Posztmese

Tompa Bors Eszter: Család
Történt egyszer, vagy nem is történt, inkább megfogant, valahol belül, mondhatni kilobbant vagy fel. Akkor még nem történt, még egyedül volt, nem volt se apja, se anyja, de egyetlen mellékneve sem. Csak vágyni kezdett valamire, ő sem tudta, kire. Még ő sem volt ő. Néma hang volt csak, a magány fohásza, nem hallotta senkise. Aztán annyit vágyott rá, hogy megszülte. Akkor megtörtént. Már volt ő és volt a másik is. És ez a viszony új konstrukciókat eredményezett. Ami megtörtént, arról énekelni kezdtek.
A hang mélységet kapott, üregek jöttek létre, és a görbületekben és hullámokban fennakadt az anyag, fellobbant és elsötétült, alakokat váltott. Így lettek forgó lámpások mindenütt, cipelve vágytól égő porterhüket. Így ragadtak meg az áramlásban a testek. És bolyongásnak indultak. Mert a vágy kettős és elcsitíthatatlan, az utód gyűlöl és szeret, megköti a hűség, kiveti a szabadság, egyszerre vágyik vissza az elsőhöz és ki, a megérinthetetlen semmibe. Joggal ébred fel és joggal lázad fel, és joggal megy ki a pusztába, hogy megszülje és kihordja vágyát. Adjon szabadságot és hűséget. Ismételgesse és adja tovább az éneket. Aztán némelyek tornyokat építettek, szabályozni kezdték a viszonyokat. Sorszámokat osztogattak, építettek hivatalokat. Voltak ők, és voltak mások is, egyre többen voltak. Az utódok megváltoztak. Megváltozott és alakult az anyag. Új hangok új testeket hoztak létre. Megfogant bennük egy új gondolat: közösség. Az elsőhöz hasonlóan lobbant. Kialakult mindenféle viszonylat. A frekvenciák már kifinomultabban burjánzottak. És a rengetegben nehezebb követni a régi utakat. Mert van, aki vágyat épít, van, aki eltéved benne, és van, aki ismeri.
És a föld alatt gyűltek és bomlani kezdtek a tornyok és a testek, és belőlük újak születtek, és a szélben és a vízben az elporzott terhek, a múlt és jövő hangjai mindent leuraltak. És létrejött az, amit ma időnek hívunk, hogy megőrizzék, és el ne feledjék a romokat, és zavartalanul építhessék fel az újakat. Ami valakinek áldás, másvalakinek átok. Akkor kezdtek beszélni erről, amikor már nem értették a vágyat, mint régen, a melléknévtelenben. Már csak a kövek őrizték. A régi hang frenkvenciáját nem fogták az újak. Sok volt az unalom és a félreértés. Akkor megtörtént. Az első hálátlan ölés. Ima nélkül kioltott lámpás. Az első hazugság. Ez már egy kicsivel sutábban lobbant. Talán inkább robbant. Az utódok már hallották ezt a szót a pusztában: hatalom. Így kezdődött. Mára már kevesen vannak, akik ismerik a elsőt, ami bennem és benned is lobbant. Mert ott nincs idő, ahol nem történt és megfogant, és a mi időnk a Nemidő része, mind egyedül vagyunk vele. Kívül és belül munkál bennünk és köztünk, közvetít és megtöri az átkot, ha engedik. Ha engednék. Ők és mások is. Ez a végtelen tükrök színháza. Így történik.
De most aludj, kicsim, mert hajnalban hosszú útra indulunk, és fogytán az élelmünk is. Ha igaz, amit mondanak, estére már biztonságban leszünk. Azt hallottam, hogy ott van a föld alatt egy város, ahova nem érnek el a sugárzások, és lakói békében élnek, mint régen, a hatalom fénykorában.