Részlet Rus Lilla olimpiászos dolgozatából

Szemelvények a Mikes Kelemen Magyar Nyelv és Irodalom Tantárgyverseny országos szakaszának díjazott dolgozataiból

Az Utunk, illetve a korai Helikon szerkesztőségében bevett szokás volt évente ellátogatni az 1972-ben indult Magyar Nyelv és Irodalom Tantárgyverseny – vagy ahogy akkor hívták, olimpiász – országos szakaszára, Utunk- és Helikon-különdíjat osztani az arra érdemesülteknek, majd a lap hasábjain válogatást közölni a díjazott diákok dolgozataiból. Sokunknak életük első publikációit jelentették ezek a dolgozatszemelvények. Ezt a hagyományt elevenítette fel 2023 áprilisában a Helikon szerkesztősége, amikor lapszámbemutatóval és kiállítással egybekötve ellátogattunk az immáron Mikes Kelemen nevét viselő tantárgyverseny országos szakaszára a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnáziumba. A Pavilon 420-ban közölt dolgozatszemelvényekben Vámos Miklós Rajzlapjának Károlykájáról, Kosztolányi Dezső jó bírójának álláspontjáról olvashatunk, de kreatív szövegek születtek Örkény-egypercesek mentén a színész abszurd halála és az átváltozás motívuma kapcsán is. Mikes Kelemen Fannihoz írt levelei után fiktív élettörténeteket olvashatunk Arany Hídavatása alapján, valamint meghallgathatjuk Medve Gábor beszédét és Bébé monológját is.

‍

Rus Lilla

Kölcsey Ferenc Főgimnázium, Szatmárnémeti, IX. osztály, II. díj

Kalap

Három hónapja kezdtük el próbálni az új darabot. (…) Felszegett állal néztem szembe az ígéretes kihívással. Az első olvasópróba után két órán keresztül bámultam otthon a falat. A rendező egy ártatlan áldozat szerepét sózta rám, akit olyan tettekkel vádolnak, amelyeket el sem követett. (…) Három hónapig próbáltuk a darabot, de sehogy sem akart összeállni. Bár senki nem mondott semmit, éreztem, hogy a hátam mögött ujjal mutogatnak rám. A rendező ötpercenként leállította az előadást, újra és újra rám üvöltött, majd csapkodott párat. Egy szót sem szóltam vissza. Majd újra és újra elkövettem ugyanazokat a hibákat. Egyszerűen gyűlöltem a karakteremet. Minden porcikám küzdött ellene, minden gondolatom átkozta őt. Alig vártam, hogy levegyem magamról a jelmezemet. Viszketett tőle a bőröm. Úgy éreztem, ez a végtelenül gyerekes és gyáva szereplő meggyalázza személyiségemet. Nem akartam egy olyan ember bőrébe bújni, aki a saját igazáért sem képes kiállni, és inkább beletörődik a meg nem értett hős szerepébe. Mert szerinte a világ kegyetlenül igazságtalan. Ez a gondolat semmiképpen nem fért össze az én véleményemmel. (…) Másnap sikerült megszakítás nélkül eljátszanunk a darabot. Az utolsó mondat után a rendező elégedetten biccentett. (…) A bemutató estéjén háromszor tapsoltak vissza minket. Hatalmas sikert ért el a színdarabunk. Előadás után megálltam az öltözőm közepén. A tükörben vizslattam magamat. Még rajtam volt a kopott kabát és a poros kalap, amik a jelmezem alkotva heteken át kínoztak. Számtalanszor akartam megszabadulni tőlük, különösen a viseltes fejfedőtől. Úgy éreztem, hogy a szenvedés, ami be akar kebelezni, már a fejemet is eléri, még azt sem hagyja érintetlenül. Felakasztottam a kabátot a fogasra, és felvettem a sajátomat. Egy utolsó pillantást vetettem a tükörbe. Majd leoltottam a villanyt, s a kalappal a fejemen távoztam.

‍