Szabadságharcos a kínai gyorsétteremben

Viorica Buga: 2018 november 25.

Géza bácsi hetekig nyűgös volt, majd a tavasz közeledő, óvatos lépteire lassan felszívódott benne az ingerlékenység. Télen amúgy is könnyebben felszínre bukik a lélek összes fekete keserűsége, mindaz, amivel addig képtelen volt megbirkózni, és ilyesmikben sajnos Géza bácsi sem szűkölködik. A tartós dermesztő hideg és sötétség megpróbálja azt is, aki közvetlenül alig érzékel belőle valamit. Géza bácsinak ráadásul egészségügyi problémái is adódtak: gyakran panaszkodott a veséjére, a prosztatájára, fájdalmai voltak.
Rá akartam venni, hogy menjünk el orvoshoz, amivel csak annyit értem el, hogy szinte levegővétel nélkül kiabálni kezdett velem, miután már majdnem beleegyezett. Hogy ezzel nem lehet mit csinálni, legfeljebb annyit, hogy kiveszik a prosztatáját, de akkor egy éven belül meghal. Hát ezt akarom én?! Nem, én csak azt szeretném, hogy vizsgálják meg. De hogy őt már megvizsgálták, prosztata-megnagyobbodása van, ezzel pedig nem lehet mit kezdeni. Annyiszor műtötték már, annyiszor billegett élet és halál között, és bízta magát a Jóisten kegyelmére, hogy többet volt a pokolban, mint a napvilágon. Elkezdte sorolni, hogy mi mindenen ment keresztül. Ismerem az összes vesszőfutását, csak nem számoltam vele, ami pedig kézenfekvő lett volna, hogy ezek után másképpen viszonyul az orvosokhoz. Még így is csoda, hogy időnként megkér: kísérjem el bizonyos kisebb egészségügyi beavatkozásokra. Komolyabbat nem szeretne már, amit teljesen megértek.
Visszatérve arra a bizonyos decemberi estére, ha rajta múlt volna, mondta volna tovább a történetét, csak elment az egésztől a kedvem, és időközben alaposan ránk esteledett, amit ő talán kevésbé érzékelt. Volt már úgy nemegyszer, hogy hat-hét órán keresztül mesélt az asztalnál ülve, és amikor jeleztem, hogy lassan mennék, mert elfáradtam, azt kérdezte tőlem:
– Te fáradtál el?
Biztosan nagy erőfeszítésbe kerül ennyi időn keresztül beszélnie – bár igen jó adottságai vannak hozzá –, de nem számolt azzal, hogy mindezt figyelemmel követni sem éppen könnyű. És talán azért is juthatott eszébe ez a kérdés, mert csak a maga erőfeszítésére gondolt, arra nem, hogy valaki hallgatja is őt, végig figyel, mert érdekli a története. Ettől azonban Géza bácsi nem szokta kitüntetve érezni magát.
Egyszer bemutattam egy barátomnak, és valami olyan kényszert tapasztaltam benne, mintha abba a kicsi időbe próbálná belesűríteni az életét, hogy a barátomnak átadhasson minden lényegest, amit róla tudni lehet – pedig nem kérte rá senki. Utólag igazat adtam neki: az ő élményeit azzal osztja meg, akivel szeretné. Mert ő úgy határozott, hogy a története mindenkié.
Előtte azonban megsértődtem, amiért ugyanolyan részletességgel osztja meg a vele történteket egy vadidegennel, mint velem, aki már hónapok óta jártam hozzá. Még akkor is, ha az élményeit nem sajátíthatom ki magamnak. S ha innen nézem őt: vajon léteznek-e lépcsői a bizalmának, ha a sorsának elbeszéléséről van szó? Vannak-e szintjei az emlékeinek, vagy pusztán egy általa jóváhagyott történésláncolat az egész?
Nem tudom pontosan. Keresztkérdések ide vagy oda, gyakran támadt az az érzésem, hogy a legtöbbször képtelen vagyok belőle olyan belső élményeket vagy külső mozzanatokat előhívni, amelyek túlmutatnának egy hús-vér élet újsághírszerű kivonatán.
Géza bácsi rengetegszer elmesélhette az életét, mert gyakran tér vissza ugyanazokra az eseményekre, amelyeket korábban már felidézett, és a két vagy több változat nemigen különbözik egymástól. Talán megmerevedtek az emlékei. Azért kell sűrűn közbekérdeznem, hogy átmozgathassuk őket, nehogy letapadjanak, akár az izmok egy hosszú ideje fekvő ember tagjaiban. Lehet, hogy időközben így rögzültek az emlékezetében, és a legjobb szándéka mellett sem képes többet mondani annál, mint amit ténylegesen közöl.
Reméltem, hogy a történetének számára is homályos részleteire fényt deríthetünk, ha elmegyünk az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárába, és szépen kitöltünk egy kérelmet, hogy megismerhessük a róla szóló iratokat.
Beleegyezett, és eljött velem. Szerencsés napunk volt: péntek lévén a Levéltár délben zárt, mi pedig háromnegyed tizenkettőre értünk oda; el is küldhettek volna bennünket, mondván, hogy aznap nem fogadnak már újabb kérelmezőt, de az ügyfélszolgálati hölgy segített kitöltenünk a papírokat, türelemmel és együttérzően hallgatta Géza bácsi történetét, aki a végén alá is írta a nyomtatványokat.
Ezt úgy szoktuk csinálni, hogy elővesszük a személyi igazolványát, amelyet hosszabbik oldalának élével az aláíróvonalra fektetek. A bal felső sarka mutatja számára, hogy hol kezdheti meg az írást. A betűi erősen hajaznak a Menő manó figurájára, mintha csak körülrajzolná őket, de az is csoda, hogy hatvan év után még emlékszik az alapvető formájukra.
Ugyan egyszer sem hallgatták ki hivatalosan, de erősen bíztam néhány szorgalmas besúgóban, akár az egykori ellenlábas munkatársai, bajtársai közül. Noha a hölgy megnyugtatott: akár három-négy hónapba is beletelik, mire értesítenek a kutatási eredményről, úgy vártam ezeket az iratokat, mint a megváltást. Képzeletemben egy súlyos, magasodó papírtömeg feküdt előttem, amelyek egytől egyig a több évtizedes múltban készültek, és más szempontból tárják majd elém Géza bácsi életének mozzanatait. Roppant izgalmas nyersanyagnak néztem tehát elébe.
Nemcsak emiatt volt szerencsés napunk, de tény, hogy ez tette fel rá a koronát: mindent el tudtunk intézni, amit csak szerettünk volna. Ennek örömére Géza bácsi meghívott a Madárfészekbe, egy kínai gyorsétterembe ebédelni. Ekkor ebédeltünk együtt először, és fogalmam sem volt róla, hogy ez milyen tortúrával jár.
Ő rántott csirkemellet szeretett volna enni vegyes körettel, de ilyet nem minden kínai étteremben lehet kapni. Ez a hely az átlagosnál nagyobb kínálattal bír, a sor is gyorsan haladt velünk, és miközben Géza bácsi folyamatosan beszélt a karomba kapaszkodva, próbáltam legalább valami hasonló ételt találni a számtalan fémtálcát nézegetve, mondanom sem kell: nem sok sikerrel. A pultos lány pedig nem értette, hogy mit szeretnék. Mézes-szezámmagos csirkemell-falatokat ajánlott, én meg rögtön elfogadtam. Kaptunk ajándékba egy-egy szerencsesüteményt, aztán asztalhoz ültünk.
A szerencsesüteményeket megtörve a következő cetlit találtam Géza bácsiéban: „Jó a humorérzéked, és élvezed az életet”. Fel is olvastam neki.
– Az már szent igaz! – helyeselt.
Aztán egyszer csak megszólalt a tányérja fölött:
– Ajaj… baj van.
– Mi a baj?
– Ez a csirke édes, nagyon édes, és alig van benne hús. Több a panír, mint a hús.
Elmagyaráztam neki, hogy ez mézes-szezámmagos csirke, csak ilyen volt, és azt hittem, hogy jó lesz.
– Jó a fenét. Odaragad a panír a protézisemhez. Ki látott már ilyet? Mézes-magos csirke… Ne tessék már viccelni, kérem szépen…
Eléggé éhes voltam, nem hiányzott az újabb bonyodalom. Végignéztem Géza bácsin, aki ott ült szemben velem halványlila télikabátban, fekete leninsapkában, homlokán egy lyukas magyar zászlót formázó kitűzővel, olajtól fénylő ujjakkal, és felnevettem. Szabadságharcos a kínai gyorsétteremben.
– Na, Géza bácsi… Először is levesszük a sapkát, kabátot.
– Nem vettem le a sapkámat? Te jó isten…
Szépen és türelmesen elmondtam neki, hogy őszintén szólva, nincs már kedvem kicserélni az ebédjét. Én sem pontosan azt kaptam, amit kértem, de megteszi. Egye meg szépen ő is, amit a sors adott, nem olyan rossz az, higgye el. Ő pedig szót fogadott, és komótosan evett.
– Addig éltem, húszéves koromig – szólalt meg váratlanul. – Hálát adok a Jóistennek, hogy húszéves koromig láttam. Láttam a napfelkeltét, és ha a nap lement: a csillagos eget, a Göncölszekeret; reklamáltam is magamban, hogy nem szabályos a rúdja. Láttam harmatcseppes fákon, gyönyörű csokrokban az almavirágot, cseresznyevirágot. Láttam harmatos hajnalban virágoskertet, veteményeket, szőlőlugast, és láttam olyan teleholdat, hogyha volt valami fémdarab a homokban, villogott. Fel tudtam venni, mert láttam. Csillogott-villogott, mert olyan világos volt a holdnál, hogy látni lehetett.Félbehagytam én is az evést.
­– Álmodban sem látsz?
– Á… nem.
– És mióta nem?
– Mióta is…? Megvan vagy negyven éve. Csak hangokat hallok már álmomban, emberi beszédet néha… A kivégzésem után még sokáig úgy álmodtam, mint előtte, de aztán örökre megszűntek a képek, és maradt a vakság, a bezártság, a börtön. Ebben éltem le az életemet. Amikor ’87-ben felköltöztem Budapestre, abba a kicsi lakásba, ahol most is élek, azonnal megéreztem, hogy tulajdonképpen olyan, mint egy börtöncella.
– Tényleg megérezted?
– Úgy-úgy. Éreztem a falak szűkösségét, hogy közrefognak, a sugárzásukat, éreztem a mennyezet közelségét. És tudtam azt is, hogy én oda be leszek zárva, mint egy rab, mint egy fogoly. De nem olyan rab, mint akit elítéltek, hanem hogy én magamat fogom bebörtönözni. Hogy amint becsukom az ajtót, én odabent leszek, a világ, a napsütés, a madárfütty meg odakint, bizony-bizony.
– De miért, Géza bácsi? Úgy értem, akkor miért ide költöztél?
– Tudja Isten, fogalmam sincs. Ezt a borzasztó keresztet kaptam, ezt kell cipelnem. És mert végül is jó ott nekem. Nem kellett nagyobb lakás, minek. Megvan mindenem.
– Géza bácsi, én olyan szívesen segítenék keríteni neked egy asszonyt, egy belevaló, formás asszonyt…
– Asszonyt?! Nem kell nekem asszony, elég volt három feleség. Az elsővel 1960-ban esküdtünk, mert véletlenül beakadt. Őtőle van a fiunk, de rendszeresen fűvel-fával megcsalt. A második gyerek lány lett, még pelenkáztam is, cucliztattam, a válás után egy évig fizettem utána is a gyerektartást, de hiába esküdözött a feleségem, hogy az enyém, nem bíztam benne, ezért elvégeztettem egy apasági vizsgálatot, és kiderült, hogy nem tőlem van a kislány. De nem is attól, akire gyanakodtam. A bíró azt mondta, hogy bocsássak meg, ő nem fogja megvizsgáltatni miattam a fél várost, húzzam össze a derékszíjat, és ne kérjem vissza, amit a gyerek után egy évig fizettem.
A második feleségem szerette az italt, alkoholista lett, őt ezért hagytam ott. A harmadik meg… Felépíttettem egy házat kettőnknek a Balaton mellett, és amikor 2003 karácsonyán beköltöztünk, hat nap alatt kiutált onnan a lányával, a házból később persze nem láttam semmit, mert a telek az ő nevén volt, és ő kapott építési engedélyt.
– Hát nem ismerkedtél meg soha egy rendes nővel, aki nem szúrt volna hátba?
– De, ismertem olyat, még házasság is lehetett volna belőle. Csak nem tetszett, nem igazán akartam ővele élni.
– Szóval téged azok a nők izgatnak, akik végül hátba szúrnak.
– Isten tudja, miért, de valahogy úgy – mosolygott Géza bácsi. – Van egy szörnyeteg, lelketlen fiam, akivel tizenvalahány éve nem beszélünk, megszakította velem a kapcsolatot. Tizennégy éves korában magamhoz vettem, mert nem bírt már vele az anyja meg az új férje, aki egy börtöntöltelék volt, hatszor ült, egyszer például három hónapot kardigánlopásért. A fiamat aztán szinte minden kollégiumból el akarták tanácsolni, ahol csak megfordult, folyton én szaladgáltam mindenféle igazgatókhoz vakon, bottal, hogy ne csapják ki. Aztán lilára festette a haját, fokhagymát evett, felvette a nagyanyja fapapucsát, és jártában-keltében rálehelt az emberekre, provokálta őket. Ha nadrágot vettem neki, megszaggatta, a vadonatúj, drága kabátot elcserélte egy ócska bőrkabátra, mert a huligánokra akart hasonlítani. Nem volt normális már akkor sem. Egyszer még kereste is nálam a rendőrség, de nem tudtam róla semmit, csak azt, hogy ’78-ban disszidált, külföldre szökött a sorkatonai szolgálat elől, el sem köszönt. Aztán húsz év múlva hazajött, azóta természetgyógyásznak mondja magát, de valójában egy szélhámos. Azt állította, hogy feltalálta a rák és az AIDS ellenszerét, és mindenkit meg tud gyógyítani. Egyszer kölcsönkérte az egyik kitüntetésemet, amit azóta sem adott vissza. Azt lobogtatta, és hirdette, hogy „Nem kell idő előtt meghalnotok, nem kell félnetek, én megmentem a lelketeket, én vagyok a forradalom…” Mert ugyanaz a neve, mint az enyém. Sok kétségbeesett, beteg embert becsapott, elszedte a pénzüket. Ez lett az én fiam. Később azt kérte, hogy írassam a nevére a lakást, de nem tettem meg. Ha megtettem volna, már régen az utcán volnék, ezt hidd el nekem. Azóta nem beszél velem.
Géza bácsi úgy mesélt a fiáról, mintha csak egy ellenszenves szomszéd vagy utcabeli jutott volna az eszébe. Nemhogy apai fájdalmat, de még egy kis megrendülést sem éreztem a hangjában. Utána pedig, mintha mi sem történt volna, elhallgatott, és nyugodtan evett tovább.
Minden jel szerint a szerelmi és a vérségi kötelékek nem voltak túl tartósak a saját családjában sem, mintha újragyújtotta volna a gyermekkor poklát, csak más díszletekkel, de ugyanúgy kő kövön nem maradt sehol. Nyilván ismerni kellene a feleségek és a fiú elbeszélését is, hogy teljesebb képet kaphassak az elmondottakról, de feltételezem, hogy Géza bácsi ösztönösen úgy választott mindig nőt, hogy a kapcsolat – kisebb-nagyobb veszteségekkel – záros időn belül tönkremenjen, méghozzá főként az ő kárára. A fiú meg… A terv akkor is működött, ha nem szerelmi kapcsolat született. Mert Géza bácsit arra kárhoztatta a sorsa, hogy újra és újra élje át a megtagadottság, a becsapottság, majd a magára hagyatottság élményét, és ebből az ördögi körforgásból nem tudott soha kikapaszkodni. Talán a legutóbbi házassága után ezért sem kötötte össze az életét újabb asszonnyal – miközben megöregedett, ráérzett arra, hogy számára az egyedüllét a legtesthezállóbb és a legbiztonságosabb. És ezzel lezárta a létének egyik legsúlyosabb kérdését.
– Na és te, öreg barátom, neked van-e családod, gyereked? – kapott észbe Géza bácsi. – Te sosem mesélsz semmit.
– Mit meséljek, ha sosem kérdezel?
– Micsoda, én?! A múltkor is megkérdeztem, hogy mi volt veled a hétvégén.
Ja, igen, tényleg megkérdezte. Éppen csak azon kaptam, hogy már a második mondatomnál nem figyel, türelmetlenséget éreztem benne, a torkában pedig hangok rengetege torlódott fel, és alig várták, hogy szavakká lehessenek.
– Nekem nincsen, és nem is volt feleségem, még csak egy fattyat sem nemzettem sajnos.
– Akkor édesapáddal élsz?
– Nem, én egyedül élek a kis lakásomban.
– Barátnőd sincsen?
– Géza bácsi, ne faggass…
– Párosan szép az élet, ezt hidd el nekem. Meg a gyerek! Akivel törődhetsz, okosíthatod, taníthatod… A te tudásodat át lehet adni, a génjeidet, mindent… Tehát az életedet folytathatod másban, a gyerekeden keresztül. Ez a fajfenntartás. Úgy teremtette meg az Isten a világot, hogy szaporodjatok és sokasodjatok. Ez megadatott mindenkinek.
– Talán egyszer majd én is szaporodom, Géza bácsi.
– Ne talánozz itt nekem, a franc egye meg, hát nem igaz, hogy nincs olyan nő, aki erkölcsileg tiszta, értelmes, és… mit mondjak neked… aki kiegészít, a társad jóban-rosszban, ha baj van, akkor mindenben segít, és te is ugyanúgy. Nem szabad mindenki mellett elmenni, meg messziről, a világűrből nézni a nőket… Te még az út elején vagy, tessék összekapni magadat…
– Igenis.
– …A nőhöz hozzá lehet érni, rá lehet mosolyogni, és az érintése, mint egy áramütés… Ide figyelj, tessék nekem megnősülni! Gyereket, utódot csinálni, és adja a Jóisten, hogy találj egy rendes teremtést, aki nem kurválkodik melletted, aki tiszta, nem hülye… – Géza bácsi itt már szándékosan viccelődött, és ahogyan meghallotta a nevetésemet, rákontrázott még egy futammal –, nem kell, hogy okos legyen, bassza meg, hogy mindent tudjon, nem kell… A lakást tartsa rendben, meg saját magát, a testét, és méltó társad legyen az életben. Ki kell, hogy egészítsétek egymást. Ez a lényeg. Ez kellene. Milyen jó volna… Csak gondolnátok egyet nyáron, beülnétek az autóba, és lemennétek a Balatonra. Utána meg hazajönnétek. És otthon várna, ha élne, szegény anyukád a kis unokával. Annyi örömet, boldogságot lehet szerezni, de ha elutasítjuk magunktól az életet, vagy micsoda, az nem jó…
Régóta elengedem a fülem mellett az ehhez hasonló prédikációkat. Most is ez történt – de csak félig. Azt hiszem, jó ideje nem örültem ennyire a szokásos fejmosásnak. Géza bácsi úgy ecsetelte nekem az élet nagy dolgait, akár ha esti mesét mesélne; halkan beszélt hozzám, a mondvacsinált unokájához, természetesen teljesen fölöslegesen, de a gesztusa, a segíteni akarása jólesett. És a hite, a tüzes hite a családban – ez tetszett leginkább. Hogy derékba törhetett az élete számos alkalommal, az igenlését mindvégig megőrizte. Mert őt tényleg nem fogja a golyó.
Azóta valahányszor útra kelünk, hogy elintézzünk valamit, mindig meghív ebédelni, vagy hazafelé, az áruházban nekem is veszünk süteményeket. És talán ebbéli gesztusában nem is annyira a hála vezérli, mint inkább annak megtagadása a juss, a fizetség révén, hogy így vagy úgy, de összetartozunk. Mert gyakran érzem azt, hogy pusztán kifizet, mintha kimondatlanul valami szolgáltatást nyújtottam volna – és akkor könnyedén kiegyenlíthet engem is a lelkiismeretében, akár egy közüzemi számlát. S ha jobban belegondolok, a gyakran parttalan, személytelenné váló beszédével, az állandó ismétléseivel ugyanúgy távolságot tart tőlem, mindenkitől, mert nincs az az ember, aki ilyenkor tartósan figyelni tudna rá, ahogyan őrá sem figyelt oda érdemben soha senki.
Pedig a maga módján kötődik hozzám. Gyakran olyan örömmel kezd el mesélni a telefonban, miután megismerte a hangomat, mint aki csak erre a hívásra várt. Én is megkedveltem őt – igaz, hogy a felismeréseim nyomán nemritkán elkeseredtem, de talán éppen ezek a tapasztalatok kellettek ahhoz, hogy mélyebben ismerhessem, érthessem őt.
Néhány hónap múlva megkaptuk a választ a Levéltártól: nem találtak róla semmilyen jelentést, iratot. Csalódott voltam, nem akartam hinni a szememnek, amikor a levelet kézhez kaptam. Kutathattam volna utána magam is, hivatalos úton engedélyezték volna, de nem volt hozzá kedvem. Talán azért sem, mert jó ideje nem faggatom már Géza bácsit az elmúltak felől olyan módszeresen, ahogyan előtte. Így is süt belőle a történelem, rendszeresen felbuknak belőle az emlékei – ha esetlegesebben, hát esetlegesebben. De ő osztja meg velem őket, ő adja át a történetét, mindazt, amit belőle fontosnak gondol, ő csatlakoztat be, akár önkéntelenül is a létének áramába. Levéltári poros iratok helyett kaptam egy élő embert – ilyesmi üzenettel is bír, hogy nem maradt fenn róla semmilyen jelentés, és azóta úgy látom, hogy ezzel is nyertem. Mert Géza bácsi társasága olyan, mint egy beavatás.