Régi újdonság – az „egyházzenész” Suppé

Ha lelki-szellemi üzenetében magasztos vagy megrázó utóbenyomásokkal járt is, zenei esemény voltában egyenesen csemegeként éltem meg, hogy végre élőben is hallhattam Franz von Suppé (1819–1896) gyászmiséjét.¹ A Missa pro defunctis – amelyet Requiem kezdőszaváról persze inkább ekként emlegetnek – tipikus esete a siker – kritikai ledöfés – felejtés – újrafelfedezés sorstörténetnek.

Nyilvánvaló: Suppé gyászmiséje nem Mozart vagy Verdi rekviemével azonos kategóriába sorolandó. Az azonban, hogy az osztrák és némileg észak-itáliai hatásokat mutató, de különös vonásaiban a dalmát vérmérsékletet is megidéző korai romantikus kompozíció szerzőjét egyházi művek alkotójaként jószerével csak a zenetörténet lábjegyzetei közé írták be, mára sokat változott és jogos korrekción esett át. Suppé (akinek neve a belgiumi vidékekről Dalmáciába költözött apa miatt ennyire francia) a zenei köztudatban a mai napig is operett- és operaszerzőként van elkönyvelve. Pedig sok egyebet is írt: keretzenéket színházi művekhez, vaudeville-eket, színházi farce-okat, koncertműveket (köztük szimfóniákat is), indulókat, keringőket, polkákat, dalokat. Egyházzenei ambíciója igen korán megmutatkozott. Csak tizenhat éves volt, amikor a később Missa Dalmatica címmel ellátott, F-dúr miséjét írta (ezt azonban csak negyven évvel később mutatták be), a d-moll Missa pro defunctist pedig harmincöt-hat évesen szerzette.

A gyászmisét 1855. november 22-én a bécsi Maria Treu piarista templomban mutatták be. A hálás-bánatos szerző egy meghitt barát és jótevő, az 1850-ben meghalt Franz Pokorny színidirektor emlékére komponálta – ami azt is mutatja, hogy a hattételes (és ezen belül tizenhárom részes) műegész érzületi alapja és bizonyos alkatrészei éveken át csíráztak-érlelődtek.

A mű recepciótörténete egyáltalán nem különös, sőt szomorúan ismerős lehet. A Missa pro defunctis nagy sikerű bemutatásakor – a kedvező fogadtatást jelzi, hogy az 1855. novemberi emlékmise után többször is előadták a császárvárosban – Suppé még nem operettszerzőként volt ismert. Rekvieme a közönség és a kritika tetszését egyaránt elnyerte. Miután azonban az 1860-as évektől fogva hirtelen a bécsi operett megkerülhetetlen és legfontosabb komponistájaként könyvelték el, ez a dics árnyékot vetett minden egyéb alkotói ténykedésére. A bécsi kritikusok szinte vetélkedtek a színpadi szerző magasztalásában, ezzel párhuzamosan pedig nem mulasztottak el – az „objektivitás” jegyében – rámutatni: mennyire operettesek Suppé korábbi kompozíciói. Miközben pedig műelemző buzgalmukban ezeket cselekedték, eszükbe sem jutott, hogy kedves szerzőjük egyházzenei műveit is beássák az elhallgatás és a felejtés rögei közé, majd mélyrétegébe. Ezek a művek így szép csendesen jó pár évtizeden át elvoltak, és csak az 1990-es évek elején bukkant fel újra a Missa pro defunctis partitúrája is, hogy immár értőbb és csakugyan tárgyszerű elemzések-értékelések nyomán fokozatosan, de látványosan rehabilitálódjék Franz von Suppé, az egyházzenei alkotó. (A gyászmise partitúráját egyébként ugyancsak az 1990-es években nyomtatták ki először!)

A Missa pro defunctist szerzője klasszikus-kora romantikus nagyzenekarra koncipiálta (dupla fafúvóskar, négy kürt, két trombita, három harsona, üstdobok, tamtam, ötszólamú streich), amely mellett nagy énekkar és négy szólóénekes teljesíti ki az előadók körét. A d-moll hangnemválasztással Suppé éppúgy betagolódik a klasszikus hagyományba – amelyet különösen Mozart neve fémjelez –, mint ahogy némely szerkesztési döntésével is, így például azzal, hogy a Kyrie tételben nagy ívű fúgát komponál (Lux aeterna), csakúgy, mint a Quam olim Abrahae részben. Ahol pedig már csalhatatlanul meg lehet érezni a romantika hatalmas újdonságait, az a gyászmise szekvencia-tétele. Ezen a ponton pedig talán nem árt újra Suppé biográfiája felé fordulnunk. Amikor ifjú korában Milánóba költözött, ott nem csupán a Teatro alla Scalát látogatta, de személyes ismeretségbe került Rossinivel, Donizettivel és a fiatal Verdivel is, akik – bár kétségkívül elsősorban operaszerzők – stilisztákként, a jövő évtizedek nagy ígéreteiként játszhattak szerepet Suppé formálódásában. Nos, gyászmiséjének szekvencia-részei – a Dies iraetől a Lacrimosáig – egy sor olyan szerkezeti-összhangzati-hangszerelési izgalmat tartogatnak, amelyek nem csupán a 19. század közepébe való visszavetítés rendjén tűnnek újszerűnek.

A Suppé-féle Missa pro defunctis (vulgo: Requiem) szerencsére már több hangfelvételen is elérhető. Koncerttermeinkben viszont, úgy érzem, még sokáig ritkaság lesz.

Jegyzet

¹                  Első romániai bemutatójára a mű születése után százhetven évvel (!) került sor: 2025. január 24-én játszották a craiovai Oltenia Filharmóniában. Előadta a helyi filharmónia zenekara és kórusa, szólisták: Miliţa Pantin (S), Dora Blatniczki (A), Adelin Ilca (T) és Alexandru Ticula (B), a művet Adrian Morar vezényelte, karigazgató: Bogdan Botezatu.

‍