Semmitérő történetek

Egy kocsiút

‍

A férfi kitakarítja az öreg Škodát, ez az ő feladata. Jobban érzi magát úgy abban a szűk térben, ha tisztaság van benne. Előáll az autóval. Kinyitja a nőnek az ajtót.

– Parancsolj, szállj be.

– Pillanat, bedobom hátra a táskámat. Itt a csoki, ez meg a tiéd.

– De jó, el is teszem a hűvösre.

Mindketten kényelmesen beülnek.

– Indulhatunk – jelzi a nő, hogy elkészült. – Szépen kiporszívóztál, és letörölted a műszerfalat.

– Ühüm. Figyelted, hogy Józsiék mindig veszekednek, amikor mennek valahova?

– Zsófi képtelen összeszedni magát korábban.

– Nem tudnak időben indulni, Józsi mindig mérges, tudja, hogy késni fognak – a férfi tudja, hogy a nő elvárja tőle a türelmet, ezt a szomszédban sosem tapasztalni.

– Sajnálom őket, könnyen lehetne változtatni és nyugodtan elindulni. Józsi talán így oldja meg, hogy ne aludjon el a volánnál, idegességében annyira felpörög. Mint neked a csoki – mosolyog a nő.

– Változtatni Zsófi tudna, ő késik. Ez az idegeskedés indulásnál fárasztó lehet inkább, nem? Jó, hogy nálunk béke van, nem szoktunk veszekedni.

– Ha nincs miért, mert az emberek alkalmazkodnak a másikhoz, meg figyelnek egymásra, nem lesz baj. A veszekedést mindig generálják, valamiért, így oka van.

– A szál virágot ki kapja? – kérdi a férfi.

– Icának szedtem a kertben, olyan kedves volt, mikor próbáltunk.

– A kis Pókica! Csak nem befejezte a ruhádat?

– De, igen, elkészült, majd beugorhatunk érte útközben. Azt mondja, 29 000 forint lesz. Szerintem nem sok pénz ezért a munkáért, mit gondolsz?

– Gyönyörű anyag, láttam. Ha a fazont jól lemásolta, és olyan a varrás, amilyen lenni szokott nála, akkor egyedi darab lesz. Nem állít be ilyenben a szomszédhoz a takarítónő, az biztos.

– Saci is azt mondta, teljesen rendben az ár, talán még kicsit irigykedett is.

– Kellett vele dolgozni, szóval szerintem megéri ezt a pénzt. Igaza van a barátnődnek.

Mindketten a tájat nézik. A nő jobboldalt, a férfi baloldalt.

– Szerinted borravalót ne adjak?

– Ahogy akarod, nem oszt, nem szoroz.

– Én is így gondolom, ezer forinton már nem múlik. De képzeld, Saci azt mondja, hogy ne adjak, úgyhogy kivettem egy ezrest a pénztárcának abból a zsebéből, ahova összekészítettem a varrónő díját.

– Érthető, ennyit mondott, ennyit kér, ennyit kap, ráadásul még virágot is viszel.

– Azt ki tudja tenni a váróba. Borravalót én sosem kaptam, persze banktisztviselőként nem is olyan helyen dolgozom. Én olyan vagyok, hogy inkább ingyen segítek, ha valaki pénzügyi tanácsot kér. Mások állandóan tartják a markukat. Leginkább az a baj, hogy nem tudják, mi lenne az elég.

– Aha…

– Szóval te sem adnál.

– Drágám, itt most rólad van szó, nem rólam. Arról, hogy te adsz-e Icának borravalót vagy nem, kerekítesz-e 30 ezerre, vagy annyit kap, amennyit kért, plusz a virág.

– Akkor azt mondod, hogy adjak harmincat? Tegyem inkább vissza azt az ezrest?

– De hát egész végig azt magyarázom, hogy azt csinálsz, amit akarsz, annyit adsz, amennyit akarsz.

Pár percig mindketten előrefelé néznek szótlanul. Motorzúgás, gumisurrogás.

– Szerinted honnan tudhatnám, hogy ő mit gondolt, mennyit akart igazából?!

– Ha ő huszonkilencet kért, akkor annyit is gondolt, ha harmincat gondolt volna, annyit mondott volna.

– Most mi van?

– Induljunk ki abból, hogy nagy általánosságban mindenki azt szokta mondani, amit gondol. Ha nem így lenne, akkor azt kellene fürkészni, mi a valódi mondanivaló, mi igaz, mi nem igaz. Nem lehetne így beszélgetni. Képzeld el, bemész a textilboltba, kérsz három méter anyagot, és a boltos azon kezd morfondírozni, hogy inkább nem 290 centire gondoltál-e, vajon, és majd nem megsértődsz-e inkább, ha három métert ad, mert akkor azt feltételezed róla, hogy ő téged kövérnek lát – teszi hozzá mosolyogva a férfi.

– Micsoda? Szerinted nem fog jól állni a ruha, mert kövér vagyok?

– Hogy mondhatsz ilyet, ez csak egy példa volt. Kezdem elveszíteni a türelmemet. Arról beszélek épp, miért fontos, hogy azt mondja mindenki, amit gondol. Olyan emberrel ne tárgyalj, akiről feltételezed, hogy mást mond ahhoz képest, ami a fejében van, ami a szándéka, amit szeretne.

– Hogy te hol élsz, Kedvesem! Milyen egyszerű lenne így a világ. Konokul összezárt szájjal egymás mellett ülnének az emberek.

– Még fél óra, míg Icához érünk. Figyelj, te most nem is arra vagy kíváncsi, hogy a 29 és 30 közt melyiket válaszd, hanem csak idegesítesz? Rég eldöntötted, mennyit adsz, és igazából nem is érdekel a véleményem?

– Már megint a plafonon vagy, így nem lehet beszélgetni!

– Ne haragudj, végig pontosan fogalmaztam. Szerintem mindenki akkora összeget mond, amekkorát akar, kér, aki annyit ad, az jól teszi, de ha felfelé kerekít egy ezressel, az is tökéletes. Ez egyszerűen egy olyan helyzet, amiből nem lehet rosszul kijönni. Erre itt veszekszel velem.

– Persze, mert leordítasz. Jobban járok, ha nem mondok semmit. Mindig csak az derül ki, hogy én hülyeséget beszélek, semmi nem tetszik neked, amit csinálok!

– Egy szóval sem mondtam ilyet. – A férfi az útra koncentrál, nehogy elvétsen egy kanyart. – A csokit is megköszöntem. Bár úgy látom, megmarad, nem fogok elaludni, akárcsak Józsiéknál, most itt sem a chill a lényeg.

A nő hallgat. Igazából nem tudja, mit mondjon. Direkt megalázták? Ugyanaz történt, mint már számtalanszor korábban. A férfi érzi, ha a témát folytatja, csak növeli a káoszt. Ha magát a sértődést elemzi, akkor bántja meg igazán a nőt.

– A bankban minden rendben volt? – oldalaz végül. A hallgatásnál ez is jobb. Pedig, ha nem beszél a témáról, akkor ott a fájás a gyomrában, és legközelebb még rosszabb lesz az érzés.

– Aha. Minden a szokásos. Jancsi – a kis Jancsika – mindenkinél nagyobb akar lenni, pedig csak most jött. Remélem, nem mérgezi meg a levegőt, a főnök nem veszi maga mellé.

Csendesen kanyarognak tovább, ahogy az út vezet. A férfi bekapcsolja a rádiót. Felcsendülnek a slágerek.

Kriszti és Viola

Ismét úton. Már egy órája. Autó, férfi, fiú. Mint máskor is, beszélgetnek. Szóba kerül egy bizonyos Viola. Dolgozott együtt a férfival. A neve miatt, mert a fiú elsőre nem tudta, milyen virág is az, halványan emlékszik rá. Több mint tíz éve, hogy utoljára hallott róla. Az arca kicsit rémlik neki, egyébiránt nem tud társítani hozzá semmi különöset.

– Nem szeretnélek kínos helyzetbe hozni, és nem várok el tőled hasonló történeteket. Amúgy fájdalmas lehet neked, hisz nemrég szűnt meg a kapcsolatod Krisztivel.

– No problem.

– Inkább arról van szó, hogy kikívánkozik belőlem egy dolog, és pont neked akartam elmondani. Nem lenne jó megvárni, míg olyan öreg leszek, hogy már nem tudok beszélni sem.

– Odébb van még ez, apu, nem kell a mentegetőzés.

– Jó, de bármikor elhatalmasodhat rajtam az emlékezet valamilyen betegsége.

– Haha, szó sem lehet róla, hiszen állandóan olvasol, verseket tanulsz, sportolsz, azaz még az agyi vérellátást is serkented. Ma már tudjuk, hogy a memóriának nem kötelező leromlania. Biológiailag adottak a lehetőségek: új idegsejtek jönnek létre, a neuroplaszticitás jelensége sem szűnik meg a korral. Persze a demencia más, az betegség, viszont a családban nincs rá példa. A nyelved sem fog lebénulni, nem lesz ekkora szerencsénk…

– Akkor is elmondanám…

– Juhú, hajrá!

Az apa feleleveníti, hogy egy alkalommal szintén ketten utaztak valahova, akkor Budapesten, amikor Viola beszállt a kocsiba. A férfi köszöntötte, kinyitotta neki az ajtót, és egy fél óráig hármasban mentek a városban, míg a fiú ki nem szállt.

– Ő volt az a nő, akit titkoltam előled.

A fiú óriási szemeket meresztett.

– Úgy érted, hogy volt köztetek valami?

– Hát…

– Nem hiszem el. Ráadásul pont ezzel a nővel!? És anyu tudott róla? – hosszas csend a kocsiban. Zenét nem hallgatnak. Kicsit beszűrődik a kerék és a motor hangja. – Mondjuk, tényleg nem értem, miért meséled el ezt nekem, ilyet az ember a barátaival beszél meg, nem a gyerekével.

– Pont azért mondom el a sztorit, mert régóta zavar, hogy akkor, amikor gimnazista voltál, e miatt a kapcsolat miatt nem tudtam odafigyelni rád. Sok kellemetlenségtől, keserű útkereséstől megkímélhettelek volna, ha te lettél volna a figyelmem gyújtópontjában.

– Ezen ne rágódj, elhanyagolt nem voltam, onnantól fogva pedig mindenkinek meg kell küzdeni önmagával és az útjaival. Egyébként anyuval jól megvoltunk. Belőled annyit láttam, hogy kicsit kevésbé volt meghatározó a jelenléted a korábbihoz képest. Most legalább tudom, hogy miért történt ez így.

– Igen, már nem voltál kisgyerek, de azért szükséged lett volna rám.

– Képzeld, most viszont hirtelen teljesen világosan látom azt az utat, amit említettél. Ott vagyunk hárman, hallom a hangját, szinte érzem az erőszakos jelenlétét. Ahogy beszállt a kocsiba, elkezdett panaszkodni a barátaira, a munkahelyére, a gyerekeire, a férjére. Rémisztő volt, ahogy csak rosszat tudott mondani mindenkiről. Nem értem, mit szerettél benne. – Az apja és ez a nő? Ez lehetetlen.

Ismét csend, a férfi az útra mered, de lazán fogja a kormányt, a tempomat pedig tartja a sebességet az autópályán.

– Túl messzire vezetne ennek a taglalása, azt hiszem, magam sem tártam fel mindent róla. Talán tényleg nem biztos, hogy egymást követő generációknak ennyire részletesen ki kellene fejteniük egymásnak a szerelmi életüket. Viszont veled pont ezt az őszinteséget választottuk. Amikor Violával találkoztunk és megfogta a kezem, elöntött a boldogság. Akkor nekem már mindegy volt, mit mond, bőven megvártam, hogy kipanaszkodja magát. Már ezt is jó volt hallgatni, pedig mindenki másnál bosszant.

– A te érzéseidet te ismered. De az biztos, hogy ez a nő csak békétlenséget hozott az autóba, ott rikácsolt, mint egy hárpia, viharos sebességgel sorolta a sérelmeit. Mintha mindenütt csak ellensége lett volna. Annyira hosszan és egysíkúan csinálta ezt, hogy bőven volt időm végiggondolni: az általa említettek teljesen átlagos emberek lehetnek, egyáltalán nem gonoszak vele szemben. Ő viszont igen ellenségesen beszélt róluk.

– Talán igazad van. Ám sosem bántott senkit, csak elsorolta nekem a gondjait. Lehet, hogy főleg erre kellettem neki – tette hozzá a férfi.

– Mert otthon már unták azt, hogy semmi sem jó, semmi sem felel meg az igényeinek?

– Ennyire nem volt rossz a helyzet, kérlek, te se ess át a ló túlsó oldalára.

– Honnan tudod? Nem voltál ott! Ráadásul a fentiek alapján számíthatsz arra, hogy rólad is pontosan így gondolkodik és beszélt másokkal, semmi tisztelet és szeretet nem szorult bele a többi ember iránt.

– Nagyon kedves tudott lenni.

– Leginkább a manipulációban tudhatott jeleskedni. De lehet, hogy te láttad jól. Viszont ő nekem semmit nem jelent. Számomra teljesen idegen emberről beszélünk. És képzeld, ilyenkor te is az vagy. Annak ellenére, hogy rengeteget kapunk a szüleinktől, nem ismerjük őket. Pedig a legtöbb időt veletek töltve növünk fel. Csak azt az oldalatokat láttuk, amit a közös életben mutattatok. Közben pedig ez csak a jéghegy csúcsa… Így kell mintákat lelesnünk, gyerekeknek. Persze ettől még másoljuk azt, amit tudunk, és amit felül nem vizsgálunk.

Megállnak egy benzinkútnál. Frissnek tűnik a levegő ahhoz képest, amilyen fülledt a szellőzés ellenére a kocsiban volt. Nyújtóznak, tekergetik a derekukat, nyakukat. Tankolnak. Fizetéskor egy-egy kávét is kérnek. Elindulnak. A férfi ott folytatja, ahol abbahagyták.

– Az ilyen történeteinket valójában nem tudjuk elmesélni. Rengeteg bennünk a bizonytalanság, épp ezért vannak ezek a megoldatlan kapcsolatok. Le lehet zárni őket, véget lehetett vetni ezeknek, de a következmények nem szervesültek az életünkben úgy, hogy rád is hatással legyenek. Te legfeljebb egy fekete lyukat tapasztalsz meg az életemből ott, ahol az a kapcsolat volt. Néha én sem tudom, mi volt a fontosabb: amit megmutattam, vagy az, amit nem tudtam.

– Amit nem mutatsz meg, az nincs. Úgy alakult, hogy tudunk ilyesmiről beszélgetni, ennek örülök, ez nekem fontos.

– Viola egy ideig kitöltötte a hiányokat a tökéletesség illúziójával, majd kivonta magát, akkora űrt hagyva, hogy lehetséges, sőt, szükséges lett az, hogy újrateremtsem magam, sokszor a nála megfigyelt módszereket alkalmazva. Igen, pár dolgot eltanultam tőle, ezért hálás lehetek neki. Talán ennek köszönhetően nem voltam rá mérges soha.

– Vili. Pedig a gyászfeldolgozáshoz hozzákapcsolódik a düh, ha nem érzed a hiányát, az furcsa.

– Próbálom az átfordított tudást jól alkalmazni. Néha persze elbizonytalanodom, hogy van-e egyedi feladatom, vagy „csak” televény vagyok, a te termőfölded.

– Esetleg mindkettő? És én pedig? Vajon saját jogon megélő ember, vagy a másolatod? Gyerekkoromban, amikor a játékautókat tologattuk a barátommal, annyira különlegesnek találtam magam, hogy nem tudtam elképzelni, ő is ugyanolyan ember, mint én vagyok. Hol lehet a különbség? A fejben? De az óvodában és az iskolában utána ő is okosnak tűnt, volt, amiben nálam jobb is. Ő nem annyira különös, mint én vagyok, rajtam minden izgalmasabb. Nem találtam erre a paradoxonra megoldást.

– Ha már ilyen egyedi témánál tartunk, nem úgy van, hogy a külvilágban mindig csak a szerelmed tud igazán izgalmas lenni? Ő lesz az, aki nálad is különlegesebb?

– Látod, hogy eljutottunk valahova. Ezeket fogom Kriszti kapcsán is átgondolni. Viszont most elfáradtam. Meghallgathatjuk Brahms 1. szimfóniáját?

‍