Relationship: it’s complicated

Nagyon szeretném megdicsérni a Nagyváradi Szigligeti Színház társulatát. Igazából dicsértem, dicsérem is őket, mert az utóbbi időben egyértelműen felfelé ível a „teljesítménymutatójuk” (ha van ilyen), ami a színészi játékot és általában a minőséget illeti. De valahogy az általam látott előadásokat sosem sikerül úgy kifognom, hogy őszintén dicsérhessek.
Christopher Hampton Choderlos de Laclos tizennyolcadik századi regényéből írt színdarabot 1985-ben a Royal Shakespeare Company számára, aztán szintén az ő közreműködésével forgatták a híres 1988-as filmváltozatot John Malkovich-csal és Uma Thurmannal. Ezt a szöveget vette elő Hargitai Iván rendező, hogy 2016-ban Nagyváradon elődást rendezzen. A sztori tehát meglehetősen jól ismert. A szinopszis és más marketinganyagok alapján úgy tűnik, a koncepció az lehetett, hogy a történetet az X-generáció recepciós terébe helyezzék, a digitális faluba, facebook-bejegyzések, sms-ek, bepötyögött üzenetek, okostelefonok és alkalmazások hálójába. Nos, számomra ebből annyi jött le, hogy a díszletben valóban hangsúlyosan megjelenik a digitalitás, a kellékek között több mobiltelefon is akad, a térrel való játék egyik fontos eszköze pedig egy kamera, valamint a kamera által vett kép. De ezeken a digitális kellékeken-kulisszákon túl nem láttam, hogy mitől lenne bármiben is más a történet, a viszonyrendszer, egyáltalán, bármi ezekben a veszedelmes viszonyokban. Odabiggyesztett tárgyak maradtak, amelyek nem tettek hozzá semmit a drámához. Bár igaz, hogy az előadást háromnegyed nézőtérnyi középiskolással együtt láttam, és határozottan úgy tűnt, élvezik, ami a színpadon történik, leköti őket, és fogékonyak rá. Szóval lehet, hogy van ennek értelme így is. De nem biztos, hogy emiatt. (Az én generációm számára lásd még: Cruel Intentions – ja, és itt meg is valósul a szándék, hogy a kortárs kontextus visszahasson magára a szüzsére.)
A játéktér használata tipikus példája annak, mikor a játék terei, a színpad tehát nem egyezik meg a reprezentált, „valós” terekkel. A színpad részei a színészi játék fizikai terei, a megjelenítendő terek, a történet terei pedig a játék által teremtődnek meg. Kézenfekvő megoldás ez egy ilyen „filmes logika” szerint megírt szöveg esetében. A konvenció pedig működik. De erőssége a rendezésnek, hogy kezd valamit ezzel a helyzettel. Egyrészt szépen, következetesen viszi végig, nem erőlködik egyik jelenetben sem, hogy színpadra hozzon valamiféle realista térelemet. Másrészt az így felszabadult színpadot valóban felhasználja másra: játékteret épít. A leghangsúlyosabb térelem a középen elhelyezett ágy, mellette a kamera, fölötte a képernyő, amin azt látjuk, amit a kamera éppen rögzít. Az ágyon történő cselekvések így megduplázódnak, de a duplikátum nem azonos az eredetivel, más perspektívából látjuk a történéseket, fekete-fehérben elidegenítve. A tér lezárásaként hátul vászon, erre időnként kivetítenek egy-egy képsort. Nem lesz ez a tér meghosszabítása, és szerencsére nem hoz be valódi külső vagy belső helyszíneket, a vetítések díszletként funkcionálnak, jól.
Középen az ágy tehát. Mert kezd az előadás valamit, több mindent a szexualitással, nyilván, kezdenie is kell a szöveg alapján. Nem szégyenlősködik, szerencsére. De nem is megy le a mélybe. Mintha azt látnám, hogy szex helyett az erotikát akarja megjeleníteni, és ez néhol sikerül is. Néhol viszont prüdériát érzékelek: nehogy kivillanjon egy mellbimbó a nagyon is szexi melltartó alól. A hangzó közeg is erotikus, főként trip-hop, downtempo stílusú zenék csendülnek fel, az előadás kezdetén például Portishead szól, mikor bevonulunk (az All Mine című szám, jó választás: „don’t resist, we shall exist until the day I die, all mine... you have to be”).
Az alakítások jók. Három pillér tartja az előadást, három karakter. Tóth Tünde Merteuil márkinéja nem tipikus. Kifinomultságnak nyoma sincs benne, ez a márkiné szemtelenül opportunista, nem igazán játssza meg magát, aki hisz neki, az saját hülyeségének áldozata. Ebben az előadásban tényleg ő az igazi csúcsragadozó. Szabó Eduárd Valmont szerepében előbb inkább csak a jól ismert macsó karaktert hozza. Aztán ahogy haladunk előre, finomul valamelyest a figura, de igazából ez a Valmont ugyanúgy macsóként hal meg, a szerelem nem sokat puhít rajta. Ami sikeres az alakításban, az az, hogy a mikor-játszom-szerepet-mikor-nem ingázás nem sematikus benne, átmenetek és valósan megélt helyzetek vannak, mégis jól lekövethető, hogy Valmont most mit miért is mond, csinál. Tourvelnét Pitz Melinda játssza. Aznap este ő volt a legjobb a színpadon. (Számomra, nyilván.) A többi színésznél azt éreztem, hogy keresik a helyüket a Szigligeti stúdiójában. Néha túljátszották a teret, mintha nagyszínpadon lennének, néha viszont egyszerűen nem hallottam, mit beszélnek. Pitz viszont eltalálta a mértéket. Hihető volt a frigid nő, hihető volt, ahogyan ez a frigiditás átalakult vággyá és aztán a vágy őrületté. És ezt az utat finom eszközökkel járja végig, miközben a feszültséget (legyen az szexuális vagy csak a fájdalom) érezni a nézőtéren.
Magamnak kell összeraknom, hogy mi történt, mert a tapsrend után még nem egyértelmű számomra. Kiüresedett világot láttam, ahol, igen, digitális kütyük erőterében gátlástalan, gazdag emberek játszanak mocskos játékokat, és ahol ezek a mocskos játékok akár etikusnak is tűnhetnek: a szex csak szex. Egy szerelem hamvába hal a szex miatt, egy másik szerelem viszont megtörténik, igazán, erotikává nemesítve a közösülést, tragédiává nemesítve a drámát. De a végén mintha mi sem történt volna, marad mindenki ugyanaz, gazdag, gátlástalan, cinikus, frigid, hülye stb. Még a halottak is.
Újra azzal az érzéssel maradtam Nagyváradon, mint legutóbb. Láttam egy előadást, amelyik egyáltalán nem rossz, de mintha félne önmagától. Mintha félne a szélsőségek felé való elsodródástól, félne az erős, intenzív pillanatoktól, félne a harsányságtól, mintha egyensúlyozni akarna, nehogy lebillenjen az arany középútról. Miközben az alkotóknak ott van a kezében minden eszköz, miközben az előadásban benne lenne a potenciál, hogy igenis billenjen valahova, ahol megtörténik valami.
Az előadás megtörtént. Lépjünk tovább.


Nagyváradi Szigligeti Színház. Cho­derlos de Laclos – Christopher Hampton: Veszedelmes viszonyok. Rendező: Hargitai Iván. Szereplők: Tóth Tünde, Firtos Edit, Jerovszky Tímea, Szabó Eduárd, Kiss Csaba, Fábián Enikő, Pitz Melinda, Kerekes Dalma, Szabó Enikő Ágnes, Gaál Attila Csaba. Díszlettervező: Cziegler Balázs, jelmeztervező: Kárpáti Enikő, ügyelő: Joó Emilía, súgó: Körner Anna.