Simon Réka Zsuzsanna versei

Szentes Zágon fotója.

Viszlek

Elvékonyodik a sötét. Körbeölel a hajnal súlytalansága. Lábad alatt összetört az élet. Fájdalmak lenyomata vagy. Már nem nősz tovább. Viszlek magamban.

Ősz

Tested kéreg. Elejtett mondatokból kinyesett kusza gondolat. Lehúz a táj. Beleolvadsz az avarba. Összefolynak benned a színek. Madarak lepik el az eget. Napkorong a szárnyuk. Magasba emelnek, fel a szótlanság mögé. Szárnyakat növesztesz, felfested magad a kékre.

Vissza

Útra kelnék. Vissza hozzád. Elárvultan lüktetsz az élettelenben. Falak dőlnek a lábam alá. Újra búcsúznék, ha maradt volna még hitem. Ígérted, maradsz. Nem élted túl. Semmi sem maradt abból a tavaszból. Az utolsó kézsimításodban élek.

kicsapódik

Ma is alacsonyabban jár a nap,

osztozkodunk a nemléten.

A hiányban érünk össze.

Mások szemében kicsapódik a mulandó.

Tegnapok emléke lüktet a bőröm alatt.

Ég és föld között

a lebegés hasít tovább.

Sosem

Álmomban jártál. Nem beszéltél. Mellettem ültél, és a visszafordíthatatlanba kapaszkodtál. Fekete képekben olvadt beléd a halál. Már ismerem az elmúlás mozdulatlanságát. A bánat sosem fogy. Benövi a testet is. Lélekszomja csillapíthatatlan.

Ott ült

Ott ült anyám a dombtetőn.

Hófehér hajában megakadt szenvedése.

Tenyerében Isten arcát hordozta,

és úgy tekintett maga elé,

mint aki halálát elfeledte.

Gyász

Összeázott bennem, ami volt. Hitet szegett ma is a holnap. Zuhanok az otthontalanságban. Sehol sem vagy. Imába zártalak.

lángleltár

Ághegyre akadt a pillanat,

szűke mindennek, ami volt.

Félbehagyott mondatok pengéjén született ígéretek.

Tegnapok hiánya a vissza nem járható úton.

A megnyugvás tanulhatatlansága.

Kivérzett lángleltár az éveim felett.

‍