Reims és a világ asszonya

Különös közelítésnek tűnik, de számos tény igazolja, hogy a 14. század közepén Európa-szerte gyilkoló pestisjárvány jelentős hatást tett a kontinens zenetörténetére is. Ezt a jól felismerhető folyamatot természetesen lehetetlen elválasztani a pirkadozó reneszánsz általános változásfejleményeitől – egyebek mellett attól, hogy az ember „újrafelfedezése” (a korai humanizmus) a spirituális lény mellett egyre inkább életre keltette a fizikai és érzelmi lényt. Így bontakozott-testesedett a világi kultúra a változatlan tekintélyű és mélységű egyházias hagyományvonal mellett. Az európai társadalmak mintegy negyedét felemésztő fekete halálhoz nyilván nem mindenki viszonyult egyformán. Az általános rettegés mellett ezerszám akadtak, akik szamárfület mutattak a kaszásnak, a fatális vég esélyének közelében is inkább a maradék élet kiélvezésének, a hátralevő napok teljes értékű vagy épp hedonisztikus megélésének útját választották, nemcsak meggyőződésből, de tán minden mindegy alapon is. Miközben hullottak az áldozatok, egymás után születtek a szerelmi líra vagy épp a testi gyönyörök dicséretét lengető zene- és képzőművészet remekei (és hordalékai). Hogy többet ne mondjunk, a Dekameron is ennek az időnek a termése.

És ebben a kontextusban érdemes a Párizstól nagyjából 200 km-re északkeletre fekvő városka, a Champagne régióbeli Machault jeles szülöttére, egy bizonyos Vilmosra csüggesztenünk tekintetünket. Ez a Vilmos – pontosabban Guillaume – e század kiemelkedő teljesítményű literátora és zenésze volt, akit, amint oly sok kortársát is, csak szülőhelye nevével szoktak identifikálni. Ő tehát Guillaume de Machaut (régiesebben de Machault, latinul Guillermus de Mascandio), a 14. századi francia irodalom legismertebb szerelmi költője és legjelentősebb zenésze. 1323-tól 1346-ig Luxemburgi János cseh király titkára, 1337-ben a párizsi Notre-Dame javadalmasa. 1340-ben Reims-ban telepedik le, fivéréhez, Jeanhoz hasonlóan kanonok lesz. A 60-as évektől Párizsban, Reims-ben, Meaux-ban és Crécy-en-Brie-ben működik. Számos akkoriban divatos műfajú énekverset: balladát, rondót, lait és virelait írt – persze a hozzájuk való zenével együtt. Ezeket később több ízben is kiadták, feldolgozták, meghangszerelték.

Azonban egyházzenei ténykedése legalább ilyen időtálló. Fennmaradt motettái és egyéb liturgikus zenei művei sorából kiemelkedik a Messe de Nostre Dame. Az 1365-ben (vagy nem sokkal előtte) írt polifón mise a középkori egyházi zene kiemelkedő darabja, zenetörténeti jelentősége kétségbevonhatatlan; igazi „gótikus” zene. A hattételes Miasszonyunk-mise az első olyan többszólamú ordinárium, amely minden vitán felül egyetlen mesterhez köthető – ellentétben például az ugyancsak 14. századi ún. Tournai-i misével, amely tehát több alkotó munkáinak kompilációja. A Messe de Nostre Dame azt is bizonyítja, hogy a szintjelző esztétikai követelményeket ekkoriban jobbára már a fejlett többszólamúság tudta kielégíteni. Mi több: a machault-i Vilmos miséjének négy szólama valójában különlegességnek számított: kompozíciójában a szerző az addig szokványos háromhoz még egy kontratenor szólamot is hozzárendelt, amely ugyanabban a mély hangtartományban mozog, mint a tenor, sőt olykor mélyebbre is megy.

Machaut művében a miseliturgia öt állandó része (vagyis az ordinárium) is bővül még eggyel. A Kyrie, Gloria, Credo, Sanctus és Agnus Dei sort a liturgia elbocsátó akklamációi egészítik ki, az Ite missa est – Deo gratias. Kompozíciós technikáját tekintve Machaut messzemenően figyelembe vette a „könnyű szövegű” és a terjedelmes (korai himnikus, illetve dogmatikus tartalmú) részek kettősségét. Így az első, a negyedik, ötödik és hatodik tétel motetta-szerkesztésű, a standard gregorián miseordináriumokból merített vezérdallamot használ izoritmikus vagy szillabikus módon – azaz hangonként egy szótagot énekelve –, míg a második (Gloria) és harmadik (Credo) részeket ún. conductus-logika működteti, bonyolultabb, a hagyományos gregorián dallamkincsre vissza nem vezethető „dallammal”, meglepő harmóniaeseményekkel, hangszerhasználatra utaló interpunkciós motívumokkal. A Messe de Nostre Dame e két, terjedelmesebb tétele azt a megalapozottnak tűnő benyomást kelti, hogy Machaut ismerte a Tournai-i misét, hiszen rövid szövegtelen interludiumok vagy a hosszan, indázóan melizmált „ámen-részek” már amabban is feltűnnek.

Machaut Miasszonyunk-miséjét hallgatva – és persze az adekvát liturgiai célzattól jócskán elszakadva – valóságos szellemi élvezetet kínál hangulati utalásokat keresni a misekompozíció hangzatai, szerkezete, lelkülete és a gótikus építészet között. A jól rendezett, elegánsan statikus, következetesen „vertikális” logikájú gótika, a leegyszerűsített, érzelmektől meg nem terhelt, nyújtott kőszentek és Machaut zenei gondolatai között ezek az allúziók könnyűszerrel fellelhetők, mint ahogy valamiféle sejtelmes, mégis félreérthetetlen lelki fény is közös nevezőjük – egy szenvedésekben megedzett, bizalomba mártott kor túlvilági derengése.

‍