„Szabad jénai stílusban”

Alig múlt negyvenhárom, amikor egy 1916-os koncertkörútja közben Lipcsében szívelégtelenség végzett vele. Leggyakrabban orgonahangversenyek plakátjain fordul elő a neve, pedig kitűnő zenekari és kamaradarabok, liedek, kórusművek szerzője is volt.

Max Regernek hívták. A maga korában meglehetősen ellentmondásos zenésznek számított. Kortársainak a modernizmusokat kamatoztató alkotói gyakorlata teljesen idegen volt tőle; Debussy, Richard Strauss, Schönberg vagy Sztravinszkij munkásságával művei semmilyen, mégoly külsődleges rokonságot sem mutatnak. S olykor maga Reger is nehéznek mondta a zenéjét – előadók és hallgatók számára egyaránt. Főleg az alkotói pályaíve közepén írt munkáinak tonalitása, gyakori-hirtelen hangnemváltásai, széttartó vagy a bejáratott harmóniai szabályokkal olykor szembemenő összhangzati világa a maga rendjén extrémnek tűnt. Az 1910-es évek elejére azonban fokozatosan letisztult minden. Mondják: az igazi bölcseket arról lehet megismerni, hogy komplex-elvont, bonyolult folyamatokat is képesek egyszerű, átlátható mondatokban megragadni. Valami efféle történt Regerrel is. Miközben hűségesen megmaradt a stilisztikai posztromantizmus és a modernizmus határán, észrevehetőleg valamiféle lenyugodott derű, biztonságérzet itatta át komponistai attitűdjét, megülepedett a kusza (de nem egzaltált) harmóniavilág, csillogó félreérthetetlenségben jelentek meg a zenetörténet csúcskorszakainak, a barokknak, a klasszikának, az érett romantikának a regeresített „kristályrácsai”, miközben bőven sarjadtak zenéjében a kromatikus-polifón fordulatok.

Reger nem komponált korának népszerű műformáiban, műfajaiban. Nem írt sem operát, sem szimfóniát – talán ennek is lehetett a következménye, hogy marginalizáltnak érezte magát. De előszeretettel tanulmányozott és „hasznosított újra” régi mestereket – Beethoven, Mozart, Hiller műveit –, az orgonairodalom óriásait is szívesen megidézte, kivált Bach szellemét, de Liszt vagy César Franck késő romantikus zenéje is nagy hatással volt rá.

A szimfonikus költemények hangzatgazdagságát idéző zenekari műveinek jellemzője a kifinomult hangszerelés és színkezelés (például a Böcklin nyomán írt zenekari költemények, a Hiller-változatok, a Mozart-változatok vagy a Romantikus szvit). A régi nagyokkal való kapcsolatteremtés az a nyomvonal, amelyen megmaradva Reger igazán felmutathatta kvalitásait. Variációs művei – a Bachéi, Beethovenéi és Brahmséi mellett – mára antologikusaknak számítanak.

Letisztult, szubtilis stílusát, amely, mint sajnos kiderült, utolsó éveinek lett fémjele, Reger szabad jénai stílusnak nevezte (1915-től Jénában élt). Ennek a rövidke alkotói végkorszaknak az egyik gyümölcse a már említett Variációk és fúga egy Mozart-témára (op. 132.), amelyet szokásosan csak Mozart-változatokként emlegetnek. Reger legismertebb, legkedveltebb műveinek egyike, benne a 18. századi komponistafenomén 11., A-dúr szonátájának első tételéből használja fel a vezértémát (a KV 331-es jegyzékszámú szonáta egyébként harmadik tétele, az ún. Török induló, az Alla turca révén is közismert). Az első részt, a klasszika harmóniarendjében megmaradó alaptémát nyolc hosszabb-rövidebb variáció követi, végül pedig egy virtuóz fúga zárja – természetesen ugyancsak a Mozart-dallam parafrázisaként.

A Mozart-változatokat Reger 1914 májusa és júliusa között írta Berchtesgadenben és Meiningenben, de csak 1915 januárjában mutatta be. A wiesbadeni Städtische Kurorchestert ekkor maga vezényelte. A variációs témák hangulatgazdagsága és orkesztrációja elámító ugyan, a fúga azonban olyan a mű végén, mint Kohinoor-gyémánt a brit királyi koronán. A négy szólambelépés nem kvintváltó – vagyis nem tipikus dux et comes szerkezetű. A vonósok „prezentációja” után már a fafúvók és a kürtök bőséges közreműködésével fejlik ki a fúga intenzitásában egyre növekvő, mégis transzparens zenei szövedékké. Az oboák és a fuvolák vezetik fel a második fúgatémát, s ezt követően a zárótétel – nem csekély kompozíciós tapasztalatról tanúskodva – egyre burjánzóbb kettősfúgává alakul. A két téma összeindázása a trombitákon dicsőségesen megszólaló eredeti Mozart-dallammal kiegészülve, majd a teljes zenekar ujjongásában kulminálva ajánlja hallgatóinak a fúgatétel climaxát. Felszabadító, beteljesítő hatása van ennek a szövevényességében is jól követhető zenének, amely a mozarti légiességre 131 évvel később invenciózus játékkal válaszol.

‍