.svg)
folytatás előző lapszámunkból
– Haszontalannak mondod a szerzeteseket – folytatta apám –, de neked vajon mi hasznod? Folyton csak vedelsz, és olykor napokig kóvályogsz az erdőben egy puskával, hogy aztán üres kézzel térj vissza. Ha pedig itthon maradsz, akkor vagy a fehérnépet fűzöd a cselédek közt, vagy szó nélkül beveszed magad a tékába, és olyan ostobaságokon agyalsz, mint hogy mi valóságos és mi nem…
– Akár a szerzetesek – vetettem közbe. – Igaz, ők még csak meg se próbálnak vadászni.
Egyre jobban szorítottam a kést, úgy kerestem Ábel tekintetét. Valamiért azt reméltem, hogy a barátom majd a védelmébe vesz, hiszen mindazt, amit apám felrótt nekem, sokáig együtt csináltuk. Nem tudom, hogy gondoltam. Ábel hallgatott, világoskék szemében nyoma sem volt cinkosságnak. Sőt. Úgy emlékszem, ekkor nézett rám először. Hidegen, pislogás nélkül. Mintha egyedül csak neki tűnt volna fel, hogy mennyit változtam. Immár jóval korosabb voltam nála, pedig valamikor egyidősek voltunk. Hosszan meredt rám, számonkérve azokat az éveket.
– Édesanyád halála után lettél ilyen korhely, bár azelőtt se volt veled könnyű. – Apám fagyos hangjára mindenki megdermedt. – Engedetlen voltál, állandóan követelőztél. Ha valami nem a kényed szerint történt, rögtön szaladtál anyádhoz, aki csak úgy bálványozott téged. Hiába intettem, bármit megtett, hogy a kedvedben járjon. Korcsolyázni is ezért vitt el aznap. Mondtam, hogy vékony a jég, de te addig nyúztad, míg ráállt…
Apám hasított magának egy újabb adag galambhúst; a bátyám a kupája után nyúlt. Júlia Ábel mellé lépett, és a fiú vállára helyezte a kezét. Engem néztek mind. Miután lenyelte a falatot, apám a nyelvével próbálta kipiszkálni a fogai közé szorult cafatokat. Alig lehetett érteni, mit mormogott közben:
– Mindig sejtettem, hogy tőled kihalhat a család. Azóta tudom is.
A kés nyelének dombormintája a tenyerembe mart. A kezem teljesen kifehéredett, olyan görcsösen rándult ökölbe. A bátyám köhögni kezdett. Azt hittem, csak félrenyelte a bort, amely éppen kibuggyant a száján. A köhögés viszont nem csillapodott; a bátyám tehetetlenül vergődött, majd összegörnyedt. Csodálkoztam, hogy senki sem segít rajta, de amint körülnéztem, láttam, hogy nem csak őt érte baj. Júlia rémülten hajolt Ábel fölé, aki szétvetett tagokkal vonaglott a székben. A fiú szájából is vörös lé csorgott, végig az állán és a torkán.
Nem tudtam, mit tegyek. Júlia reszkető ujjakkal matatott Ábel felöltőjén; a bátyám hörögve az asztalra borult. Apám a rézcsengő után kapott, de már nem bírta megfogni. Hallottam, ahogy nyöszörögve összeroskadt ő is. Menekülni akartam, ám szinte minden erő kifutott a lábamból. Mikor végre sikerült feltápászkodnom, az asztal szélébe kapaszkodva indultam arra, amerre az ajtó lehetett. Kihunyóban volt a tűz; a sűrűsödő sötétség, mintha víz lett volna, beitta magát a csuhámba, és húzta lefelé. A térdem minden lépésnél megremegett. Aztán egyszer csak kicsúszott a kezem alól az asztal pereme, és a fájdalmas nyüszítés is elhalt mögöttem. Egy másodpercig rémülten tapogatóztam a semmiben. Biztos voltam benne: ha nem jutok ki azonnal, örökre ottrekedek.
Az irányérzékem cserbenhagyott. Két fényfolt keringett körülöttem: egy vörös és egy fehér. Némi időbe telt, míg kitaláltam, hogy ha az előbbi a kandalló parazsa, akkor az utóbbi csak a kijárat lehet. Igyekeztem ezt megcélozni, de nekiütköztem az asztalnak. A derekamba fájdalom, a fülembe éles hang hasított. Valami a földre zuhant és összetört. A Mama kristálypohara. Lenéztem: a szétszóródó jégdarabkák csillogó ösvényként mutatták az utat az ajtó felé.
A világos fényfolt egyre nagyobb lett, végül már teljesen elvakított. Hátrafordultam. Az asztal és a székek üresek voltak; úgy tűnt, senki sincs a teremben. Aztán észrevettem, hogy az én helyem mögött még áll valaki. Egy lány. De nem Júlia, és ruházata alapján nem is egy másik cseléd. Különös öltözéke alig takarta kecses alakját; hosszú, rőt haja a csupasz vállára omlott. Nem tudtam, ki ő, mégsem volt idegen. Láttam már. Sok évvel korábban. Annak a napnak az előestéjén, amelyen letettem a remeték fogadalmát.
Az engem figyelő szempár zölden szikrázott. Babonás ereje volt, egyszerre vonzott és taszított. Nem tudom, miért, a lány felé nyújtottam a karom, mintha megérinthetném. Ám közben továbbra is a fény felé hátráltam. Szédültem. A lány vonalai lassan feloldódtak a sötétben, csak a smaragdszemek maradtak. A lábam ismét remegni kezdett, csuhám széle a sarkam alá szorult. Leszegtem a fejem és hátradőltem. Bele a fénybe.
Arra eszméltem, hogy a fűben heverek, kint, a cellaházhoz tartozó kertben. Hajnalodott. Az ég színe szürkéskékké vált, a fűszálakon megjelentek az első harmatcseppek. A csuhám háta gyorsan átázott, de nem érdekelt. Egyenletes, mély lélegzeteket vettem. A levegő hűs volt és gyógynövényillatú. Sokáig feküdtem így. Csak akkor keltem fel, mikor megkondult a harang.
A kőkerítés túloldalán laudesre hívták a testvéreket. Nekem is a házioltár előtt lett volna a helyem, de tétováztam. Nem tett jót az a sok imádkozás. Elnyúló órák a térdeplőn, futtában bekapott falatok, rossz emésztés, álmatlan éjszakák. Ezek keltik a rémképeket. Többször gondoltam már, hogy nem kéne olyan szigorúan követnem a regulát. Hiszen jól mondta anno az egyik novíciustársam: a remetéket nem ellenőrzi senki. Legfeljebb az Úr. Már ha érdekli egyáltalán.
Eldöntöttem, hogy kihagyom az imaórát. Odabotorkáltam az esőgyűjtő hordóhoz. Meg akartam mosni az arcom, ám amint a vízbe mártottam a kezem, éreztem, hogy van ott valami. Úgy egy arasznyival a felszín alatt lebegett; kicsi volt és puha. Kiemeltem. Egy galamb teteme volt az. A szerencsétlen jószág biztosan inni próbált, de túl fáradt lehetett, belefordult a hordóba, és már nem tudott kikecmeregni. Messziről érkezhetett. Tolla még nedvesen is világosabb és finomabb volt, mint a környékbeli gerléké. Jobban megnéztem, és feltűnt, hogy az egyik lábán egy apró henger függött.
Nem láttam ilyet gyerekkorom óta. Egyszer kilestem apámat a padláson, ahol a galambjainkat tartottuk; akkor tudtam meg, hogy ez a kis henger valójában egy vízhatlan bőrtok, melybe üzenetet lehet rejteni. Olyat, amilyet az ember nemigen bízna a futárra. Kíváncsi lettem, hogy a hordómba fulladt madár is effajta levelet vitt-e. A dögöt a földre fektettem, és mellé térdelve nagy nehezen kibogoztam a tokot rögzítő zsineget. Gondosan feltekert papírdarabka csúszott az ujjaim közé. Széthúztam, és úgy kezdtem olvasni, mintha eleve nekem szánták volna. Végtére is: majdnem.
Sűrű, német nyelvű sorok voltak, a báró úrnak címezve. Küldőjük szabadkozott, amiért csak úgy leírja, hisz az ilyesmit nem lehet kíméletesen közölni egy apával. Itt megálltam. A betűk kicsik voltak, és amúgy sem láttam jól a pirkadati homályban. Talán csak félreolvastam. A folytatás szerint a báró fia kitűnő egészségben érkezett a császárvárosba, találkozott menyasszonyával, az udvarban pedig több rangos személy fogadta audiencián. Ügyei oly kedvezően alakultak, hogy Drachen gróf is felfigyelt rá, és meghívta egy kisebb estélyre. Bár figyelmeztették, a fiatalember megjelent a vacsorán. Nem tudni, mit beszélt a gróffal, de utána fáradtnak látszott, és hamar nyugovóra tért. Már elmúlt éjfél, mikor a háznépet hangos jajgatás verte fel. A szobájába sietve látták, ahogy görcsösen rángatózik és vért köp. Tüstént elküldtek a doktorért, aki valamilyen szerrel csillapította ugyan a rohamot, ám fogalma sem volt, mi okozhatta azt. A fiatalember három napig feküdt hideg verejtékben. Egyszer sem tért eszméletére. Remegő kézzel, hunyorogva betűztem az utolsó sorokat. A levél küldője részvétét fejezte ki, és hozzátette: bízik abban, hogy a hír nem viseli meg végzetesen a báró úr amúgy is beteg szívét. Aláírás: Kircher.
Mintha megbillent volna alattam a föld, nekidőltem a hordónak, és lecsúsztam a tövébe. El kellett hagynom a külvilágot, mert nem volt benne helyem. Éveken át próbáltam csendre inteni az elmém, akár egy igazi szerzetes. Sokáig nem is létezett más, csak ezek a fehér falak meg persze az ég. A fel-felrémlő régi képekre ráfogtam, hogy csupán álmok. Azzal sem lett volna másképp, ami az éjjel történt. De jött ez a levél.
A ház ajtaja nyitva maradt. Odabentre nem ért el a hajnali fény, ám így is biztosra vettem, hogy ott van még a lány. Korábban csupán egy villanásnyi időre találkoztunk. Akkor démonnak hittem, de talán elhamarkodottan. Most, hogy ilyen hosszan ültem vele szemben, nem éreztem semmilyen ártó szándékot, inkább valamiféle rokonszenvet. Mintha segíteni akart volna. Eszembe jutott, hogy régen, azon a bizonytalan éjszakán miatta határoztam el magam. Az sem lehet véletlen, hogy újból megjelent. Percekig bámultam a feketén tátongó ajtónyílást. Aztán az egész testem beleremegett, mikor megértettem: ha a lányt csakugyan nem odalentről küldték, akkor még van innen hová mennem.
Hiába szól a harang, ma már nem imádkozom; inkább elrendezem az irományokat. Többtucatnyi gyűrött lap hever a pult fiókjában, a legtöbbnek mindkét oldala teleírva. A szavak hol rendezetten, hol zsúfoltan követik egymást; van, amit ki se tudok olvasni. Tűzre kéne vetnem az egészet, ám csak ez a kupac papír jelzi, hogy itt voltam, hogy egyáltalán voltam. Világosodik. A szoba még sose tűnt ilyen idegennek. Akármerre fordulok, érzem a hátamba fúródó zöld tekintetet, ahogy átszakítja a csuhám és lefejti rólam. Fázom, mégis kivárok. Legalább estig, hogy nyerjek némi időt. Aztán odébb húzom a fürdődézsát, amely alatt még mindig ott a katakombákba vezető járat. Nem is tudom, hányszor fogtam magam vissza, de ma éjjel tényleg leereszkedem a mélybe. Hisz ez már nem menekülés.
Dénes Gergő 1998-ban született. Gyerekkorát Oroszlányban töltötte, Tatán végezte a középiskolát. Jelenleg az ELTE Bölcsészettudományi Karán hallgat filozófiát. Az Apokrif Online szerkesztője.
