Repkő Ágnes versei

Fülöp József: Lepel 2

Láttam

Láttam cérnát befűző munkást,

láttam szilvát a földön megrohadni,

láttam a toronyóra mutatóját

folyton-folyvást mást,

és mégis ugyanazt mutatni.

Láttam dühöngő részeget,

nevét a falra pisilte,

láttam, ahogy elgyötörten, sírva

rángatja haza felesége.

Láttam elszabadult kék léghajót

az égen úszva sárga napot harapni,

láttam zöld sisakot parancsra

kitörni, menni és maradni.

Láttam mérges kofát a piacon,

s kutyája láncát nyakba nőve,

láttam a teret meghajolni,

beletorzulni az időbe.

Mélyben a fények

Miután kapaszkodva lemész 103 lépcsőn

a billegő lyukas erkélyről,

ha lenézel az iszonyú magas mélybe,

hiába a villany 2001 óta bevezetve,

mégiscsak a pokol bugyrait képzeled oda,

kicsit dantei ez a tátongó űrke,

de rablók, fösvények, tékozlók kínjai helyett

odalent minigolf, bowling és pingpong

vár, a járat szűke acél óriáskerékbe torkoll,

és megnyugtat, hogy az alját elérted.

A fáklyák füstjében lassan megvakuló bányaló

egy másik, régi, kerek sóteremben liheg,

a gép forog, a hajcsár pihen.

Operáció

Talán ha én sem értem,

és te sem érted,

kiszedjük a szemét,

eltávolítjuk, mint egy daganatot,

mondtad, körberajzoljuk

szaggatott vonallal,

közben villamos dörgött

az ablakunk előtt.

A sarkon álló strici köpött,

és lehajtotta a fejét,

szőnyeget mosott a hajnal.

Ha kellemetlen, kivágjuk,

mondtad, majd bűvészkedőst

játszottunk a csonkokkal.

Majd akkor

Majd amikor arra kényszerítem a tárgyakat, viselkedjenek,

ünneplőbe bújás, civilizáció, hajlékonyság,

mi is ünneplőt vettünk fel, degeszre zabáltuk magunkat,

a nagy zabálás jelzése a különleges alkalomnak,

virslire töltött káposzta, töltött káposztára virsli,

másnap az elégedettség buja bélését hánytuk ki,

és ebben az idényben én csak annyit mondtam,

ez jó, íme, az ember, nem bottal, szemmel ver,

nem bántalmazás az, csak szempont, nem leszel hulla,

a lelkisegély hívószáma nyolc-nyolc-nulla-nulla.

Majd ha rákényszerítem, síppal, dobbal,

nádi hegedűvel a tárgyakat a táncra,

majd akkor felsorolom a létezőket,

kicsit raccsolva, enyhén darálva.

Madrigál

Ahogy a Körös ontja felénk vizét

gondolat-néma akarattal,

kavicsok között elsiklik, és legyint,

búcsút mond, és jön, jön ugyanakkor.

Partján aranyzölden csillog egy szirén,

üveges hasa tele ígérettel,

a fodros vízbe csusszan, és megint

eltűnik valami a habokkal.

A távolban lepkeszárny-vadászok,

ezüstkalapos, fehér házvidék,

mint gyermekrajz vízfestékpacáján,

az ég kék, az ég átkozottul kék.

Virágszár, kehelytartó állvány,

törékeny árnyék megemeli fejét,

fölöttünk fodrozódó tejhab,

alattunk foszladozó szemét.

Csapadék

Az eső halkan kopogott.

(Bármit mondhatok.)

Az eső arányosan verte az ablak-

párkány hanyag bádogburkolatát.

A csatornába csordogált

vidáman, bátran az eső,

az eresz alól vékony érben.

A várva-várt esőt

földek prüszkölték vissza

patakokban.

Az eső végképp eláztatta a tájat.

Az eső jéggé fagyva érkezett,

tarolt, aztán elhagyott.

Az eső szomorúan szitált.

Az eső pofátlanul pergett.

Az eső levélnehezék volt,

az esőtől sűrűbb lett a látkép,

– hollywoodi filmeken eső

rendre a legdrámaibb háttér –,

kalapban összegyűlt tócsa az eső,

olykor átvert, többnek ígérkezett,

végül is ó, csak annyit

tudok: esett.

Nem történt semmi

Néz rám a zsiráf az alacsony, barna kávézóasztalról.

Vidám. Még mosolyogna is,

de elfelejtettek szájat varrni bolyhos plüss-fejére.

Visszamosolygok.

Nézzük egymást. Egyszer csak harag és neheztelés

vonul át apró, fekete gombszemein.

Most már kíváncsian figyelem, és feltűnik:

szomorú. Mi történhetett?

Végre aztán rájövök: nem történt semmi.

Biztató

Miért vagy lent,

okafogyó árnykép,

miért odalent pislákolsz?

Így hozták a körülmények?

Körülményesen tudsz hallgatni.

A kosz, a mocsok lólépésben

írja át az emberi elme

sakktábláját. Télen

a madarak elköltöznek,

néha megfagynak,

de van, hogy hibernáló

óriások szemeit csipkedik,

vagy hintázva melegednek

égő rügyek közelében.

A túlélésért írott forgatókönyvek

összege végtelen.

Légyszi, kaparj a hóban vájatot magadnak,

áss, lapátolj, döngölj támfalat!

Meg ne állj, meddig az alagutad

egy keskeny lépcsőfokra bukkan.

Repkő Ágnes 1978-ban született Nagyváradon. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem magyar–kommunikáció szakán, majd a Partiumi Keresztény Egyetem bölcsészkarán folytatott tanulmányokat. Jelenleg Nagyváradon él, és kiadványszerkesztőként dolgozik a helyi napilapnál.

‍