Ribiszke

Szétvetett kezekkel fekszem a hordóban, a feketeribizlik tetején. Hihetetlen, hogy ennyit termett a mama kiskertjében. Nagyon puha. Kék foltokat hagy a bőrömön. Igyekszem nem mocorogni, hogy ne nyomjam össze a bogyókat, de még így is kék foltokat hagy a bőrömön. Rám nehezedik a nyári meleg súlya. Megmozdulnak a ribiszkeszemek, elindulnak körülöttem körbe. Csavarodom. Mintha beindították volna a hordó aljában a kis késeket, amilyenek a mama turmixgépében vágják a sűrű ribizlipépet. A feketeség forogni kezd körülöttem és húzza magával a testem, bőröm fehérsége spirálban oldódik bele, csak a középpontom marad, ameddig le nem húzza a mély.

Berregésre riadok, végigfut a hátamon az adrenalin. Kintről jön. Az ablak felé nézek, de hiába, már csak a rebbenő szárnyakat látom. Harkály lehetett, biztosan elszokott már az embertől, ahogy én is az állatoktól. Megérzik az ébredést és elmenekülnek.

Kikászálódom az ágyból. Ezt a végtelen csendet nem lehet megszokni. Összenyomja a dobhártyám, vákuum képződik az agyban. Még a parketta sem reccsen, még a szekrény ajtaja sem nyikordul. Felveszek egy pólót és egy melegítőt, a fürdőszobában megfésülöm fejemre tapadt hajam. Megnyitom a csapot, addig úgy hagyom, ameddig arcot mosnék, ha folyna belőle víz. Tompán szisszen a hűtő ajtaja, kiveszem a vizet, langyos, ebben az örök őszben legalább a hideg nem hiányzik. Buggyan az üvegpohár alján, kiürül a palack. A szelektívbe dobom, nem nyomom össze, elképzelhetetlen, hogy a műanyag recsegését kibírja a világ. Kiállok az ablakba, ott iszom meg a vizet, ölelem a poharat, mintha meleg kávé lenne benne, elképzelem, hogy odakint vannak a fákon levelek, hogy van mozgás, vannak színek.

Pohár koppan a konyhapulton, megzörren a kulcs, ahogy kiveszem a kosárból, kattan az ajtó. Ezek nem igazi zajok, nem törnek, csak mélyítik a csendet. Nem zárom be, nevetséges lenne, még magam előtt is.

Fúj a szél. Tizenöt méter a kisboltig. Átlépem az üvegszilánkokat, biccentek az üres kassza felé. Abonett, palack víz, halkonzerv, fejben összeadom az árát, megyek a pulthoz. Szín villan balra, megtorpanok. Feketeribizli. Műanyag dobozkában pihen a sötét hűtőpultban, szinte világít. Hogy lehetséges ez? Ki hozta ide? A múlt mozdulatával körbenézek. Semmi sem moccan. Elveszem a ribizlit a polcról, nincs rajta ár, kitalálok egyet. Pont belefér. Kiszámolom a pulton az aprót, az érméket méret szerint feltornyozom, odatolom a többi kis torony mellé. Nem akarom megszámolni, hányadik. Ez a pult az én valóságszigetem, tehát tagadom.

A játékteremben működik még a generátor, a város utolsó pislákoló pulzusa, a villanykörtékről lerobbant az üveg, néhány fényszál villog, ahogy megnyomom a kapcsolót. Maradt néhány tokenem, ott vár az ablakpárkányon, ahol tegnap hagytam, ma mindenképp nyernem kell, különben kénytelen leszek lopni.

A félkarú rabló még működik, csak kicsit balra dől. Belekapaszkodom a szoruló karba, teljes testsúllyal lenyomom, széttöri a terem csendjét, ahogy pörögnek a kazetták. Három mélykék bogyó. Jackpot. Nyertem. Belemarkolok a kiömlő apróba, és menekülök a pergő érmék zaja elől. Az utolsó koppanások fantomlépésekként kísérnek hazáig, örülök, hogy valaki követ.

Kattan a kilincs, zörög a kulcs a kosárban. Helyére rakom az abonettet, a csap feletti polc jobb szélére, a vizet a hűtő ajtajára, a konzervet az üres fiókba.

A feketeribizlit a konyhapulthoz rögzített félasztalra teszem. Átöltözöm, beágyazok, megigazítom a függönyt, elmosom a reggeli poharat. Egyre kisebb körben körözök az asztal körül, nem tudok nem a fekete bogyókra figyelni. Előhúzom az ajtófélfára szerelt gyerekhintát, legalább valaki használja, a kötél szúrja a tenyerem. Lassan hintázok előre-hátra, és a gyümölcsöt nézem, ameddig besötétedik.

Tűzi az arcom a nap, érzem az erjedés illatát. Puhán fenntartanak a bogyók, alig észrevehetően hullámzom, mintha folyadék lenne alattam. Amikor az ember fekve veszíti el az egyensúlyát, akkor végleg nincs miben megkapaszkodni. Nagy levegőt veszek, mielőtt tehetetlenül belefordulok a ribizlitengerbe. A felső réteg alatt nincs több bogyó, lemerülök, víz, nem hideg és nem meleg, egyáltalán nem érzek a bőrömön semmit, akkor nem is merülök, hanem zuhanok, vagy repülök inkább. A hordóban összezáródnak utánam a bogyók, és már máshol van a fent. Elfogy a levegőm, önkéntelenül is nyitom a szám, szívom a teret, nem áramlik be semmi, mégsem ég már a tüdőm. A fejem felett kékesen csillan egy fénysugár, arra igyekszem. Kirobbanok egy napsütötte tóban, felismerem, ez a Balaton, tele van emberekkel, emlékszem erre a napra, anya nem jött be a vízbe, apa hív, hogy ússzunk beljebb. Hunyorgok, élesen veri vissza a fényt a vízfelszín, sírhatnékom van a belém hatoló emberi hangzavartól. Integetek apának, hogy jövök, de nem mozdulok. Kiválik egy hang a nyári csokorból, visszafordulok a part felé. Egy poros vörös-arany egyenruhába öltözött krupié finoman felém dőlve ismételget valamit. Egyenesen rám néz, és bár messze van, tisztán hallom a hangját. Kisasszony, kérem, távoznia kell.

Dobolok a faasztalon az ujjaimmal. Öt apró bogyó gurgulászik előttem, vissza-vissza pöckölöm őket az asztal közepére. A műanyag doboz már üres. Egymás után tömöm be a pirulákat a számba, keserű íz marad a nyelvemen utánuk. Elnehezedik a szemhéjam, csavarodik a szoba, mintha valaki bekapcsolta volna a turmixgépet.

Kisasszony, kérem, távoznia kell.

Lehúzom a félkarú rabló karját. Nyertem. Lassan gördül ki a három feketeribizli a gép tartójába. Markomba fogom őket, pisztolyt formálok a kezemből, a halántékomhoz szorítom. Behajlítom a gyűrűsujjam, ahogy meghúzom a ravaszt. Lila lé fröcsköli tele a kaszinó omladozó falát.

‍