.svg)
Január 19. estéjén Láng Orsolya Bordaköz című verseskötetét mutatták be a Bulgakov Kávéházban – a szerzővel Kulcsár Árpád beszélgetett. A nyitófelolvasás után az első gondolatmenet abból indult ki, hogy Láng Orsolyát valahonnan, valahogyan, valamiképpen mindenki ismeri (őt is, írásait is), s ennélfogva igencsak várt kötet volt a Bordaköz, melyet a Tejszobor című, rövidprózákat tartalmazó könyve előzött meg 2015-ben.
A Kovács András Ferenc-fémjelezte fülszöveggel ellátott verseskötet borítóján Láng Orsolya fotója látható – ebből adódóan az is nyilvánvaló, hogy a szerző egyfajta multitasker, aki kellőképpen tudja összeválogatni munkáit. Noha mondták már neki, hogy az írás mellett „minden más időpocsékolás, amit csinál”, minden művészeti ág amelyet művel, nemcsak párhuzamban áll, de párbeszédre lép. A kötet címe egyszerre lehet helységnév és anatómiai hely, de leginkább szív-hely: minden, ami a kötetben van, szívéhez közel álló dolog és átfogóan térképezi fel a szöveghelyeket is.
Ezért eleinte nehéz volt kirostálni mindazokat a szövegeket a kötet szerkesztése során (ez Gáll Attilával közösen történt), amelyek nagyon intenzív, talán reakciósnak nevezhető érzelemvilágot hordoznak magukban. Így azok a versek, amelyek végül megmaradtak a kötetben, sejtetnek valamiféle narratív szálra való hajlamot, de egyszerre le is vetnek magukról bármilyen kohézióra irányuló törekvést. Láng Orsolya megjegyzi a második felolvasást követően, hogy az ember nem tudja (milyen jó is ez, hogy nem író, költő, szerző hanem ember), jó-e az, hogy ír vagy mondjuk öt év elteltével fölöslegessé válik a szöveg? Érdemes-e úgy írni, hogyha az adott esetben, már távlatból érvénytelenné válik? Ezért előzte meg a kötetet az alapos rostálás.
Kulcsár Árpád azt emeli ki, hogy a tér-versek hangsúlyosan vannak jelen a kötetben, mégpedig a leginkább a pásztázó pozíciójából – tárgyias, fotografikus, filmszerű. Mi a viszonya az identitásnak a terekhez és tárgyakhoz? A szerzőt az emberek után maradó nyomok világa érdekli, de ugyanakkor ezt saját magán keresztül szűri meg. Így az örökös szubjektivitás-objektivitás pólusai mentén kiéleződő vita kerül újra szóba, ami ebben az esetben is eldöntetlen – de ettől függetlenül Láng Orsolyát ezt nagyon foglalkoztatja. A harmadik felolvasást követően azt is megtudhattuk, hogy mik az előnyei az öncélú Rilke-fordításoknak: mint minden újrafordítás, ez is újraértés, de kiváló szabadidős tevékenység is.
