdei úton suhantunk, a madarak élénk füttyszava kísért. Az alföldi buckásban jártunk, körülöttünk mégis fenyveserdő hajlongott szelíden. Egy fazsindelyes, nagytornácos ház előtt álltunk meg az erdő közepén. Barna szemű, fekete hajú, kissé gömbölyű, terebélyes mosolyú asszony sietett elénk. Aranka. A szeme vidáman csillogott, megismerte Mamiékat, sőt engem is, ami persze furcsa, mivel kétéves koromban látott utoljára. Pirit kellett egyedül bemutatni, aki szégyenlősen Tati mögé bújt, és csak többszöri felszólításra volt hajlandó nyújtani a kezét. Mire Aranka túljutott a kezdeti meglepődésen, kiszivárgott a családja is. Réz Laci a férj, Réz Marci és Réz Bori, aki a kezében tartotta Gazsit, a legkisebb Réz gyereket. A Réz családnév nem a narrátor fikciója, tényleg így hívják őket, ma is összefutunk, többnyire véletlenül. Aranka időnként a posztjaim alá kommentel a pofakönyvben, próbál figyelmeztetni, hogy politikai nézeteim nem illeszkednek származásomhoz, egy határon túlitól elvárható a nemzeti gondolkodás. Hajna, Ásotthalomról akartál mesélni. Szóval a Világos család soha nem hallott korábban Ásotthalomról. Magdaléna ötlete volt, hogy látogassák meg Csaba egykori barátnőjét, Arankát. De az is lehet, hogy Csaba javasolta nekik, amikor átadták a temesvári ház kulcsát. Felkerekedtek és elindultak, nem lehetett tudni, milyen lesz a fogadtatás. Kockáztattak, miután nyilvánvalóvá vált, hogy Budapest túl drága nekik. Pista „bedolgozó” munkakörbe került, így a faanyagot kéthetente hozta-vitte a cégnek. Rugalmas munkarendjét szerette, nem mintha valaha rá lett volna kényszerítve a kötött munkaidőre. Több hónapig éltünk itt, teljes békességben. Ettől a naptól kezdve két anyám és két apám volt. Anyáim főztek, takarítottak, mostak. Aranka eljárt angolt tanítani, addig Magdaléna gondoskodott rólunk. Tati faragott napközben, Laci az erdészetis diákokat oktatta. Mi gyerekek többnyire játszottunk, az erdő tiltott kalandokat ígért. Persze veszekedtünk, rugdosódtunk, verekedtünk is, mégis, ha Ásotthalomra gondolok, és az erdészeti iskolára, színes buborékok az emlékeim. Kivéve a délelőttöket, amikor Marci és Bori iskolában voltak, én pedig róttam a tanösvényeket, akár egy meditáló szerzetes, felidéztem a temesvári osztálytársaimat, barátnőimet, és a hiányukat, az elbúcsúzás hiányát sirattam. Sokat gondolkodtam ekkoriban a halálról, nem öngyilkos gondolatok voltak ezek – így feltételezem ma –, inkább egy részem halt meg: a temesvári világom, a megszokott házak, a könyveim, az iskolapad, Badea tanító néni, a kertünkben illatozó rózsák, a friss dió zöldje, Viorico arany fogai, a hajnalkák a kerítésen. Felfoghatatlan szakadék választotta el a régi és az új életem, és ezen átjutni hídra és kapaszkodóra lett volna szükség. Egyik sem volt. Hajna, hazudsz, írtál: verseket, naplóbejegyzéseket, volt kapaszkodód. Most te magadról beszélsz, nem? Még egy emléket el akarok mesélni, arról az estéről, amikor anyáink és apáink a nappaliban iszogattak, hangos volt a ház a nevetéstől, és a régi emlékek felidézésétől. Velünk gyerekekkel szerencsére nem foglalkoztak. Borival és Pirivel a nagyágyon játszottunk, babáztunk békésen. Váratlanul berontott Marci, és közénk futott anyaszült meztelenül. Akkor láttam fiút így először. Annyi idős volt, mint én, tizenegy éves, és vadul ugrált csupaszon az ágyon. Elképedve néztem alabástrom combját, gömbölyű fenekét, tükörsima mellkasát, izmos, kemény hasát. Fütyköse föl-le ugrált a szemem előtt, a kis csupasz rózsaszín golyók serényen követték. Szép volt, és érdekes, hozzá szerettem volna érni, finoman, bátortalanul. Ehelyett én is nevetni kezdtem, ahogy Marci tette: gurgulázta és öklendezte a hangokat magából, akárcsak Piri meg Bori. A Marci szemében fellángoló vadság percek alatt átragadt ránk. Lehajigáltuk magunkról a ruháinkat, és mind a négyen teljes erőnkből ugráltunk az ágyon, majd a szoba kövén, meztelenül, sikongatva, kivörösödve üvöltöztünk, míg a fáradtságtól össze nem estünk. Ezt a pihegést keresem ma is.

*

A zöld Dacia csikorogva állt meg Sárika néni birtoka előtt. A lányok kíváncsian kandikáltak jobbra-balra a kocsi ablakából. Aranka úgy döntött, ha vidéki életre vágyik a Világos család, akkor érdemes lenne az alföldi pusztaságban körülnézni. Így időnként tanyákat látogatott meg Pista, ahová tanyagazdát kerestek. Többnyire a lányokat is magával vitte, jó iránytűként működtek. Minden apróságot észrevettek: repedező falakat, koszos lefolyót, kellemetlen szájszagú tulajdonost. Egy nap, amikor már majdnem feladták, Aranka édesanyja telefonált Csátaljáról, hogy lenne egy tanya. Sárika néni már öreg, egyedül él, egy család elfér az egyik vályogházban, a másikban ő lakik. Van kert, szántó, gazdaság, majorság. Munka rengeteg. Jöjjenek Világosék. Nézzenek körül, ismerkedjenek meg vele.
Pista egyedül indult befele. Csaholó pulik ugráltak a nyomában. Mialatt eltűnt a nyári konyhában, Piri a ringó sárga búzamezőt figyelte. Ugrálni, hemperegni, bújócskázni szeretett volna a vibráló, simogató tengerben.
– Gyertek! – szólt ki Pista a konyhából. Hajna félénken lépett ki a kocsiból, tartott a kutyáktól, akik a hűs, magasra nyúlt akácfa alatt szunyókáltak. Belekapaszkodott az anyja kezébe, Piri meg az övébe, így lépkedtek nesztelenül a szalmatetős vályogfalú nyári konyha felé. Sárika néni nyitotta a szúnyoghálós ajtót, bájosan, de tétován álldogált műszálas otthonkájában. Hellyel kínálta a jövevényeket. A fehér színű hokedliken virágmintás, öreg párnák hevertek, Hajna csak félig ült rá az egyikre. Áporodott szag csapta meg az orrát, ami végig ott maradt vele. Nem tudta eldönteni, a szag honnan jön: a párnákból, a néniből, vagy a konyhából.

*

„A múltat megtalálni, mondják, nem lehet. Minden, amiről azt hiszed, rég elveszett. Minden, ami elmúlt, ott lebeg.” Megint költöztek, szólt az Omega a kocsiban, a 6-os kazettáról. Hol van az ott? Ahol a múlt lebeg? Nem lehet bennünk, mert akkor élesebben látnánk, tűpontosan, kételkedés nélkül. Az önmagunkon túli emlékeztet bennünket a múltra, ő pontosan tudja, amit mi csak ködös lebegésben sejtünk. Az ő szemével csak később láthatunk, ha kimúlunk ebből a világból.
– Ezért lesz jó meghalni – vágott türelmetlenül a szerző szavába Hajna. De maradjunk Csátalján. Én mesélem tovább – vette át Pista a szót, csak arra nem volt felkészülve, hogy az emlékáradat mindenkit elsodor. A nagyházban két szobát, vécét, meg egy előszobát kaptunk Sárikától. Ingyen. Cserébe elláttam a majorságot, felügyeltem a szántást, vetést, aratást. Rendben tartottam a portát. Ez volt az egyezség. Hordtam le a pesti melót is, dolgoztam látástól-­vakulásig, italozás nélkül. Magdaléna a varrodában kapott munkát, éhbérért. Nagyon kevés pénzt kerestünk. De egy cél lebegett a szemem előtt: ha elég pénzt gyűjtök össze, veszek baromfit, saját magam nevelem, lesz mit enni, eladásra is jut. Később, ahogy gyarapszunk, bárányokat is legeltetek. Úgy gondoltam, ha Sárika meghal, ránk hagyhatja a birtokot, nincs gyereke, családja. Békére, nyugalomra vágytam: hajnalban kelni, korán feküdni, szép csendben élni. Egyszerűen létezni. Lerománoztak, akárhova mentünk, mi voltunk az új románok. Hiába mondtam, hogy magyarok vagyunk. Temesvárom bozgorok voltunk, itt románok. Nagyon fájt. Egyszerűen bunkónak tartottam a varrodában a kollégáimat, akik nem értették, miért ne lennék román. Román útlevelem van, román az állampolgárságom, tehát román vagyok. Az első éjszakát nem felejtem el. Egy nagyon sötét, vert falú, vert padlójú szobánk volt Hajnával. Gyerekszobának semmiképp nem merném nevezni. Csak egy kétszemélyes ágy volt benne, egy nagy szúrós zsákkal. Tati nem hagyta, hogy ráüljünk, azt mondta, újra kell tömni. Mit kell újra tömni? – nem értettem. A szalmazsákot, friss szalmával. Meglátod, milyen jót alszotok benne. Dermedten álltam: én eddig puha ágyhoz voltam szokva, nem ilyen szúrós vacakhoz. Legörbült a szám. Bruminak sokkal jobb helye van a mózeskosárban. A sötétség és a szalmazsák együtt volt elviselhetetlen. A létezésünk szúrt. Amit Tati reménykedve nézett, azt mi reménytelenül. Ott döntöttem el, tizenegy évesen, hogy innen menekülni kell. Az első lehetőségnél fuss előre. Így lett: másfél év múlva már Kecskemét csinos utcáit róttam, ahová két évvel később Piri is követett.

* Egy szombat reggel nagy csendességre ébredtem. Néhány nappal korábban vettem csirkéket, gyöngytyúkot, pár nyulat. Kiléptem az udvarra, hogy megetessem az állatokat. Ahogy fellépek a tyúkól létráján, és benézek, hát látom, hogy az összes napos csibe ki van terítve. Megdöglöttek. Ahogy a majorság udvarában a gyöngytyúkok és a nyulak is. Nem kellett sokáig gondolkodnom, mi történhetett. Sárika nem tudta elviselni a gyarapodásunkat, az itatóvizükbe mérget csöpögtetett. Percekig döbbenten álltam, s mikor éledtem, Sárika tegnapi túlzott nyájaskodása jutott eszembe. Bár az édességei, cukros szavai mindig gyanúsak voltak. Bementem, felköltöttem mindenkit. Szótlanul összepakoltunk. Miután kiálltam a Daciával, kiráncigáltam a szalmazsákot az udvar közepére. És felgyújtottam. Így búcsúztunk el.
Aznap előkerült egy üveg bor is.

Benkő Imola Orsolya 1979-ben született Temesváron. Szegeden él. Egyetemi tanulmányait magyar-színháztudomány szakon végezte. A Homo Ludens Project független színházi alkotóközösség művészeti vezetője. Rendez, tanít, ír.