szabadszerda

Fazakas János László: Reneszánsz

úgy akarok meghalni, mint José Arcadio,

az öregebb: kezemben a pöcsömmel,

homlokommal a fakéregnek. a cirkusz

elvonult. este volt, és reggel lett.

Badacsonytördemic-Szigliget. ott várt

az ember, azt hittem, egyedül leszek.

eddig azt hittem, Macondo engem

csinált meg. a biztonság kedvéért

eltettem pár talált követ. ezen a napon

a késés felülírja tökéletes tervemet,

csak a találkozás menthet meg. hagyom

kiönteni a formát. a meder nem élet.

az ember mintha be lenne állva, ránézésre

megmondja, mi a nevem. és hogy ezt

ő el is várja tőlem. majd köszön és megy,

ő tudja, hová, a síneken. ma nem féltem.

ma nem kell semminek eleget tennem.

én hoztam létre a tengert, egy város

vagyok a szemedben. az éjszakát,

amiben a vágy durva, közönséges, türelmetlen.

örmény vagyok, papgyerek, beteljesületlen.

hiszek benne, akkor is, ha nincsen. kezem

érzi a kéregben: bármikor létrejöhet,

ami nincsen, bármikor felülíródhat

a tervem. voltam mások farkasa,

ez az erdő nem veszélytelen. ez a város

például nehezen kezeli neveit, annyi van,

millió lélek veszett el a tengerben.

csak a találkozás menthet meg. a név

csak ösztön, valahonnan messziről szólít.

a cirkusz elvonult, homokviharban

a magány. ma már nem tehetem jóvá.

sajnálom a késést, amit alapítottam,

a bűnös várost. de a gondolat kifutott,

védi a kérges űr. és kiteljesül,

amíg reggelre elfelejtenek.