Sétáló színházzal a kivándorlás ellen

Viszonylag új fogalom Erdélyben a sétáló színház (vagy immerzív színház). A kétezres évek Nagy-Britanniájából eredő alternatív műfaj felszámolja a színpad és nézőtér közötti határvonalat, interaktivitáson és gyakran improvizáción alapuló jeleneteivel a nézőt is a performansz részévé teszi (úgymond „belemeríti” a játéktérbe). Nem sok hasonló előadást láttunk az erdélyi színjátszásban – legutóbbi a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban bemutatott Az apostol című Petőfi-feldolgozás volt. Július 7. és 16. között a már megszűnt Clujana cipőgyár épületkomplexuma szolgált az In Between Homes (magyar szabad fordításban Otthonok között) című színházi kísérlet helyszínéül, amely megszűnése óta először nyílt meg a közönség számára. Keresve sem lehetett volna jobb helyszínt találni: a darab ugyanis épp a tömeges kivándorlást tematizálja.¹

A 6+1 különálló jelenet (kettő párhuzamosan zajlik) negyedórás egységekben követi egymást, izgalmasan rezonál a cipőgyár hosszú gyártósorán való bolyongás tapasztalata a kivándorláséval. Bár a helyszínválasztás mind koncepciójában, mind látványvilágában igazodik a központi témához, akusztikájában nem a legsikerültebb: a különböző helyszínek ugyanis nincsenek kellő távolságra elhelyezve egymástól ahhoz, hogy ne visszhangozzék a szomszédos jelenet. Ez a legelején még nem teljesen zavaró, mintha a szomszéd tömbházlakásból átszűrődő veszekedést hallanánk a kínos csöndben eltöltött családi ebéd ideje alatt. Az előadás ugyanis ezzel az alaphelyzettel nyit: a külföldről hazatérő néző hátrahagyott szüleinek folyamatosan romló mentális állapotával szembesül, akik végig ugyanazt ismételgetik: Milyen jó látni titeket! Na és hogy vagytok? Emlékszel, Maria, mennyire szerettél templomba járni, és azt mondtad, orvos leszel, ha nagy leszel? Az idős párt játszó Marcel Paramici és Ionela Pop színpadi jelenléte azonban nem elég erős ahhoz, hogy megbírja a jelenet súlyát, az orvosok érkezéséig kétséges, hogy emlékezéssel küzdő időskorúak vívódását vagy egyszerűen rossz improvizációt látunk.

A második jelenet a korábban említett Maria és férje köré épül, akik aggódva várják a videóhívásos nagyszülői beszámolót arról, hogyan viseli gyermekük a romániai vakációt. Fokozatosan kiderül: a nagyszülő előzetes egyeztetés nélkül ortodox hitre keresztelte a fiukat, holott a szülők kifejezetten ellenezték a vallásos indoktrinációt. Ioana Maria Repciuc és George Sfetcu játéka már jelentősen lendületesebb, kiválóan ellensúlyozza az első jelenet zavaró tehetetlenségét azzal, hogy kevesebb interaktivitást vár el a nézőtől, mindeközben humorral oldja az eddig felgyűlt feszültséget. Sikerült a modern technológia színpadi alkalmazása, a videóhívások életszerűek (gyakran „megszakad” vagy elhalkul a hívás, a szereplők visszakérdeznek), bár zavaró, hogy az előre rögzített videóhívás gyakran perspektívát vált, így olyan szemszögből is láthatjuk a másik felet, amelyet egy telefonos videóhívás nem tenne lehetővé.

‍

Legemlékezetesebb mind színpadi terv, mind színészi játék szempontjából a harmadik jelenet. Lerobbant munkásszállóba kényszerül a néző, itt egy rejtőzködő nő meséli el élettörténetét – végig egyfajta kétértelműséggel, nem tudni, hogy valóban spárgaszedő mezei munkással beszélget vagy kényszerprostitúció áldozatával. Bár nem életszerű, de látványos díszletmegoldás a szűk szobában szétszóródott, minden lépésre susogó szemeteszacskók halmaza, a korábbi helyszínekkel ellentétben itt nem egyértelmű, hol lehet a néző kijelölt ülőhelye: a földön vagy a durva gyapjúpokróccal fedett emeletes ágyakon? Ide őt nem várták, ide senkit sem vártak. Abban is különleges ez a jelenet, hogy egyfajta szabadulószoba-alapú interakciót épít fel (a továbblépéshez segíteni kell a szereplőnek, hogy hazatelefonáljon). A szituáció filmszerűsége ellenére a végig takarásban maradó színész (Salomeea Rusu) játéka egészen meggyőző, a szövegkönyv azonban sekélyes, gyakran kliséken alapul. Hasonlóképp a felszínen mozog a Pál Emőke által alakított édesanya és fia videóhívásos beszélgetéséből álló negyedik rész, amely a második egyfajta fordítottja. A negyedik jelenetben nincs konkrét konfliktus, katalizátora épp az elhallgatás, kiüresedett ígéretek, magányt leplező mosoly. Kényelmes ülve maradás helyett a nézőnek egyfajta labirintusszerű térben, egy ismeretlen város utcáin kell bolyongania ahhoz, hogy figyelemmel kövesse a párbeszédet.

Különösen nehéz megtartani a nézői figyelmet egy olyan előadás-sorozatban, amelynek több mint fele kizárólag videóhívásokból áll. Az ötödik jelenetben kivételesen élőben követhetik a videóhívást két szomszédos szobából, egy leszbikus pár távkapcsolatán keresztül, akik hollandiai esküvőjüket tervezik. A jelenet hitelesen örökíti meg a távkapcsolatok bizonytalanságát, különösen akkor, amikor Didi egy időre elmegy, és a néző is átveréstől félő szeretőként várja visszatérését (mint később kiderül, ekkor lépett át a zárójelenetben felállított ravatalozóba). Ugyanakkor nem látunk olyasmit, amit a korábbi jelenetek már ne mutattak volna meg. A zárójelenet újabb gyenge pontja az előadásnak: az erőtlen improvizáció nem a ravatalozók vagy a gyászoló tömeg csendjét idézi meg, hanem a színészek tanácstalanságáról vagy kimerültségéről árulkodik. Alig hallhatóan összesúgnak egymás között, vizet isznak, elfáradtak.

Az Otthonok között lényeges társadalmi kérdéseket tematizáló, mégis érezhetően ideológiavezérelt előadás, amelyet elsősorban a közölhetnék határoz meg (a kivándorlás család- és kapcsolatromboló mellékhatásainak bemutatása), mintsem egy koncepciózus szövegkönyv vagy rendezés. Ehhez mérten a jelenetek gyakran didaktikusak, repetitívek, a hiányzó dramaturgiai szubsztanciát hatásvadász megoldások kárpótolják. A látványvilág (díszlet, videómegoldások) és a technikai kivitelezés ugyan valóban izgalmas, de nem tudja kárpótolni az irányvesztett színészi játékot. Paradox módon épp az előadást záró kiállítás nyújt hiteles képet a romániai kivándorlásokról, azok hullámairól, személyes történeteiről. Ajtókra kifüggesztett panelek, statisztikák ismertetik a romániai kivándorlást, a zsidó és szász közösség kivándorlásával kezdődően, a romániai értelmiségen keresztül (pl. Constantin Brâncuși, Emil Cioran vagy Eugen Ionesco), egészen a rendszerváltásig, Románia EU-s csatlakozásától napjainkig. A kiállításra összegyűjtött személyes tárgyak közül néhány sokkal komplexebb történetet mesél el, mint a megtekintett jelenetek (bár azokat is valós történetek inspirálták). Fontos kiemelni, hogy az összművészeti projekt nem csak hozzáférhető színházi tapasztalatot kínált fel (a belépés regisztrációhoz kötött, viszont ingyenes), hanem Rareș Moldovan meghívásával az idén megjelent újrafordítás apropóján megpróbálták közelebb hozni a nézőkhöz James Joyce Ulysses című regényét.

Mindent egybevetve gondolatébresztő tapasztalat az Otthonok között, hibái és kidolgozatlansága ellenére is. Fontos kulturális referencia lehet a kolozsvári alternatív színházi szcénán, amely izgalmas kezdeményezés arra, hogyan reagálhat a színházi világ korunk meghatározó társadalmi-szociológiai problémáira, és hogyan lehet ezt a sétáló színház konfrontativitásával, állandó mozgásban maradásával ötvözni.

Create.Act.Enjoy Egyesület – Lucian Blaga Nemzeti Színház – Kolozsvári Színház és Film Kar: In Between Homes. Rendező: Andreea Iacob. Rendezőasszisztens: Varga Hunor-József. Szövegkönyv: Gábor Zsófia. Szereplők: Diana Buluga, Maialgesa Dat, Călin Deneș, Sorana Eșanu, Iszlai József, Raluca Lupan, Ana Maria Marin, Octavian Mic, Victor Muntean, Pál Emőke, Marcel Paramici, Ionela Pop, Ioana-Maria Repciuc, Clara Roman, Oana Rotaru, Salomeea Rusu, George Sfetcu. Zene: Iszlai József. Videóterv: Ioana Ofelia, Octavian Șaramet. Videomapping: Diana Drăgan-Chirilă. Grafika és látványterv: Cristian Luchian.

Jegyzet

¹              Az előadás a Create.Act.Enjoy társulat, a Lucian Blaga Nemzeti Színház és a BBTE Színház és Film Kar koprodukciójaként jött létre az Ulysses: European Odyssey (2022-2024) elnevezésű európai pályázat keretében, amely 18 európai városnak nyújtott anyagi támogatást abban, hogy párbeszédbe lépjenek James Joyce opusával.

‍