Rövidprózák

László Hajnalka - Compassion

Leér a szőnyegről

Slagr & Camilla Granlien: Arne (Songs By Geirr Tveitt, 2013)
a talpa leér a padlóig, pedig az ágyon ül. az ágy szélén. a padlón szőnyeg van, a szőnyegen meg akkor a talp. benyomódik a szőnyeg az árnyékok súlya alatt. az ágy is benyomódik. most nem lógázza a lábát, hideg van. fehérek a lábai, meg a Nap is megvilágítja. kiissza a színeit.
fehér a ruhája vége, ahogy a térdére lóg. följebb is fehér. a Nap mindent magáévá tett itt. még a ruha is nagy rá, pedig a legkisebb méret volt. nem simul a derekára. jobb is, nem vetkőzni öltözött fel. előrecsúsztatja a talpát a szőnyegen.
a lábszára is árnyékot dob a padlóra. el fog indulni, csak még kipróbálja, hogyan esik a fehér szőnyegnek a fekete árnyék. meg nehogy elessen benne. a szőnyeg alatt van a padló, azt nem érzi a talpával most. biztos nehéz a padlónak a szőnyeg négyszögletes árnyéka.
az ágy szélébe kapaszkodik, lecsusszan a szőnyegre. érzi a szőnyeget a bőre. fázik a combja, a szőnyeget még nem melegítette fel senki. kinyújtóztatja a lábát, eléri-e vajon a szőnyeg végét. milyen hideg a padló ott. de nem éri el. nekidönti a hátát az ágynak.
a fehér ruha fehéren megy tovább fölfelé. a melleit kirajzolja, aztán V alakban szétnyílik és így ér föl a vállra. a szívét pont nem takarja jól. még szerencse, hogy belül viseli. a ruha közben nem állt meg, a válltól már lefelé megy, a háton végig. a fenekénél összevissza gyűrve.
nem túl illedelmesen ült le. oldalra dől, balra. akarja, hogy az arcát is érje a szőnyeg. ha már úgy nyújtózkodik. sohasem szűnik meg nyújtózkodni az égig. ő meg rajta tapos, amikor csak lelép a földre. füves puszta, lapos füvekkel.
nem szabadna eltaposni az igyekezetet. és mi lesz, ha egyszer eldőlnek a szálai végleg. belefúródik az arcába a szőnyeg. keveredik a hajával. szőke. itt minden olyan, mintha valamilyen színe lett volna, de már elfogyott. a lábát a testével egy vonalba húzza, hasra fordul és továbbgurul a szőnyegen.
nézi az ágyat. fehér az is. hideg. a fehér paplan rásimul az ágyra. túl egyenletes, mintha sohasem ült volna rajta senki. nem baj, a ruháját azért jól összegyűri. túl nagy az ágy. túl nagy a szőnyeg. túl egyenletes. a párnák is a helyükön vannak.
az ablak meg az ágy fölött, a fehér csipkefüggönyön keresztül azonos arányban hull az ágyra a fény és az árnyék. fekszik a jobb oldalán, az egyik keze a feje alatt, a másik a felső vállától fehéren leérkezik a földre. a szőnyeg része. fehéreik egymásba keverednek.
az ágy lapos árnyékot ejt a szőnyegre. az ablak a plafonig ér. a hátára fordul, továbbgurulva. nézi a plafont, az is fehér, csak több rajta az árnyék. mert az árnyék itt lefelé esik, de úgy, hogy föntről mégsem fogy el. még így se ér le a szőnyegről, pedig annak is van vége.
a plafon szögletes súlya a padlón. érzi az arcán. a szívén, amit szerencsére nem lát a plafon. túl nagy. valami zúg. a plafonon továbbhaladva, végig, szóval ott az ajtó. meg az ajtó melletti fal. ez a szoba teljesen üres és fehér. ki fakította ki. a Nap meg ömlik befelé.
a szemei kékek, teljesen hiányzik belőlük az árnyék. túl sok mindenre ránézett már. csak ennyi színe maradt. fogy. felül. teljesen összegyűrte magát. végre látszik, viseli. az ajtó felé indul a szemével, de nem meri kinyitni, mert odakint nem üres és fehér van.
fél, hogy egy asztal vagy festmény elveszi a színét. és akkor elveszik, nem találják meg többé a szőnyegben. majd néz az ég felé, a plafonra. soha nem szűnik meg. a kilincs is fehér. a haján átbújik a fény. a hajával festi meg a Nap a szobát, saját színt ne pazaroljon.
mi zúg? ki vitte ki a bútorokat? nézi az ürest. miért fehér az üres. egyenletes. ha az ágyon fekszik, nem gyűri össze a takarót soha. még az árnyékával sem. vagy ha tüsszent. kifújja az orrát. levegőt vesz. ki tett volna ide bútorokat? nincs itt hely bútornak.
a Nap mindent az ő színével festett meg. azért üres? hideg, nem melegítette fel még senki. fázik magától. az ablak árnyéka. a csipkefüggöny kicsit több árnyékot ad, megbomlik az egyensúly. nézi, hátrafordulva. süt a Nap, de lehet, hogy már éjszaka van.
beömlik az ajtón az árnyék. valakinek a szeme bevilágít a szobába. áll, lép, kikerüli, eléri az ágyat. leül az ágyra. hogyhogy nem botlott meg az árnyékában? a szíve kilátszik, valahogy kint felejtődött. visszafekszik. belenyomódnak a fűszálak, szőnyegmintás lesz a bőre. ki lehet mosni?
nézi a plafont, hogy miért megint a plafont nézi. nem ülsz mellém? beszél. a talpa leér a padlóig. belenyomódik a szőnyegbe. az ágy is benyomódik. gyűrődik. gyűrődik a fehér. az árnyékok. rendezetlenül dobál mindenféle árnyékokat szerte.
a szőnyeg szálai is lefekszenek a lába alatt. miért hord zoknit, ha nincs hideg? megzavarodnak a fehérek, ismeretlen színekkel keverednek. szögletes árnyékai vannak. a szálak laposan nyújtózkodnak. fönt az árnyékok a plafonon, nézi, milyen felhősen keveregnek.
fehéren zuhan a plafon. a lámpa nem világít. fehéren sötét. a nézések ránehezednek a levegőre. a levegő lassan lélegzik. kéz közeledik. ki látja ezt a kezet? és miért van színe. mintha árnyék volna, aminek árnyéka van. gyere, ülj ide.
a ruhája sem fehér. hidegnek látszik. de hol van már a szőnyegnek a vége? a párnák árnyékait látja eltévedni. miért akarnak itt lámpát kapcsolni? fél, az a másik kiissza a színeit a tekintetével, ahogy belenéz. olyan félreértett a belenézése, mintha nem is bele nézne, csak rajta át.
de úgy, hogy ő nincs ott mégsem. kinyitja az ajtót a szemével, mert csukva találta, de nem lát se asztalt, se festményt. lehet, az ő színeivel festették őket is, az pedig nincs. sohasem fogy el a megszűnése. így indul el. fehér az ég, akkor is, ha kék. nézi az eget, amikor a plafont látja. az a másik ki akarja húzni a szőnyegből.
pedig az égig nyújtózkodik, csak neki máshol van az ég most.

Leérnek a földre.

Sutari: Idzie Niedźwiedź (Wiano, 2014)
Megrettent és kifutott belőle az árnyék, ezt szerettem, ilyenkor lehetett látni jól, milyen, amikor nem esik rá a dolgoknak a mocska. Ült és láttam rajta, nagyon fél, nem lehet így semmit csinálni, megmozdulni se, különben megsebesítik a kövek. Mindig az a hülye gondoskodásérzés, hogy meg kellene védeni valamitől, ami nincs, csak neki van.
Szerettem volna mondani valamit, de ilyenkor még a homok is sebet vág. Figyeltem csak, mit fog csinálni mégis, mert mozdulatlanul meg nem lehet, vagy nem sokáig, de nem mozdult, tényleg, ezt már biztos régóta gyakorolja. Féltem, ha túl közel megyek hozzá, rá esik az árnyékom és belefullad, pedig nagyon szerettem volna, ha rám esne az árnyéka.
Hogy akkor legalább valahogy megérinthessem anélkül, hogy neki össze kelljen törni a köveken. De ilyenkor mozdulni nekem sem lehetett, mert ha összetalálkoznak valami árnyékok és súrlódás lesz, esetleg valamiről letörik valami, ami szintén árnyékot vet, és akkor az az árnyék is találkozik egy másikkal és újból, na az szörnyű lenne.
Feldolgozhatatlanul fehér a fal, pedig önmagát is árnyékkal sújtja. Ő meg ült és nem volt fehér, pedig színe sem volt sehogy. Néztem, és félni kellett, nehogy a tekintetem valami kétes fényt dobjon rá, amitől mondjuk megfázik vagy bármi. Várt, nyilván, hogy visszatérjen valami belé, amiről ő sem tudta még, mi, de hogy hiányzik megint, annyi biztos.
Az ablakok bedobták az eget a parkettára, pedig már lement az ég a Nappal. Minden kiesett a Napból, amíg fönt volt, földet érnek a sugarak és megérintik a földet. Leülök, azt hiszem, pedig itt nincs több hely, főleg ülve. Közben elmúlik a csönd, visszafestik a tér kongásai a feketéit, nehezen, de mégis. Mire megyek az óvatosságommal.
A falra felakadnak a helykeresések, leültem, most már mindegy, hagyom, hogy engem hagyjon el az árnyék, ha már a fény kihullott a szememből és összetört valahol, amíg nem figyeltünk. Felálltál és néztél, pedig szerettem volna, ha most nem néznél, ha mondjuk távolabb mész, annyira, ne essen rám a fényed.
Valamit mondani szeretnél, de már így is sivatag van, félek a sivatagban egyedül, főleg, ha fázom. Feldolgozhatatlanul fehér vagyok, amikor nem látom az árnyékaidat a helyükön. Távolabb szeretnék állni magamtól, de ülök, meg idebent, teljesen lehetetlen súlya van ilyenkor a plafonnak. A köveken őrlődnek a szavak, nem beszélhetünk.
Mocskosak a szavak és bemocskolják a levegőt, fekete lesz a levegő, sárfoltos, és akkor talán nem is látlak többé, akkor sem, ha te fehér leszel újra. Megfulladnak a szavak a levegőben és fekete lesz mind, még a zöld is, ami nem is mocskos egészen, csak mondjuk egy szem por esett rá egyszer. Vagy túlságosan égnek, korom lesz meg hamu, csupa mocsok meg szar.
Becsukódott az ablak, pedig senki sem csukott be semmit, mindegy, ég már úgysincs, én pedig megint téged nézlek, mert kifutott belőled az árnyék, egy árnyékon osztozunk, lehet, azért van ez. Ülünk és várom, mikor törik le valami és lesz túl sok az árnyék, mikor törünk össze a köveken. Engedem az árnyékaidat a közelembe jönni, ezek másmilyenek, mit is gondoltam.
Pedig csak azt szeretném most látni, milyen vagyok egyedül és te milyen vagy.


Hajós Eszter 1990-ben született Budapesten. Első kötete az idei könyvhétre jelent meg Bejárati égbolt címmel a Napkút Kiadónál.