Ragaszkodás a gyűlölt háborúhoz

Csóka Szilárd-Zsolt: A cigány, 2013

A társadalomformáló eszmék és a militarizmus vizsgálata E. Hemingway és E. M. Remarque műveiben

A háborús borzalmak ellen tiltakozó pacifista narratíva magában hordozza azt a problémát, hogy tovább működteti a militarista retorikát. A fegyveres konfliktuskezelés az emberi kultúrával való szoros összefonódása miatt ugyanis rajta eredetileg kívülálló diskurzusokat is meghatároz. Olyan, a társadalom és egyén életében fontos jelenségekhez kötődik, mint például a nacionalizmus, maszkulinizmus, de akár a felnőtté érés, kalandvágy vagy szerelemábrázolások esetében is meghatározó. A vérontás, traumák, elszegényedés ellenére ezért olyan pozitív tartalmakkal töltődik fel, amelyek a civilizációval való kapcsolatát folyamatosan megerősítik, fenntartják. Az antimilitarizmusnak tehát a háború mindkét megítélésével számolnia kell ahhoz, hogy alternatívái ne merüljenek ki részmegoldásokban.

Az összekapcsolódás azonban könnyen át tud fordulni függőségi viszonyba, amikor az eszméknek a militarizmus már nem a része, hanem a feltétele. Olyan átfogó hatásról van szó, amely előre kijelöli a narratívák kereteit, kevés lehetőséget hagyva az azokból való kilépésre. Ezzel a problémával kell megküzdeniük a háborútól független, vagy azzal akár szembemenő műveknek is, mivel az általuk működtetett diskurzusok nagy része már eleve a militarizmus által meghatározott.

Ezt a diszkurzív problémát mutatom be két, az első világháborúra reflektáló, a széles olvasóközönség által ismert műben, Ernest Hemingway Búcsú a fegyverektől és Erich Maria Remarque Nyugaton a helyzet változatlan című regényeiben.

Fikciókká szőtt valóság

Az eszmék általában nem önmagukban, nem puszta ideaként léteznek a társadalomban, hanem a gyakorlatiasság szempontjából történetté rendeződve. Ezek nem feltétlenül teljes, kerek narratívák, inkább leegyszerűsítő, akaratlan fikciók, amelyekhez igazodva a társadalom elismerését kiváltó, az egyén számára pedig a biztonság érzetét adó tetteket lehet véghezvinni. Punday narratológiai munkájában hangsúlyozza Barthes megállapítását, miszerint a narratívák iránti igény végigkíséri az emberiség történelmét, mind időben, mind térben. Nincs olyan népcsoport, ahol ne lenne meghatározó, és nem is képzelhető el e nélkül a kultúra. Huston szerint ez a meseszövő mechanizmus az embernél eredetileg nem a manipulálás, megtévesztés eszköze, sokkal inkább természetes velejáró. A kitalált történetekkel ugyanis a tényeket rögtön interpretáljuk, értelmet adunk azoknak a jelenségeknek, amelyeknek szükségét látjuk, segít a valós létet elviselni. Mivel a kezdetektől létezik, annyira része lett a kultúrának, a kapcsolatoknak, hogy talajként tekinthetünk rájuk, amely nélkül nehéz boldogulni. Így az ideákat szintén fikciók révén tudjuk közelebb hozni az emberhez, ami a mindennapiság fölé emel bennünket. A pozitív történetek mellett léteznek azonban negatívak is, amelyek az egyén és a közösség számára kimondottan destruktívak. A legfőbb probléma ezekkel a narratívákkal kapcsolatban nem is eredeti szándékuk (hiszen egy jó narratívát is lehet rosszul alkalmazni), hanem a hozzájuk fűződő viszony. Általában ugyanis akkor figyelhető meg kritikai attitűd nélküli visszanyúlás a leegyszerűsítő szövegekhez, amikor az adott csoport fenyegetett helyzetben van (mint például egy háború esetében). Ekkor a reakció szinte pánikszerű, ösztönös, valószínűbb a visszanyúlás az egyszerű, előre gyártott viselkedésmintákhoz.

A harci kedv átértékelése

Ilyen kerek történetekké állt katonai narratívákkal legtöbbször az ún. régi típusú hősmodellt működtető művekben találkozhatunk. Ahogy Quinn cikkében is olvasható, ezek az alkotások a harctéri küzdés nemességét, a sebesülés, a halál áldozatjellegét olyan mértékben dicsőítik, hogy szinte modern mítosszá formálják a katonák világát. Ezzel a módszerrel pedig többnyire egyoldalú képet adnak a front világáról, mellőzve az ott tapasztalt szenvedés és mészárlás valódi természetét. Ezt, a különösen az első világháború előtt és alatt meghatározóvá váló régi típusú hősi narratívát kérdőjelezte meg Remarque Nyugaton a helyzet változatlan és Hemingway Búcsú a fegyverektől című könyve. Ezekkel a művekkel ugyanis mindketten egy új típusú, Fussell által modernnek nevezett emlékezet kialakításához járultak hozzá. Az általuk használt beszédmód, narratíva úgy rombolta le a halhatatlan hős mítoszát, és mutatta be az áldozatok hasztalanságát, valamint a kegyetlenséget, hogy közben egyre szélesebb, nemzetközi olvasótábor is befogadhassa ezt a modern emlékezetet.

Ehhez rendkívül fontos volt mindkét regény esetében a homodiegetikus elbeszélő. A háború ugyanis a tömeges erőszak jelensége, amelyből az egyént megszólaltatni megvilágosító erejű a befogadó számára. Különösen, ha ez a hang nem egyedi, hanem az átlagembert idézi meg, ahogy arra Barker és Last közös tanulmánya is felhívja a figyelmet. Több elemző ezt hibának is véli Remarque-nál, mivel emiatt gyakran általános, szinte közhelyszerű megnyilvánulásokat olvashatunk a narrátor részéről. Úgy vélem azonban, ez nem levon a szöveg művészi értékéből, inkább annak előnyére válik. Hiszen az olvasó számára is könnyen befogadható, emberi léptékű tapasztalatot kínál, ezzel is megelőzve a magasztossá tételt. Murdoch is rámutat elemzésében, miért szerencsés megoldás a mindentudó elbeszélői perspektíva helyett egy adott, szükségképpen korlátozott nézőpontot működtetni a regényben. Így az önkéntesnek jelentkezés okait, a csata értelmét olyan személy narrációjában kapjuk meg, aki nem felelős annak kitöréséért, életkora és környezete miatt csupán igyekszik megfelelni az említett fikcióknak, a történetté formált eszméknek. A regény többi szereplőjét is rajta keresztül, az ő értelmezésében érzékeljük.

Fogva tartott fikciók

Azzal, hogy a két regényben mindent, még az eszmékből, szentségekből való kiábrándulást is E/1 személyű narrátor beszéli el, még inkább hangsúlyozza a fikciók átlátszó jellegét. Hiszen nem egy, a karakterek történetét már eleve kívülről látó elbeszélő leplezi le szereplővoltukat, hanem ők maguk, a történet karakterei mutatnak erre rá. Ebből viszont nem következik az, hogy ebből a szituációból – még ha tudnának is – szabadulni akarnak.

A következőkben ezeknek a működését mutatom be. Megjegyzem azonban, hogy különbséget kell tenni a regényben előforduló egyéb hazugságoktól. Azt értem ez alatt, amikor például Baumer saját, illetve halott társának édesanyjával beszélget, tapintatból elferdítve a tényeket. Vagy amikor elismeri, hogy valótlanságokat mesélnek egymásnak a fiúkkal, mégis örömmel tesznek úgy, mintha elhinnék. Ezek, mint maga az elbeszélő is bevallja, elterelő stratégiák, amikkel könnyebb kibírni a folyamatos feszültséget, a barátok sorozatos elvesztését, haláluk végignézését. Minél egyszerűbb életszemléletre van szükségük, különben, ha gondolkodnak rajta, beleőrülnek. Ezért képesek morbid tréfákkal szórakozni, gúnyt űzni a halálból.

A Barthes és Huston által leírt jelenségek azonban ezeknél összetettebbek. Általában a saját életüket igazítják a létező sablonokhoz, néha maguk találnak ki ilyeneket. Például Catherine megismerkedésük elején halmozza a történeteket. A „nővérnek kimenője van – história” említése, a sebesült katona hősies pózban elképzelése mind arra mutat rá, hogy mennyire igyekszik ő is a vele történteket egy (romantikus) keretbe foglalni: „Az a buta gondolat járt a fejemben, hátha épp abba a kórházba hozzák, ahol én dolgozom…Egy kardvágással, úgy képzeltem, s fehér kötéssel a homlokán. Vagy puskagolyóval a vállában, szóval ilyen festőin.” A szerelmesség eljátsz(at)ása különösen rávilágít erre. Catherine abban a jelenetben kérdéseket tesz fel Henrynek, és megmondja neki, miket kell rá válaszolnia, aki ennek eleget is tesz. Hamarosan azonban maga a nő állítja le a beszélgetést, és fedi fel kapcsolatuk hamis voltát.

Remarque regényében többször visszatér a vasifjúság hangoztatásának és a magukat öregnek érző érintetteknek szembenállása. Vagy Baumer hazatérése közben egy nővér segíteni akar neki, amiről a fiatalembernek a „Nézzétek, kávét adok egy katonának!”-asszociáció ugrik be, s tűnik ettől pózszerűnek a gesztus. Mikor pedig a francia katona holtteste mellet ígértet tesz, hogy írni fog családjának, rögtön hozzá is teszi: ezt valószínűleg nem fogja teljesíteni, de enélkül az ígéret nélkül nem tudna tovább élni.

Észrevehetők tehát a fikciókra reflektálások, mégis újra és újra alkalmazzák azokat, törekednek arra, hogy mindinkább a valóságukká erőszakolják azokat.

Audoin-Rouzeau ír könyvében a katonák megrázó élményekre adott reakciójáról, illetve arról, hogy a mentális problémák kialakulását még a legstabilabb pszichével rendelkezők esetében is kimutatták. Carden-Coyne szerint a katonák groteszk tréfálkozásai magyarázhatók azzal, hogy egyfelől az adott kétséges szituációban, másfelől az arra való visszaemlékezés során elfedő mechanizmusokat működtettek, azoktól nem tudtak szabadulni. A front tapasztalatát újra is alkothatták, amiben egy idő után maguk is hittek. Ez is hozzájárulhat ahhoz, hogy a leszerelt katona később, a fenyegetettségtől megfosztva szépnek lássa azt az időszakot.

A narratívák szerepeltetése mellett azonban egyéb motívumok is vannak, amelyek a kegyetlenség elfedő módjaira világítanak rá. Míg az előbbi esetekben szoros összefonódást látni a felfedések mellett, itt már konkrét ellentét feszül a fikció és a valóság között.

Henry példáján látszik, hogy a katonaruha mennyire fontos az identitás meghatározásában. Hiszen mikor civil ruhát ölt, akkor érzi úgy, mintha jelmezben lenne. Tehát saját egyediségének hangsúlyozását idegennek érzi, míg a nem saját, hanem a kívülről megszabottat, amelyet nem ő alakított ki magának, ismerősnek. Ezzel rámutat az önmeghatározás kifordulására. Baumer pedig, szintén az egyenruhára vonatkozóan említi meg, hogy mikor levetik azt, valójában csak vékony fiúk, nélküle nem is érzik magukat annyira férfiasnak, határozottnak. Az öltözet a katonaságot mint felvett szerepet mutatja, mint egy második bőrt, amelyet ha levetnek, bizonytalanná válnak identitásukat illetően. Látszik, hogy ez nem az eredeti, természetszerű énjük, sokkal inkább a Goffman elméletéből ismert társadalom által erőltetett szerepnek feleltethető meg. Bőrük eleve adottsága és a fölé húzott szövet művi volta között pedig ellentét feszül. Mégis, minél hosszabban kényszerülnek ezt a szerepet játszani, annál inkább igyekeznek összeegyeztetni személyes tulajdonságaikat a róluk kialakított benyomással. „Alakítás” és identitás ezért úgy összefonódik, hogy a kettő szétválasztásakor, vagyis a katonaruha levételekor vékony, zavart testük a saját identitás visszamaradásáról, eltorzulásáról tesz bizonyságot.

További árulkodó motívumokat is láthatunk, amelyek szintén a természetből erednek. Punday könyvében Douglast említi, aki szerint leginkább jelképeken keresztül lehet a természetet kifejezni és megismerni. Paradoxon ugyanakkor, hogy ezek a képek mesterségesek, az elme által létrehozottak, tehát valójában éppen annak ellentétei, amit megmutatni hivatottak. Az emberi test azonban úgy tud beépülni ebbe a rendszerbe, hogy egyszerre képes rávilágítani a szociális, vagyis kreált és eredeti állapotra, illetve e kettő kapcsolatára.

Ebből a szempontból figyelemre méltó jelenet, amikor a sötétben szemléli a világítóernyők tájra gyakorolt hatását. A fényük, bár eredetileg mesterséges, Baumer mégis a Holdéhoz hasonlítja őket. A hidegségben, kráterességben találjuk a fő párhuzamot, a legjelentősebb jelző azonban, amit alkalmaz rá, a könyörtelen (erbarmungsloses). Megvilágítja azt, amit az éjszaka elrejt: a sok holttestet. Kérdés, miért a fényt nevezi a narrátor könyörtelennek, és miért nem azt, ami a sok áldozatot követelte? Baumer félelmét, elgyöngülését mégis ez a megvilágítás okozza. Szavai összecsengenek Huston állításával, miszerint a fikciógyártás gyakran létszükséglet: „Nem bírják tovább vigasz és hitegetés nélkül. Megzavarodnak a kétségbeesés meztelen képe előtt.” Ezzel túl is lép a narratívában való hit állapotán, a kritikai viszonyulás szintjét azonban még nem érte el. A kettő között őrlődő helyzet dominál a műben, akárcsak Hemingway munkájában.

A Búcsú a fegyverektőlben erre a problémára egy rendszeresen visszatérő motívum, az eső irányítja rá a figyelmet. Több elemzővel egyetértve ide sorolom még a folyót is, amelyben Henry menekülés közben úszik, illetve a tavat, amelyen át Svájcba eveztek.

A víznek a regényben többféle jelentést is tulajdonítanak. Egyik véglet a halált hozó eső, ami főleg Baker nevéhez köthető, sokkal elterjedtebb azonban tisztító jellegére hivatkozni. Egri Péter elemzésében a katonák már az elején „megcsonkítják”, „beszennyezik a természetet”. Így a víz hamar válik azzá az elemmé, ami a megtisztítást, ahhoz kapcsolódva pedig az élet újjászületését jelzi. Olyannyira, hogy Oliver értelmezésében a folyóban játszódó jelenet egyfajta keresztségként is felfogható. Én leginkább Levin állításából indulok ki, aki az esőt az eddigi hősökből, dicsőségből, áldozatokból és hiábavalóságokból felépülő világ valótlanságának felmutatójaként definiálja. Magam is látom benne a régi modelltől való megszabadítást, a fiktív világ leleplezését, ezen túlmenően azonban úgy vélem, ez az a motívum, amely nem csupán prezentál, hanem aktív interakcióba is lép mind a környezettel, mind a beszélővel. Az eső ugyanis fellazítja a talajt, és sárrá, tócsává változtatja.

Ezeknek az elemeknek a leírása szintén igen gyakori. Mind a két regényben fontos a föld, a talajhoz való ragaszkodás, az abba kapaszkodás. Itt emlékezhetünk Huston hasonlatára, aki a történeteket olyan fontosnak tartotta az ember számára, mint a föld, amelyen járni tud. Baumer görcsös belekapaszkodásainak is van egy ilyen szintje. Az eső azonban fellazítja azt, képlékennyé és így bizonytalanná teszi. Henryék kocsija egy alkalommal bele is ragad, amiből a már említett, narratívákat elfogadó és azokat felülvizsgáló állapot közti vergődésre következtethetünk. A környezet átalakítása mellett Baumer azt állítja, a szívére csöpög az eső, Henry úszik benne, majd a tetején szökik át egy új életbe. Érdemes figyelni arra is, milyen sorrendben történnek az események. Először a sárba ragad, ezután kényszerül bele Henry a folyóba, amelybe csaknem belefullad. Itt nem tudok egyetérteni Oliver elméletével a keresztségről. A keresztelés ugyanis a régi ember „eltemetését” és az új ember „megszületését” jelenti Eliade szerint. Ehhez azonban – főleg a korai felfogások tükrében – meg kell küzdenie a régi bűnös életét, énjét jelképező sárkánnyal (vagy kígyóval), és csak az azon való győzelem után válhat teljesen új emberré. Bár Henry valóban nagymértékű tisztításon, józanításon megy át akkor, a gyötrelmes, majdnem a vesztét okozó viaskodásból kitörés nem teljes, nem sikeres. Hiába szakít a fegyverekkel, a régi világ teljes megtagadása nem sikerül neki. Ahhoz ugyanis el kéne tudnia fogadni az új, másik, fegyverek nélküli világot. Több szinten köszönnek azonban még vissza kétségei. Következő lépés, mikor Svájcba hajózik. Ez is rendkívül megerőltető, ám már nem életveszélyes a kapcsolata a vízzel. Ezután a megálmodott idill egyre inkább beteljesedni látszik. A végső csapás utáni eső, amire még mindig szükség van – ezzel is alátámasztandó, hogy a folyó „keresztsége” nem nyújtott teljes újjászületést – arra hívja fel a figyelmet, hogy még mindig nem tudott elszakadni a háborús tapasztalat életszemléletétől.

Sükösd Mihály szerint a természet általában egy tényszerű világot jelenít meg, amiben meg lehet bízni. Menekülést biztosít az ember alkotta világból, mégsem idill. Az elmúlás és megújulás itt is jelen vannak, ezek azonban valódiak. Az eredeti állapotot tehát nem szükségszerű megfeleltetni az idillel, sőt, sokkal borzasztóbb is lehet a maga „könyörtelen” őszinteségében, mint a kitalált mesék. A fentebbi képek is ezt a kellemetlen, köztes időszakot jelzik. Nem az a kérdés, hogy felismerik-e a karakterek szereplő voltukat, hanem az, hogy ki akarnak-e belőle lépni. Ugyanakkor ezen az elven haladva újragondoltatja több háborúhoz kötődő eszméről, hogy valóban csak azzal együtt létezhetnek-e, vagy összekapcsolásuk csupán egy újabb mesterségesen kialakított, társadalom által működtetett elv-e? A magukat bátornak mutató katonák, akik valójában teljes bizonytalanságban vannak; a hőst megjátszó, de meg nem testesítő Ettore megcáfolják a militarizmus és a rettenthetetlenség szükségszerű összefonódásának narratíváját. Habár nem tagadják, kizárólagosságuknak mégis ellentmondanak. A mindkét regényben központi témává vált étel például jóval sűrűbben hangzik el, mint a magasztos cél, amiért harcolnak. „Az odaát levő corned beef az egész fronton híres, sőt néha ez a fő oka egy-egy váratlan előretörésnek a mi részünkről, mert a mi ellátásunk általában rossz” – jegyzi meg Baumer. A francia asszonyoknak pedig csak addig kívánatos, amíg a frontra vonuló katona narratíváját testesíti meg. Mihelyt a szabadságra indulóra vált, elmúlik a varázs.

Új narratívák keresése

Különösen a Nyugatona helyzet változatlanban olvasható több ízben a háborús tapasztalat elbeszélhetetlenségének problémája – miközben a szereplő paradox módon tulajdonképpen egy egész regényt ír róla.

Amikor például szabadsága alatt apja megkéri, meséljen a társaságban a frontról, ezzel is okot adva a büszkeségre. Ezt halljuk Baumertől: „Olyan kívánságai vannak, amiket meghatónak és ostobának találok… Felfogom, hogy nem tudja, mennyire nem lehet az ilyesmit elbeszélni, s szívesen teljesíteném kívánságát; de veszedelmes szavakba foglalni ezeket a dolgokat, félek, hogy akkor óriásira nőnek, s nem tudok uralkodni többé rajtuk.”

Úgy vélem, az alapvető probléma itt nem a történetmesélés képtelensége, hanem annak lehetetlensége, hogy az aktuális hallgatói elvárásokhoz igazodva adja elő mondandóját. A felismert hamis narratívához nem akar alkalmazkodni. Miért nem fedi akkor fel a saját nézőpontját, miért nem leplezi le a csata igazi arcát? Az ettől való félelemnek az alapja az eddig felépített rendszer lehetséges összeomlása, ami mind őt, mind a többieket érinti. Csak a feltárásra lenne képes, az annak következtében kialakuló káosz, üresség azonban kezelhetetlenné válna számára.

Ez leginkább abban a jelenetben éleződik ki, amikor Bamuer visszatér otthonába, ahol a szobájában álló, sokat olvasott könyvekkel próbálja újra felvenni a kapcsolatot, sikertelenül. Ebben a jelenetben főként az identitásvesztés egyik fázisát figyelhetjük meg, azt a személyiségrombolást, amit az előbbiekben már érintettem. Nemcsak az önértékelés terén végez ugyanis rombolást ez a tapasztalat, hanem az identitásban is. Midgley tanulmányában számos szakember meggyőződésére hivatkozik, köztük a Lee-ére, aki az identitás megváltozását a megszokott (akár a biztonságosabb) környezettől való elhatárolódással kötötte össze. Barker és Last éppen ezt az önmagától és régi környezetétől való elszigeteltséget látja Baumernél is, vagyis azt, hogy az önálló élet elvesztette számára jelentőségét. A gyerekkori szobával és jól ismert művekkel szemben érzett idegenség régi énje elvesztésével való szembenézését fejezi ki. Nem egy megszokott változásról, fejlődésről van szó, hanem radikális törésről, ahogy ő maga is kifejezi.

A narratívák keresésének szemszögéből is elemezhetjük ezt a jelenetet. Huston szerint a regények, a tudatos fikciók civilizáló hatásúak. Hiszen az önkéntelen fikciókkal szemben az irodalmi alkotások kijelentik fikció voltukat, ezáltal felhívják a figyelmet a távolságtartásra. A művek a feltárást hordozzák magukban, a saját érdekektől mentes odafordulást. Baumer a háború hatásainak eltörlését várja tőlük, ennek kudarca után azonban nem könyveit, hanem önmagát hibáztatja: „Némán állok előttük, mint valami törvényszék előtt.” A „halálraítélt” hasonlatban is önvád tükröződik. A könyvek nem csupán idegen elemekként, jelképekként állnak előtte, hanem jól ismert olvasmányokként is, a bennük rejlő lehetőségekkel tisztában van.

A könyvek által ajánlott elbeszélésmódot nem meri felvállalni, a társadalom felől elvártnak pedig nem akar megfelelni. Helyette a saját narratíváját alkotja meg (ezért is olyan lényeges a homodiegetikus narrátor), amellyel azonban folyamatosan a kettő között vergődik.

Összegzés

A fentiek alapján úgy gondolom, nem kizárólag a megfelelő traumatikus beszéd megtalálása okoz gondot, hanem azon kívül, ám szorosan hozzá kapcsolódva az igazság, a mítoszok fikció voltának leleplezésétől való félelem is. A narratív probléma ezért nem merül ki a reflexió nehézségében, hanem az azon túlléptető béke narratívájának hiánya legalább akkora akadályt jelent a konfliktus megoldásában.

Ezért, bár továbbra is védhetőnek tartom a vérontás elutasítását a művek részéről, a békevágy helyett az elszakadás nehézségét, az abból adódó kulturális problémák miatti őrlődést látom központinak. A határozott elzárkózás vagy sóvárgás helyett a kételyt, bizonytalanságot.

Érvelésem nem vonja kétségbe, hogy ezek a kiélezett helyzetek valóban teremthetnek példaértékű helytállásokat, hősies tetteket. A kettő, vagyis a hősiesség és katonaság megfeleltetése azonban nem tartja magát, ahogyan az sem, hogy a front a harc megértésének és elsajátításának, a fiatalok éretté válásának megfelelő helyszíne volna. A hamis narratívákból történő kiszakadás, a hagyománnyá vált szokások is a társadalmi felkészületlenség miatt nem valósul meg.

Mivel még a tetteket megelőző szándék, illetve a lehetséges alternatívák fenntarthatósága is kérdéses, ezért a nemzetközi konfliktuskezelés egyik alapvető elemének tartom a tanulmányban bemutatott probléma körüljárását.