Poszthalloweeni látlelet

Faragott tökök a lépcsőn,

szépen sorban, kivilágít belőlük az üresség,

felnyitjuk a koponyákat, keresve-kutatva a kocsonyás teker-

csek közt, baj nincs, gondolatra utaló nyomokat nem

találunk, az életfunkciók nem sérültek,

ízes vacsora készül, rostonsült,

neuronágyon.

Nehéz megkötni a démonokat.

Levágnám, amit lehetne, vésném, tépném tőről

a toldalékot, túlburjánzott szavak amorf nyúlványait,

vörös kakastaréjt, kacsról a sárgult, fonnyadt tököt –

kitépkedni kellene, mint sötét, gátlástalan pofák

szőrszálait, melyekről az ingerület, mintha elektromos

szikra ugrana át idegrostokra, fáradt bokrokba,

villanypásztort telepíteni, kerítést a marhák köré,

áldást kérni rájuk, mielőtt a nyugtatólövedékek hatni kez-

denek, ha már nem a szavak, mert azok nem,

porvirágok maroknyi cementben.

Vajon hazatalálnak?

Kiláncoltam magam az oszlophoz,

melynek árnyékában metaforák viszontagságai között

faraghattam volna szócsővé magam –

drappos csempeháló, talán szürke kísérősávokkal,

érezni, mint szivárog résekből a félelem, hullámosra dagad

a kerámia lélektest, elissza a mosolyt a fuga, vörösbe forduló

cementes szemek között csikorog engedelmesen

a várakozók mosolya.

A léptekben kövek gurulnak.

Végtelen papírmezőbe vetek minden kínzó gondolatot,

kivágom őket aztán, helyüket sóval hintem be, nehogy gyökeret

eresszenek az íróasztal intim zónáiban –

érzéki zavarok pásztázzák a hullámokat, nem tudom, mi vállalható,

kígyózik a kishitűség, ablak alatt csörög mindig,

ha kijjebb hajolnék a szokottnál, megmar, mérgez, almát ígér,

mégis konkolyba nyúlok.

Egy képkeretben célba ér a pillanat, diadalt örökít egy freskó,

nyakamban hurok, kő, papír, olló – papírra vetlek hát,

kiváglak, mint bőrszövetet, mit körbefont a rák –

örvényben utazom a műveleti területen, és csak remélem,

a vihar szemében megnyílnak majd a lila csontok,

ollózó, éles, túlvilági levendulák.

‍