Ruan

Kett Groza János: A jel gyötrő fantomja
Vadőrök vére festette feketére a vörös földet. A bozótok rejtekéből törtek rájuk, mikor Jaco motorral közeledett orvvadász társaihoz, akik a mérgezett nyíllal megsebzett orrszarvú szaggatott légzését figyelték. Éjszaka nyomát vesztették az állatoknak, aztán a déli égen a keselyűk tánca megmutatta az agónia helyszínét. Louis az árván maradt borjút heccelte, ki esetlenül védte haldokló anyja testét. Ruan tudta, ha ők észrevették a dögevőket, akkor hamarosan nyüzsögni fog a környék a vadőröktől. Minél hamarabb túl akart lenni az egészen, itt kérdés nélkül megölik a vadorzókat.
– Hol van már az öcséd azzal a fűrésszel? – türelmetlenkedett.
– Biztos megállt hugyozni – nevetett Louis, a rémült kölyök felé toppangatva.
– Jön már! Hallom a motort. Hagyd már békén!
A bozótok szegélyezte tisztásra vezető ösvényre a fiatal Jaco kanyarodott be vigyorogva. Egy pillanattal és egy dördüléssel később, átbukfencezett a kormányon, vörös porfelhőben hempergett többször keresztül egymáson motor és gazdája, megállva végül külön, halálbiztosan. Ruan a sokkból kizökkenve rohant a bokrok közé. Remélte, hogy ellentétes irányába a társát ért lövésnek. Ösztönei nem csaltak, golyók süvítettek el a feje mellett. Hátulról érkeztek, kíméletlen, hangos lövések, szüneteikbe Louis és idegenek üvöltése szűrődött be. Földre vetette magát egy bokor alatt, fedezékében látta, ahogy barátja bozótvágóval rontott a három fegyveres vadőrnek, a hozzá közelebbi kezét levágta pisztolyostul, majd térdre rogyott a hátát ért lövéstől. A pengét még mindig szorította, rátámaszkodva próbált felállni, mikor az egyik vadőr mögé lépett és közvetlen közelről fejbe lőtte. Villámgyorsan történt minden. Közben a másik őr nadrágszíjjal akarta elszorítani társa csonkolt karját. Amelyik Louissal végzett, ahelyett, hogy őt vette volna üldözőbe, rátérdelt a sikoltozó mellkasára, próbálták lefogni. Ruan ekkor kihasználta a lehetőséget, két pontos lövést adott le, aztán kivárt. Hosszú, végtelennek tűnő percekig várt. Nem voltak többen, ez egy kósza járőrcsapat lehetett, mindannyiuk pechére pont egymásba botlottak.
– Hamarosan ideérhet az erősítés – villant át az agyán, mikor kimászott a bokor alól. A csonkolt kezű vadőrt még életben találta, mellette arccal a földnek a két másik hevert, pár méterre pedig a barátja. Elegyedett vérüktől sötétlett a föld. A haldokló már csak halkan nyöszörgött, a szíve minden dobbanása lassan kipumpálta belőle az életet. Rengeteg vért vesztett. Közelebb érve felismerte az arcát, falubeli, gyerekkora óta ismerte. Johnnak hívták. John, akihez kegyelmes az Úr. Feleslegesen nem akart zajt kelteni, bakancsával addig taposta a torkát, míg a vergődő test el nem ernyedt. Közben távolabb észrevette a borjút, aki a lövések zajától megrémülve elmenekült, de most félénken egyre közelebb araszolt anyjához. Jaco rongybabaként kitekeredett testétől néhány méterre talált rá a láncfűrészre. Látszólag sértetlen maradt, de a lánc lecsúszott a vezetőről. Szerencsére a láncfeszítőhöz való kulcs nem pergett ki a fűrész aljában kialakított helyéről. Visszarakta a láncot a vezetőre, majd megfeszítette. Kihúzta a szívatót, megpróbálta berántani, döccent, szívató vissza. Újra berántotta, a berántó szerkezet ugrott, de beindult, aztán azonnal lefulladt. Levette a légszűrőt, kitekerte a gyertyát. Teljesen beköpte a korom, megnyalta, beletörölte a nadrágjába, visszatekerte, köpött egyet. A légszűrőt finoman vörös por fedte, megfújta, visszatette a helyére, rácsavarta a tetejét. Szívató ki, berántás, szívató vissza, működött. Az anyaállat testéhez közeledve azon járt az esze, hogy a tülökért kapott pénzből küldenie kellene majd Louisék öreganyjának. Ugyan nem szívlelte, mindig ellenségesen beszélt vele, ha a fiai nem voltak jelen. Az asszony szerint a hozzájuk hasonló bűnözők miatt szárad el az ország. A föld gyermekei, és mégis ellene vétkeznek, meg kell bűnhődjenek, családjaikkal együtt.
– Baszd meg a földed, babonás vénasszony! – mondta, és berántotta a fűrészt. Pár méterre a tetemtől rémülten állt az árva borjú, őt bámulta. Ruan mélyen, a koponyacsonttól kezdte vágni a tülköt. Alvadt vér fröccsent az arcába, ismerős égett szag csapta meg az orrát, olyan, mint a leperzselt szőré. A gép lefulladt mielőtt végzett. Dühében a földhöz vágta a fűrészt, lerúgta a lifegő orrszarvat a koponyáról, ami a hullák mellett landolt.
– Össze kellene gyűjteni a fegyvereket, de nincs idő – fordult meg a fejében a testek fölött állva. A zsákmányt rongyba csavarta, odasétált vele a motorjához és ráerősítette a csomagtartóra, ahonnan leemelte a meleg kulacsát. Lenyelt néhány kortyot, leguggolt, a többit a tenyerébe öntötte, megmosta az arcát. Ágak pattanása, recsegés, ropogás, valami hatalmas törte át magát a bozótoson, akár egy buldózer. Felállt, letörölte a szeméről a vizet, máris ott állt előtte egy gigantikus elefántbika. Füleit széttárta, mint valami óriás pillangó szárnyait a napfényben. Felbőgött, a földet tiporta a lábával, ormányával felverte a port, ringatta a hatalmas agyarait. Ruan tudta, hogy a futás nem segíthet, kiabálni kell, hadonászni, de megdermedt. Itt nem jönnek be ezek a trükkök, a vér szagától teljesen megvadult az állat. A puskája ott pihent a hátán, ahogy megmozdította a kezét, a bika hirtelen felé lépett és ormányával megsuhintotta. Méterekre lökte el és rögtön ott termett felette, agyarával taszította odébb. Érezte a combja húsát felszakadni, földet érésnél beverte a fejét és ráharapott a nyelvére. A tomboló vad rácsapott, akár egy husáng roppantaná csontjait, majd megragadta a lábát és maga alá húzta. Hatalmas csápként markolta meg a fejét és ráállt a hátára. Ruan nyüszítve fújta ki az utolsó elhasznált levegőt, a tüdeje kipréselődött, roppant a gerince.


Barcsai László 1988-ban született Miskolcon, jelenleg is ott él, kulturális és irodalmi szervezőként dolgozik. 2008 óta publikál, az Orka Csoport és a Slam Poetry Miskolc alapítója.