.svg)
Rejtély
A szavak sóbálvánnyá merednek,
hogy aztán szétmálljanak az idő pocsolyájában.
Ami megmarad, az rejtély –
a lélek ujjlenyomata.
Ablaknégyzet
Másnap reggel még mindig a gép előtt,
égve felejtett lámpa fényköre, akár
egy felkiáltójel valami fontos után.
De hát nem volt semmi fontos. Kint
az időjárás-jelentést váltja a híradó.
Az ablakon át, a távolban felhőkarcolók
bólogatnak egymás felé, mintha egyedül
csak ők értenék, amit éjjel a szél mesélt,
de titkolják, próbálnak úgy tenni, mintha
lusta békével várták volna a napfelkeltét.
Eszedbe jut az első találkozás, a Nyugati pályaudvar
ismeretlen peronján, a szemébe
néztél, és mintha magadra ismertél volna.
Akkor milyen egyszerűnek tűnt minden,
a szavak mögött a szavak, a mozdulatok
mögött a jelentés, mint egy titkosírás, amit
csak ti ketten ismertek. És most itt ülsz,
hallgatod az elhaladó autók monoton zaját.
Csöndben nézed a billentyűket, mintha
választ rejtegetnének. Aztán fölkelsz,
a tükörben egy ismeretlen arc mered rád.
Üzenetet írsz, és fennhangon olvasod:
„Találkozzunk a szökőkútnál.”
Lassan hömpölyögnek körbe a mondatok,
csak bámulod a szöveget, hosszan, némán,
mintha egy képet szemlélnél egy galériában.
Visszaülsz, rágyújtasz, a füst lassan száll,
kitölti a szoba sarkait, mint a titkok, amiket
sosem mondtatok ki. Az üzenet még mindig
ott, mellette fekete négyzet az ablakon át.
Szürke ég és egy város, ami úgy tesz, mintha
nem látná, hogy itt vagy, hogy vársz.
Éjszaka
Villámló éjjel zuhan ránk az ég
Kék fényben úszik az alvó város
Felhőkarcolók ontják szürkén a füstöt
Míg én a combodra simulva alszom
Ginsbergi üvöltés rázza a betont
S egy halott költő emléke pereg 16 mm-en
Ott lesz légyottunk majd egykor az Idő falán túl
Betűkre törve testünk apokaliptikus szerelmét
Nagyváros
Éjszaka szűk utcák szorításában,
a fények vibrálnak, mintha idegen nyelven beszélnének.
A kövek alól múltbéli titkok szivárognak,
a sarkon egy régi zenegép dallamokat köpköd.
Egy nő áll az esőben, cigarettafüstöt rajzol,
szemei mélyén árnyak táncolnak.
Fénytelen ablakok mögött álmatlan alakok,
valóság és emlék határán lebegnek.
A város sóhaja halkan rezdül,
mintha maga is emlékezne valamire,
amit már régen elfeledett
Szerelem:
Reggeli kávé gőze az arcodon,
Nézem, ahogy öltözöl, készülődsz.
Indulnod kéne, de még habozol,
Tétova mozdulattal gyűröd a párnát.
Az ágynemű, mint egy használt papírzsebkendő,
Magába szívta testünk illatát.
Mi ez köztünk? Szerelem? Megszokás?
A hétköznapok taktusa:
Együtt főzés, mosogatás, netflixezés,
Veszekedés és szeretkezés.
Néha unalmas, néha elviselhetetlen,
De olyan ismerős, mint a lábnyomaid a parkettán.
Talán ez maga a szerelem:
Beletörődni a másik létezésébe.
Egy este majd, mikor a szemetet kiviszed,
Rádöbbensz, hogy több ez, mint megszokás.
Hogy a létezésed szövedékébe beleszőttem magam,
Hogy nélkülem máshogy festene a nappalod.
Akkor talán majd rám nézel,
Maszatos arccal, kócos hajjal,
És azt mondod: „Hé, örülök, hogy vagy nekem!”
És akkor minden a helyére kattan.
Addig csak sodródunk,
Mint két falevél a szürke folyóban.
Hol össze, hol szétvisz minket a víz,
De valahogy mégis együtt utazunk.
