Rév

Boros Viola munkája.

Úgy érzem, hogy jobb ember lettem melletted – visszhangoztak Gregorban saját szavai, ahogy zötyögött az autó a foltozott országúton. Pista felhúzta a hangerőt. Az ajtókba épített hangszórók basszusa egyesült a kis Fiat zötykölődésével, és Mick Jenkins elkezdte prédikációját. Drink more water… or you might die. Én is – visszhangoztak Gregorban Sára szavai. Nagy esőket hozott a tavasz, élénk zölden világított erdő-mező a júniusi délutánban. Megint arra gondolt, hogy el kéne hagyni a várost. Water more important than the gold/ People for the gold… – Akkor veletek mi van most? Hallottam, hogy külön költöztetek… szakítottatok? – vette be Pista a kanyart. Gregor megborzongott. Meg se tudta volna számolni, hányszor hallotta az elmúlt hetekben szinte szóról szóra ugyanezt a kérdést. – De nem muszáj beszélj róla. Tekerhetsz egy dzsoját is – tette hozzá gyorsan Pista.
– Jó ötlet – morogta Gregor. Elővette a kindle-t, majd a hastáskából a hozzávalókat. Némán feltekerte a kartoncsigát, kihúzta a rollpapírt. Kézzel felaprította a kindle sötét képernyőjén a zöldet, fel-felnézett közben a suhanó erdőkre. Vékony réteg dohányt szórt a papírra. Pista megpróbált kielőzni egy kamiont. Utolsó pillanatban mondott le róla, visszazökkentek, a másik sávon elsuhant mellettük pár autó. Gregor leszórta a dohányt a felaprított zölddel, majd újabb vékony réteg dohányt szórt rá, megigazította a csigát, felemelte a kindle-ről a papírral együtt, a két végétől fogva, feltekerte, megnyalta és leütögette, közben Pistának sikerült előzni, utolsó pillanatban ért vissza a sávra, szinte frontálisan ütköztek. Gregor arra gondolt, jó poén lenne meghalni pont most, aztán arra, hogy azért mégsem lenne annyira jó. Elhadart magában egy imát. Te, aki Vagy, ha vagy, Nagy Szellem, Isten, mert minek nevezzelek, ha úgyse tudlak megnevezni rendesen, kérlek, őrizz meg minket, két ezredváltó őrültet az őrült utakon. Izé, köszönöm. És bocsi mindenért. Meggyújtotta a dzsót. Perception is a mothafuckin’ pill, you a ­liar, kontrázott Jenkins.
– Nincs semmi igazából… – mondta nyögve, majd kifújta a füstöt. – Nem szakítottunk, úgy értem.
– Szünet?
– Valami olyasmi. De anyám jobban aggódik, mint én. Érted.
– Hát… nem igazán… – nevetett Pista – Nem sokat ért az átlagember abból, amit ti ketten csináltok.
– Te aztán tényleg átlagember vagy, Istvánkám – nevetett Gregor is.
– Oké, oké, elfogadom. De akkor magyarázd el a magamfajta, szerény asztalos-dj-drogdílernek, mi is van veletek. Persze csak akkor, ha méltónak talál rá őrocksztársága, a nagy Gregor, a narcisztikus Kafka, a csótányból lett szépfiú, aki már csak rutinból szorong, hogy beavasson kapcsolati titkaiba.
– Merem remélni, hogy ennél azért én is átlagosabb vagyok – vigyorgott ­Gregor, majd átadta a dzsoját, és hozzátette: – Nem tudom. Persze, be vagyok szarva. De nem úgy…
– Mint? – vette be a kanyart, köhögött Pista.
Gregor megköszörülte a torkát: – Mint tíz éve… Jól van, megpróbálom elmagyarázni, bár még én se értem rendesen – tulajdonképpen ez is a lényeg, hogy nem értem, de nem baj. Ezúttal nem baj. Én már egy éve érzem, hogy megint változáson megyek át. Kiszolgáltatottnak érzem magam, gyengének, tanácstalannak, csúszik ki alólam a talaj, egyre többször, egyre gyakrabban. Amikor tíz éve hasonlókat éltem meg, totál begolyóztam tőle. Be voltam szarva, nem értettem, és rohadtul kikészített, hogy kiesnek a dolgok a kezeim közül. Nem bírtam elviselni, hogy nem értem, mi van, és nem értem magamat sem. Hogy nem tudok a helyzetek magaslatán állni. És nem tudtam elfogadni sem, nem olyannak akartam látni magam, amilyen voltam, nem akartam látni, amiben voltam. Nem akartam tudomásul venni a csúnyát, ami ott volt bennem, és eluralkodott rajtam. Eluralkodott rajtam a pánik és az őrület. Emberek között, a nagyvárosban éltem, a magam szigetén, amit én teremtettem, vergődtem és menekültem. Féltem az óceántól, ami álmaimban folyton elborította a nagyvárost. Féltem a szigettől, attól, ami a barlangok mélyén alszik. Úgy tűnt, vadállattá fogok változni. Évekbe került, amíg elfogadtam a csúnyát, és megtanultam együttműködni magammal, aztán további évekbe, amíg megtanultam hosszútávon is együttműködni magammal. Megtanultam értékelni a szigetet. Kultiválni. És hajókat építeni. Kibékülni az óceánnal is. Befogadni az árvizeket. Megfigyelni más szigeteket. Továbbra is dolgozom mindezen, de most már úgy látom, hogy mindig is dolgozni fogok magamon. Vagy amíg élek. Meg akartam változtatni az életem, és sikerült megtennem. Nem egy nap alatt, hanem tíz év alatt, de egy éjszaka alatt dőlt el, hat évvel ezelőtt, hogy ezt választom. A változást. Az együttműködést. A kultiválást. A türelmet. Szóval nincs baj, csak fogalmam sincs, mi jön még, vagy ha van fogalmam, az se tiszta, és be vagyok szarva. Nem félek tőle, hogy megint megőrülök, de nem tudom, mitől eshetek még pofára. Vagy ha pofára esek, fel tudok-e még kelni. Szeretném hinni, hogy fel. De senki nem lát mindent. A saját szigetét se, akkor se, ha már ismeri a barlangokat, és a mélyben lakó szörnyeket is elringatta már. Ha dzsungele minden fáját és vadát a nevén szólítja, akkor se.
– Haver, szerintem téged szívből gyűlölne a Kafka – morogta Pista. A dzsoja közben visszakerült Gregorhoz, és kialudt a kezében. – Vagy rettegne tőled. De nem hinné egy szavadat se. És már megint stoppolod a cigit.
– Bocsi – meggyújtotta, és átadta Pistának a dzsót. Kétoldalt dombok sorakoztak, gyümölcsösök és borpincék, takaros kis házak repültek előre vagy hátra a semmibe. Mick Jenkins tovább prédikált a Fiat ajtajából. I ain’t never been a ­loner/ Although I feel like Jonah in the ocean/ Conversations with the big fish… – Na de hol is tartottam…?
– Valahol ott, hogy hűtlenek lettek hozzád a szavak, meg hogy nincs semmi baj, csak kiszolgáltatott vagy, gyenge, csúszik ki a lábad alól a talaj, be vagy szarva, nem értesz semmit, és valamiféle misztikus szigeten élsz, amit te találtál ki, és még Pénteked sincs, hogy győzzön a humanizmus, vagy a hétvége legalább – adta át a cigit Pista.
– Ja, valami ilyesmi – nevetett Gregor.
– Aha, akkor már mindent értek – vigyorgott Pista. – De hogy jön ide a kapcsolatod, te narcisztikus csótány?
– Szóval… tíz éve…
– Uramisten… – legyintett Pista, és kielőzött két kamiont. Egyikből katonák, másikból tehenek néztek le rájuk bambán.
– Várd ki a végét. Tehát tíz éve kiakadtam tőle, most rendesen élvezem, hogy változok. Nem vagyok úgy beszarva tőle, hogy csúszik ki alólam a talaj. Egyszerre izgat és félek tőle, hogy mi jön ezután. Kíváncsi vagyok. Nem ragaszkodom úgy a biztonságomhoz. Átalakulóban van ez a sziget. Más szelek jönnek, más viharok, máshogy hullámzik az óceán. Nyitott vagyok és alázatos inkább, mint dühös és riadt. Állok elébe. Ez vagyok én.
– Egy állat vagy, haver. Folytasd csak, már úgyis el lett pazarolva a cigi a hülye monológodra.
– A lényeg, hogy most egyedül kell lennem. Csak nem voltam biztos benne. De megbeszéltünk mindent. Sárának is hasonló dolgai vannak. Kell neki is egy kis egyedüllét a saját szigetével. Sára is fel akarja kicsit fedezni Sárát. Nagyon szeretjük egymást. Annyira, hogy bevállaljuk ezt a szünetet. Nem tudom, mi lesz. De ez most fontosabb mindennél. Az én szigetem, és az övé. Szóval minden jó, és minden bizonytalan.
– Halleluja, révbe értünk! – csapott a kormányra Pista. – Gregorkának el kell mesélni az élete történetét, mielőtt elmond valami értelmeset… És itt is vagyunk – tette hozzá, és felhajtott a földútra.
Hangin’ on for dear life/ For the love of the money/ Hangin’ on for dear life/ Don’t that shit sound funny?/ Hangin’ on for dear life/ For the love of the gold/ Hangin’ on for dear life/ Don’t that shit feel cold? – ahogy közeledtek a parti helyszínéhez, egyre hangosabban szólt a kinti sound system basszusa, amíg lassacskán teljesen elnyomta Mick Jenkins kántálását, és Pista kikapcsolta a lejátszót. Elhagytak néhány dombot, az erdőszélen haladtak, majd át az erdőn, míg egy tisztáson feltárult előttük az erdei rave-parti, egy hangos, színes, eufóriával körbelengett sziget. Addigra kész volt a következő dzsoja is. Pista gyújtotta meg („Ezt én kezdem el, nehogy megint rázendíts egy hőseposzra!”), miután leparkolt, és kiszálltak a Fiatból.
Hangin’ on for dear life… – visszhangzott Gregorban.