.svg)
Köncz-Münich András: Időkapszula
Nekem már a világ
nem több, mint rímkényszer,
illesztget folyton egy
mennyei Diszpécser,
felhőt az esővel,
tyúkot a csirkével,
disznót a moslékkal,
Ulyssest Kirkével,
gyöngyöt a kagylóval,
napfényt a visszfénnyel,
néz engem, s nem tudom,
mit fonnyaszt, mit érlel,
ki rakta egy helyre
kutyát a sintérrel,
dobognék napestig,
s kinek a szívével?
Kinek a vásznával,
kinek a színével,
s hogyha majd elmegyek,
tán Isten hírével?
Vagy mégsem az Isten,
aki csak mind kérlel,
testemet, lelkemet
az ördög vinné el?
Testemen nincs bilincs,
lelkemen nincs ékszer,
várom, hogy a Költő
mit kezd a hívével.
Az aranyeső is
egész nap kint térdel,
bejönne, ha hívnám
egyetlen intéssel.
Így teljes, ami van,
padlással, pincével,
égiek, földiek
mocskával, kincsével.
Hívórím vagyok tán
egy üres címkével,
amikor nem látlak,
nincs nappal, nincs éjjel.
S ha látlak, itt a nyár,
így nő fel, így ég el,
megtelik a kertem
verébbel, cinkével.
Kínrím vagy asszonánc,
mindegy, hogy mit végzel,
légy velem örökké,
szerelmem, rímkényszer...
