.svg)
Milka Vujović, Szerbia: Egy bizonyos megfigyelő (2014)
Patthelyzet
A világ tele van önző válaszokkal,
senki sem akar már egy kérdést feltenni.
Patinás romlás
„Az élő emlékezet emléktelen”
(Montale)
Fajdkakasfarkú álom; álom súlyos ostora,
éjjeli pillék őrjöngő tánca, ostoba
körforgása (mélységből pára száll így),
szinte
csak fölsejlenek. Izzasztó kétség inge;
a létező most távol valahol.
Derűd foszlányaiból
akarsz erőt meríteni?
Tartalékolt energiád
e lepkeszárnymosoly,
mint jégverésben elhullt dáliák
vagy hervadásnak kitett szirom
szakadozó rostjai.
Hatalmad csak egy moccanásnyi –
a géneknek köszönd
a sorvadásnak ellenálló sejtözönt.
A száz éve meg-megismétlődő áldozat
(az időt látszólag ki lehet játszani,
de nem a halálodat),
a patinás romlás mind te vagy – s egyben
védelem a nyílt borzalommal szemben.
A holdfénytől kifehéredett-fakult lapályon
(áttetsző lapon) mint szétszórt betűk,
az egész csak álom.
Önzetlen hullámverés s fénytörés –
a béka átugorja a hitvány aranyrögöt,
az ölyv mint emlékezetvillanás
a mélyzöld zuhogás, a lángoló barázda
fölött.
Nem sodor, nem hajt, nem űz semmi más,
se hang, se ár, se bűn, se csüggedés –
és minden egyéb lusta gomolygásba vész.
2013. június 28.
Viharos invázió
Vaníliaízű agónia; nem a végső.
Még ez a vihar – s a többi.
Ki hinne a viharos öregségben?
A sors keze! Rendíthetetlenül
hangzik. (Hát még a sors feje? agya?)
Nyeld az időt! Egy sci-fiben
a földöntúliak invázióját időzíteni –
más dimenzióban lenni
valaki. Hős.
A lokálpatrióta hős
„Csak az zavar e semmiben,
mért nincs bűnöm, ha van.” (J. A.)
ILYENKOR reggeli ébredéskor reszketés fogta el. A fagyott birsalmákat nézte a szekrény tetején (vagy csak képzeletében); mintha az illatukból vacogtató hideg sugárzott volna most feléje, akár a lövészárkokból.
Visszaemlékezett a háborús készülődés lázas napjaira. Sebesen kaptattak fölfelé a dombon; újoncésszel azt képzelték, hogy már az első rohammal onnan lezúdulva, mint a feltartóztathatatlan árvíz, mindent és mindenkit elsodornak.
Árkokat ástak éjjel; előtte délidőben kukoricalisztet meg szalonnát kaptak. Társai vérmes kedvvel, hősködve konzervdobozokra lövöldöztek.
Garázda sereg járt előttük; ők azt hitték mégis, hogy csak úgy fölülkerekedhetnek az ellenségen.
Az altisztek lecsupaszított testekről beszéltek; megcsonkított asszonyok látványától állítólag a harci lovak is horkanva rúgkapáltak.
Ideiglenes táborhelyükre érve, csak a sáros csapások, átvirrasztott éjszakák emléke, s az erőltetett menetelésé – a háború legalábbis azzal kezdődik. És állandó készültségben lenni, hisz nem tudhatod, mire ébredsz!
A mezőváros pályaudvarán nagy nyüzsgés, kiabálás fogadta őket, mindenütt egymás szándékát leső, útját keresztező, egymásba botló-akaszkodó darócruhás, bocskoros parasztok.
Aztán repülőgépek tűntek fel a felhőtlen égen váratlanul. Nőtt a dübörgő zaj és az utcákon a zűrzavar, s a zúgás, persze, bennük is. Civil népség, bakák és felettesek, ösztönétől hajtva mindenki búvóhelyet keresett. Köztük téblábolva ő is, midőn közvetlen közelében, tőle úgy nyolc, tíz méter távolságra egy bocskoros hegyivadász – szakállas, jókötésű – lövöldözni kezdett puskájával a repülőgépekre. Az egyik vadászgép, gyors fordulattal visszatérve, (jól látta, amint keresztes szárnya megdőlt) heves lövéssorozattal válaszolt.
A megkergült hegyivadász nem hagyta abba a lövöldözést. Amikor bombák kezdtek hullni, ő felugrott és futásnak eredt.
Tömör füstfelhő takarta el a napot. Majd dörgés, csattanás: újabb bomba robbant.
A félhomályban a riadalom tetőfokra hágott. Sikoltozás, jajgatások, enyhe szó rá a riadalom.
Az égbolt is felhevült, s a szűk utcákon tolongva menekült a tömeg.
Zörgő szekerek haladtak a kávéház előtt a kockaköveken, a lovak patkóinak csattogása beleveszett a fülsiketítő robbanás zajába.
Az idegen kisváros főterén az iparosok szétlőtt cégtáblái előtt itt-ott még csődület.
A gyakorlótéren futott felfelé (fölismerte); mögötte erősödő moraj. Elvágódott, a köpenye szárnya átcsapódott üstökén. Hallotta, hogy repülőgép húz el felett. Hirtelen lehasalt, s fektében látta, hogy a vadászgép pilótája szinte megérinti a tornyokat, mélyrepülésben.
A zekéje szárnyát puskatűz lyuggatta, a lőporszemcséktől szagot fogott az ujjbegye.
Az egysége hol lehet vajon? Nincs kinél jelentkezni.
A kenyér és egyéb péksütemény a kirakatban fehérlett; a kemence bizonyára rég kihűlt.
Derékszíját elvesztette. „Kenyérzsákom üres – gondolta – ; hadifogoly lenni nem akarok!”
Fegyverét rég elhajította.
Ki ellen kell harcolni? Azt se tudta, hol az ellenség... Pótkocsis motorkerékpár közeledett sisakos katonával.
„Ki elől menekülök?”
És merre? Mert az útkanyar mögött sorompó állt, nem lehetett átmenni, veszélyes is lett volna.
Hátranézett egy levegőben egyensúlyozó emeletre – találat érte, vagy csupán a légnyomás? –, és örökre agyába vésődött a kép: a szőke bajszos bakaruhás legény, aki felakasztotta magát a bakancszsinórjával.
Rohant tovább megállás nélkül egy meredek utcán, előbb feltartott kézzel (erre tisztán emlékezett vissza később), aztán ráeszmélt, hogy a környék néptelen. Futva távolodott, maga sem tudta, merre – vaktában, hogy mentse az irháját. Minél előbb el akarta hagyni a lerombolt várost. A hegyi ösvényeken vaktában botorkálni nem ígérkezett könnyű szórakozásnak – erre gondolt a jégpálya mellett elhaladva lihegve, s a tarka harisnyás korcsolyázó úrilányok ügyetlenül kapálózó lábára (ezt egy képeslapon látta nem is olyan régen), a mesebeli holdvilágnál vagy a lampionok színes fénye alatt!
A laktanya sehol, vagy romokban – annyit már a legelején látott, hogy jó néhány tetőt találat ért –, de mintha éjszaka lenne, fekete füstbe temetkezett minden.
Még sokáig füstgomolyok lebegtek, nőttek, terebélyesedtek, a város több pontja égett, elkomorult, kifakult arcok. Feltört raktárakat látott, a túlélők mindent elhordanak.
Ő pedig elszántan menekült – most már a saját hadviselő serege elől. Hisz könnyen a vérét onthatják parancsnokai, saját bajtársai.
*
Másnapos arcát figyeli. A közönyt.
Haja mintha deresedni kezdene.
Ha lett volna lelkifurdalása legalább!
Amikor az öbölhöz ért és zúgva tört előre, hódítón lába alatt a hullám, csak a menekülésre gondolt. Nem tudhatta, hogy mennyi nélkülözés, meglepetés vár rá idegen földön. A tengeren túl az emigránsnak, egy másik kontinensen. (Kegyelemnek foghatja fel, hogy nem kellett koldulnia.) Még csak amiatt nyavalygott, hogy befolyt a sár a csizmájába. S miután a hitvány lábbelije szétfeslett, hason csúszott, hogy kisebesedett lábát kímélje. Nemcsak a talpa égett – de a befagyott folyón át a jég is tüzelt.
A mocsári lidérc kék árnyékába süllyedt minden könnyű vágy s kacagás.
Az irtásokon át caplatva; majd az a sokfajta gyom meg folyondár! – késsel esett neki.
Lapult esztena alján. S miközben a hegynek tartott, dideregve, szakadt az esővíz egész éjszaka.
És hajlott hátával napok múltán megtört ifjú is feldúltan hullámzott, akár a hóra fordult zivatar.
Ahová eljutott (a kimerültség határán lehet, csak álmodta) tetvek árasztottak el mindenkit; hozzá hasonló dezertőrök húzták, hurcolták a sárban maguk után a hacukát.
Mozdulataikat többé már nem lehetett összehangolni (ezt behunyt szemmel a városka köveihez lapulva már sejtette). S azt is tudta, hogy semmilyen fontos iratot, okmányt nem szabad megőriznie kilétéről!
A deres ágak rácsain keresztül is átsütött a haramiák csillagos útja.
Vakvágányon vesztegelő vagonok ülésén fagyoskodott.
Fogait belevéste egy kölessel töltött zsák oldalába.
Ugatásszerű köhögés tört rá, mely nyomasztó volt és veszélyes egyben. Mérhetetlenül izzadt a kimerítő meneteléstől. A betegség leverte a lábáról – láz és hidegrázás gyötörte; képtelen volt követni új környezetének észjárását. Mint dögledező öszvér, bevetette magát egy gödörbe; s mégis: miként ha minden képtelen gondolatszilánknak éle lenne.
Minthogy rozsda üli meg harmat helyett a fakérget is.
Rongyos, szakállas, elhanyagolt külsejű valaki – az ilyennek aligha kínál védelmet a kocsmaasztalt körülülő zajos, züllött társaság.
Gaztól felvert major. Egy kiebrudált priccs a kegyes lebujszálláson megtenné.
A deszkaréseken bevert az eső; a gerendák korhadtak, a lyukas tetőről folyik alá a víz, a salétromos falon átvilágít a petróleumlámpa fénye. Mi lesz, ha megkocogtatja az ablakot?
Pipogya vándor, meghunyászkodó alak – szerencsét próbálni is fél!
A hátra hagyott halottak vére a felforrósodott kő váladékának tetszett. Forrót ízlelni, ölelni nehéz lesz ezután...
(„Zsoldos férfi! félted az életedet?!”)
Mindenáron tovább kell mennie, ha élni akar.
Különben folytatódik minden, ahogyan egykor elkezdődött.
A veteránokról szóló legendák jutottak eszébe – humorral, bölcsességgel megáldott nagyapjának hatásosan kiszínezett, jópofán hangzó háborús anekdotái. A vörös orrú, szőrös mellű öreg legélvezetesebb története közben épp egy lavór fölött guggolva, talán fel akar állni de meging, mert térdig érő hálóinge valamibe (talán egy szék törött karfájába) beleakad, és óbégatva hanyatt vágódik.
Az elhagyott temető rémképe! Éjnek idején, ha le kell szállni a sírkamrába.
Ziláltság a levegőben is, ám reggel a hátuk közepéig lógó, kibomlott hajjal két őrangyal állt elébe váratlanul (ettől ő végképp magába roskadt); egyikük, a dúsabb keblű, teltebb alakú, fél lábon táncolva, illatos bugyiját rángatva magára. (Ő akkor készült éppen átvetni magát az összetákolt, szilárd palánkon, de az a dühös kutya, elkényeztetett dakszli, csaholva rátámadt.)
Közönséges vidéki est; a gaztól felvert majorság udvarán sötétbe vesztek a derűs nappali színek. Már-már azt remélte, hogy végre elköltheti szerény vacsoráját (habár a kenyér íze undorító volt, ha penész még nem is járta át), s némi bizsergést is érzett a lágyéka táján, a szagos füvek közt elcsatangolt birka kába vágyát a nemi gerjedelem után... Aztán egyszeriből minden elhomályosult előtte, és zuhanni kezdett visszafelé az olaj- és vizeletfoltokkal tarkított s a repedezett házfalak közt zavaros árvizekkel zajló időben.
Torkára fagyott a szó egyből, még mielőtt megszólalt volna. (Ugyan, mivel tartozik ő a feje tetejére állt világnak? Nem tehet róla, hogy a sz.-i pályaudvar mennyezetére elfelejtettek csillagokat pingálni valamikor... Azt a pillanatot élte át mindannyiszor. Megadván magát a sorsnak: mint katonaszökevénnyel – hazaárulóval! – sortűz végez vele.)
Fel-felnyüszítve vagy érzéketlenül sodródott végzete elől. Nemigen jutott ideje rá s főleg pénze eddig szép asszonyt szeretni, tartósan ölelni.
Rongyos, szakállas, elhanyagolt külsejű valaki – aligha kínál védelmet neki a kocsmaasztalt körülülő zajos, züllött társaság.
Már hallani vélte a háta mögött suttogók megvetését: „Nem való asszony az ilyennek!”
Kezében csukott könyvvel – magában mennyi biztonságot érzett... Most elárvult páraként oktalanul remeg.
Gyáván, vagy resten azért nem adhatja fel egészen a reménykedést, hogy vár rá még valami. Vagy önbizalom híján, eszement ifjúságában elfogadja, hogy egyszer s mindenkorra legyőzték?
Dacból, vagy inkább az állhatatlan ember tehetetlensége folytán, tán túl sokáig bujdokolt, magát hitegetve botorul.
Négykézláb kúszva – zsenge hite közben a semmiben lebegett – végtére is, sikerült megóvnia gyönge testét.
A tarló vére, a gyep hullafoltjai! Persze, ezek csak víziók. Vagy kitörölhetetlen emlékek.
Csonkán, megszaggatott akarattal, némelykor a maga keserűségét felnagyítva (látta magát ma is, amint ismeretlen temetők elhagyott sírjai között bolyong, s az üregekből nyálkás csönd szivárog); ám a szétszaggatott országot s a bukott vezéreket sikerrel elkerülve: ennyi volt a számára a küzdelem!
S most annyi év múltán hazatért. „A tett színhelyére”.
Foszladozó reggeli ködpára fogadta a kincstári legelők felett. Megállt egy magányos diófa koronája alatt, és beszívta a kesernyés levegőt. Lám, mégis van valami köze az Istennek ehhez a világhoz!
Szorongása mégsem múlt el, amióta a bombázástól elsötétült ég alatt bujdosásra adta volt fejét.
Csizmákat, keményen villámló késeket lát az üde-zöld levélréseken át is...
És bosszankodik olykor, mint aki annyi üres év után folyton elfelejt valamit.
Akihez annyi undok sár, mocsok, vér tapad, kitől várhat ítéletet?
Hát a szerényen tengődő túlélőkre mi vár? (Behúzott nyakkal nem politizálók, nem beszélők, ámde a tradíciókra még emlékezők.) Akiknek a szívére sötéten rátelepszik a hatalom.
Üres zseb, üres száj: nem erény. Ügyes, akit a szerencse (vagy természete) megóv a csalódásoktól.
A mezőváros egykor jellegtelen főterén (piacán) egy erőt, győztes lendületet sugalló szoboralakzat magasodik. Lobogókkal körülkerítve; izmos lábfejénél – a bocskorban végződő bronzgólemet valósággal odacövekelték a csiszoltkő-talapzathoz – kokárdarengeteg.
Pillanatokig döbbenten bámul, majd zavartan, a dicsőség, az erő szimbóluma előtt lehajtja fejét, mélyen.
Mint aki nem szolgálta kellő alázattal annyi évtizeden át a hazát.
Sose hitte, dölyffel, a maga véletlenszerű sorsát igaznak.
Mert száműzetésre ítélte önmagát.
„Nem láttam holtában anyámat.”
Féleleme és szorongása állt útjában. Ezúttal azonban, emlékezetében keresgélve, fölismeri jellegzetes vonásaival azt az arcot, amelyiket épp e kisváros főterén látott egyszer, valamikor. Nem elég tiszta fényben, igaz, ám most egy pillanatra mégis megvilágosult előtte a széles homlok, az előreugró, csontos áll s a vastagon kunkorodó kőbajusz a horgas orr alatt.
Fehéren tündökölnek a kövek, amint rásüt a nap a többlépcsős talapzaton álló szoborra Fölötte rikoltoznak – időnként rászállnak, rajta fészkelődnek – a csókák. A seregélyek őrült kiáltozása idén még várat magára.
Az utókor egyből rátalál „az erény hőseire”.
(Ki dönti el, hogy ki a hős? Vagy ki az áruló!)
Várt ácsorogva, mint aki nem képes elszakadni a szobortól.
2014.
A fejbe lőtt katona agóniája
Lesznek-e még tanúi a régi őrületnek, a gőgtől szétrobbant
agyvelőnek? Avagy őbelőlük nő, duzzad az ellenséges sereg.
A hitetlenek köveket hajigálnak megint a Fennvaló felé;
a többi – víz, szél, agyag, tűz jelein túl – nehezen
meghatározható, idő és hely nélküli áldozatpazarlás.
A romok érthetetlen (egyetlen) igazsága
illúziót kisajtolni a testből.
A veszélyek – a tied s az enyém – eddig sem tettek bennünket
testvérekké. (A csillagos égből feltámadt szélben csak Mária törékeny,
magasba néző tekintete – mikor fakad föl belőle vajon, a repedezett
föld sebeitől egy arasznyira, a terebélyes fáktól védett csorgó?)
Még hogy a megbocsátás elvezet az igazhoz!
Szereplési viszketegségben szenvedő faj,
jár-e még bocsánat neked?! –
Nem könnyű kimondani se.
Mogorva előrenyomulás sötétben; süketek, vakok,
a sehová felé tartók! És ő, aki magába fogadta
a srapnelt, az óvóhelyen túlélő, az őrhelyét elhagyó,
s a konspiratív társ vagy hadiszerető!
A harc a lét és nemlét között zajlik mindig.
Minden családnak van már halottja,
s volt háza is, amely a tegnap felépült
s ma összeomlott. A havas ösvényen az új határok
kifehérített asztalterítőjén keresheted a föld hagyományos
hímzéseit, az idő vörösszálú varrottasait.
(A kardok még hüvelyben. A kézművesekből, piaci árusokból,
csavargókból összeverődött sokaság vakmerően kapaszkodik bele
a lovak kantárszárába. A támadástól tartó dragonyosok vágtatva
vonszolják maguk után a szembeszegülő polgárokat. Egy utcakövet
ragadó elszánt magányos alak. Sötét árnyak egy régi fegyverraktárban.)
Két rom között épült fel a házam,
két árulás közé ültettem el a hitemet
két hullahalom között láttam egy kikericset
s rámosolyogtam – kedveseim, értitek, ugye? Így éltem.*
Csupa hazugság minden – ennyit már tudsz –, lehetetlen
elolvasni! A füstgomolyban megiramodik az irdatlan mozdony.
Lábizmaid megfeszülnek, amint a lépcsőn egyensúlyozol – le kellene ugranod!
de nem mersz. Az ablaküveghez nyomod az orrod, elferdült arcodra
kísérteties árnyékok verődnek. Nem hiszed, hogy a te szemed tükröződik
az üvegben. Állsz megmerevülve; s bármennyire is felfoghatatlan számodra,
valami tovább löki tehetetlen testedet, talán egy szívrobbanás (!), aztán egy
végtelen hosszú hídon átrobogva, a felhők hirtelen mintha megnyílnának a
száguldó szörnyeteg előtt, és előbukkan a Nap – hatalmas és ködbe vesző,
miként a belőled fenyegetően feltörő félelem.
2014. május
*Maria Banus-parafrázis
